A felnőtt gyerekeimet várom vasárnapi ebédre. Az előkészületeket már a szombati bevásárlással kezdem. Azzal, ahogy válogatok a zöldségesnél. Hagyom, hogy szóljon hozzám az a zöldség. Szép legyen, friss. Úgy szeretik. Majd a hentesnél folytatom a sort, csirkét veszek, azt szeretik a legjobban. Talán egészségesebb is, mint a többi hús. Valami vegetáriánus is lesz, mostanában mintha erre is hajlanának kicsit. Tudom, hogy miattam.

Ma már ugyan élik az önálló, felnőtt életüket, de látom, hogy még most is figyelnek rám. Semmit nem csökkent a felelősségérzetem azóta, mióta megszülettek. Tudom, hogy fontos nekik, mit gondolok a világról, és hogyan élek. A szülő élete örökre példa marad. Szeretném, hogy az enyém követendő legyen. Egykor kész az