Kevesebb déjà vu-t érzel mostanában? Lehet, hogy öregszel

Kikre jellemző a déjà vu?

A 2000-es évek elején Alan S. Brown pszichológusprofesszor nagyszabású projektbe kezdett: úgy döntött, áttekint mindent, amit valaha a déjà vu-ről írtak. A legtöbb szöveg, amit talált, paranormális jellegűnek írta le az illúziót, és természetfeletti dolgokkal, korábbi életekkel, pszichikus képességekkel, látnoki adottságokkal kötötte össze. Brown ugyanakkor talált olyan tanulmányokat is, amelyekben teljesen hétköznapi embereket kérdeztek meg a déjà vu-ről. Ezekből a publikációkból a következő megállapítások bontakoztak ki. 

A déjà vu leggyakoribb kiváltó oka egy jelenet vagy egy hely, tehát elsősorban a fizikai kontextus, néha azonban a kimondott szavak önmagukban, vagy egy beszélgetés vezet az illúzióhoz. Elsősorban akkor tapasztaljuk meg, amikor zárt térben vagyunk, szabadidős tevékenységet végzünk, pihenünk vagy a barátainkkal töltünk időt. A fáradt, stresszes időszakokban megnő a déjà vu valószínűsége.

Az élmény előfordulási gyakorisága az iskolai végzettség és a jövedelem szintjével is emelkedik, illetve gyakoribb azoknál, akik rendszeresen utaznak, emlékeznek az álmaikra és vallási-politikai értelemben liberálisak.

Fontos hangsúlyozni, hogy ezeknek az együttjárásoknak az okait, pontos mechanizmusait sajnos nem sikerült még tisztázni. 

A kutatások arra utalnak továbbá, hogy a déjà vu rövid ideig tart, nagyjából 10–30 másodpercig, gyakrabban jön létre este, mint reggel; hétvégén, mint hétköznap. Az élményre adott reakciók inkább pozitívak, mint negatívak: a legtöbben meglepődünk, kíváncsiak leszünk, és maximum egy kicsit zavarba jövünk, amikor átéljük. 

A déjà vu nem hiba, inkább a hiba elkerülése 

Ha közelebbről megvizsgáljuk, a déjà vu során az történik, hogy az agyunk ismerős helyzeteket detektáló részei tévesen aktiválódnak. A rendszerünk jelzi, hogy valami ismerős, de mi mégis tudjuk, hogy ez nem így van. A pillanatok törtrésze alatt vetjük össze az ismerősség érzését és a konkrét emlékeinket: végigpörgetjük a múltunkat, de nem találunk benne semmit, ami igazolná, hogy korábban voltunk már ilyen szituációban. „Tehát ebben a szakaszban rájövünk, hogy hibát követtünk el” – magyarázza Akira Robert O’Connor, a skóciai St. Andrews Egyetem kognitív pszichológusa – „ezért is érezzük magát a déjà vu-t hibának, holott az valójában a hiba elkerülése”. 

A hiba ugyanis inkább az lenne, amit néhány demenciában szenvedő embernél lehet tapasztalni, hogy nem vizsgálják meg az ismerősség érzését, hanem automatikusan elfogadják azt.

Nem jönnek rá, hogy déjà vu-ról van szó, helyette arra panaszkodnak, hogy már mindent láttak, minden egyes műsor csak ismétlés a tévében, vagy nem hajlandók orvoshoz menni, mert biztosak benne, hogy már jártak nála.

Ebben az esetben már a valóságészlelés is torzul, ugyanakkor az, hogy kevésbé vagyunk képesek tetten érni a hamis ismerősséget, bizonyos mértékig a normális öregedés része is lehet (ebben az esetben beszélgetéssel, némi önreflexióval feloldható a dilemma). Nem arról van tehát szó, hogy idővel egyáltalán nem generál hamis ismerősséget a rendszerünk, hanem arról, hogy nem vesszük észre, – vagyis kevésbé aktív a homlokunk mögötti prefrontális kéreg, amely a tények ellenőrzését végzi. 

O’Connor úgy véli, spontán déjà vu is létrejöhet akkor, amikor minden különösebb ok nélkül, túlbuzgó módon tüzelni kezd a halántékunknál elhelyezkedő, úgynevezett temporális kéreg, annak is a közbülső, mediális része: ez az a terület, amely az ismerősség észleléséért felel, és nagy szerepet játszik az emlékek kódolásában, előhívásában. „A fiatalabbak agya kicsit izgatottabb, hajlamosabb a gyors kisülésekre ahelyett, hogy visszafogná magát” – mutat rá a szakember, aki szerint ez állhat annak a régóta ismert összefüggésnek a hátterében, hogy a fiatalok több déjà vu-t tapasztalnak, mint az idősebbek. 

Hogyan függ össze az epilepsziával?  

A déjà vu iránti korai érdeklődés abból a megfigyelésből származott, hogy néhány epilepsziás ember, akinek a rohama a halántéklebenyből indult, a rohamot felvezető aura részeként megtapasztalta az emlékezeti illúziót. Ebből adódott a kérdés, hogy a déjà vu utalhat-e epilepsziára vagy más agyi zavarra. Későbbi kutatások viszont feltárták, hogy a déjà vu-nek nincs diagnosztikus jelentősége, a teljesen hétköznapi működés részeként is létrejöhet. Ugyanakkor ha rendszeresen, hetente, akár naponta többször előfordul veled, illetve

ha más tünetek is társulnak hozzá – például furcsa észlelések, hallucinációk, ismétlődő önkéntelen mozdulatok, vagy megmagyarázhatatlan érzelmi hullámzás, – akkor fontos mielőbb orvost felkeresni. 

Egy másik hipotézis szerint a dopamin túlzott mennyisége (amely halántéklebeny-epilepszia esetén is jelentkezik) járulhat hozzá a déjà vu-élményekhez. Egy esettanulmányban beszámoltak például egy férfi történetéről, aki gyógyszerek kombinációját szedte az influenzája ellen, amitől a szervezetében dopaminfelesleg keletkezett. Ennek feltételezett hatására óránként több déjà vu-epizódot kezdett megtapasztalni – ezek a gyógyszer elhagyásával szerencsére teljesen megszűntek.  

Egyes szakértők szerint más típusú működési gubanc is állhat a háttérben. Amikor az agyunk információt dolgoz fel, az információ általában meghatározott útvonalat követ a rövid távú memóriánkból a hosszú távúba. Ám néha előfordul, hogy a rövid távú emlékek rövidített úton jutnak el a hosszú távú tárba, és ez olyan érzést kelthet, mintha régmúlt emlékeket hívnánk elő, nem pedig olyasmit, ami pár pillanattal ezelőtt történt.   

A megosztott figyelem buktatói

A mai napig tartja magát Edward B. Titchener amerikai pszichológus klasszikus példája, amellyel az 1920-as években igyekezett illusztrálni a déjà vu jelenségét. Tegyük fel, hogy egy zsúfolt úttesten készülsz átmenni. Elnézel balra, elnézel jobbra, ekkor viszont megakad a szemed az egyik üzlet kirakatán. Ez a pillantás, bármennyire is rövid, képes megzavarni az átkeléshez fűződő belső folyamataidat. Miközben mész át a zebrán, arra gondolsz, „nahát, mintha ez egyszer már megtörtént volna”. Valójában az idegrendszered egyetlen élmény két fázisát választotta szét: az utóbbi az előbbi ismétléseként jelenik meg számára.   

A két észlelési benyomás közötti szétválasztást nemcsak fizikai figyelemelterelés okozhatja (amikor egy külső inger megragadja a figyelmünket), hanem mentális is. Például hirtelen elgondolkodunk valamin, vagy megcsörren a telefonunk, így az adott jelenet vagy helyszín feldolgozása perifériássá válik. Aztán amikor felocsúdunk, és ismét a teljes figyelmünkkel vagyunk jelen, akkor az ismerősség váratlan érzése szállhat meg minket: mintha korábban is jártunk volna már azon a helyen, ahol lépdelünk.

Hiába nem figyeltünk oda, a környezetről menet közben is megképződött egyfajta implicit (rejtett, közvetett) emlékünk, amelynek a keletkezéséről, létezéséről nincs tudásunk, az általa kiváltott ismerősséget mégis érezzük. 

Az implicit memória működését mi sem szemlélteti jobban, mint Édouard Claparède híres kísérlete. A svájci neurológus egyik páciense egy súlyos amnéziában szenvedő nő volt, akinek régi emlékei megmaradtak ugyan, de a közelmúlt eseményeire egyáltalán nem emlékezett. Claparède minden egyes nap bemutatkozott neki, a nő soha nem ismerte fel. Egyik nap a doktor gombostűt rejtett a tenyerébe, és kézfogás közben megszúrta vele a nőt. A páciens másnap szintén nem emlékezett orvosára, de nem volt hajlandó kezet fogni Claparède-del: megérezte a fenyegetést, bár az okát nem tudta megfogalmazni. 

Visszatérve a déjà vu-höz: egy másik szerzőpáros, Jacoby és Whitehouse még a ‘80-as évek végén kísérletileg hasonló mechanizmust tárt fel. Azt találták, hogy ha egy új szó rövid, az észlelési küszöbünket el nem érő felvillantása után a szót ismét megmutatják nekünk, az növeli a valószínűségét annak, hogy tévesen azt hisszük, ez a szó már egy korábbi listán szerepelt. A szó küszöb alatti észlelése valószínűleg ahhoz vezet, hogy hamarabb képesek vagyunk feldolgozni, amikor azt másodszor (és számunkra tudatosuló módon) látjuk, ez a felgyorsult újrafeldolgozás pedig kiválthatja az ismerősség érzését.

Röviden: lehet, hogy valamit tényleg láttál már korábban, csak akkor nem tudatosult benned, hogy láttad, és ez okozza a déjà vu-t. 

Virtuális terekben próbálják vizsgálni

A déjà vu kutatásában az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy nehéz laboratóriumi körülmények között, mintegy parancsszóra előidézni. Erre a problémára reagált Anne M. Cleary professzor és csapata a Coloradói Egyetemen. Azt a közel százéves hipotézist igyekeztek tesztelni, mely szerint déjà vu akkor jön létre, ha az aktuális jelenet és egy korábbi jelenet között térbeli hasonlóság van. Képzeld el például, hogy az egyik barátodat látogatod meg a kórházban. Bár soha nem jártál még ott, a nővérpult mellett elhaladva hirtelen déjà vu-érzésed lesz: lehet, hogy a bútorok elrendezése vagy a térben található egyes tárgyak tudat alatt egy olyan helyszínre emlékeztetnek, amelyekben hasonló formák, ívek voltak, mondjuk, üdvözlőasztalok egy iskolai rendezvény bejáratánál.  

Cleary és kollégái különböző helyiségeket hoztak létre a virtuális térben. Például egy hálószobát, amely egy ruhaüzletre; egy bowlingpályát, amely egy beléptető kapura; és egy szeméttelepet, amely egy kertre hasonlított. Ezek a terek sok mindenben különböztek egymástól, de az elrendezésükben voltak azonosságok, amelyek nem tűntek fel a vizsgálatban résztvevők számára. A déjà vu-élmény nagyobb valószínűséggel következett be, amikor a személyek olyan helyszínen jártak, amelyhez hasonló elrendezésűt korábban már megtapasztaltak, noha a térbeli hasonlóság nem volt számukra nyilvánvaló. A szerzők hangsúlyozzák, ez egy fontos, de nem egyetlen oka a déjà vu-nek, amelyhez számos más tényező is hozzájárulhat. 

És a jamais vu-ról hallottál már?

Ez a déjà vu ellentéte, a francia szó magyarul azt jelenti, „sosem látott”. Mondjuk, belépsz a szobádba, amit te rendeztél be, ahol rengeteg időt töltesz, hirtelen mégis ismeretlennek tűnik számodra a helyiség, mintha először látnád.

Vagy ránézel az egyik közeli hozzátartozódra, és pár pillanatig újnak, szokatlannak találod a vonásait, mintha idegen lenne.

Nem emlékezetkiesésről van szó, hiszen közben végig tudatában vagy annak, hogy ki ő, csak átmenetileg az ismeretlenség érzése társul az illetőhöz. Nem is az történik, mint egyes téveszmék esetén, amikor a személy meg van győződve róla, hogy a szeretteit szélhámosok alakítják (a Capgras-szindrómáról és más furcsa diagnózisokról korábban írtam).

A jamais vu átmeneti emlékezeti illúzió, egy furcsa érzés, amely általában néhány másodpercig, maximum egy percig tart, így az emberek hajlamosak gyorsan elhessegetni. A téma egyik kutatója, Chris Moulin szerint azért sem szoktunk beszélni róla, nehogy bolondnak nézzenek minket. Pedig a jamais vu vizsgálata a déjà vu-höz hasonlóan sokat elárulhatna a memóriánk működéséről, de ehhez az kellene, hogy ne szégyeljük, ne jöjjünk zavarba tőle, hanem képesek legyünk több információt megosztani róla egymással és a kutatókkal.  

Nektek volt már ilyen élményetek?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ lambada

Milanovich Domi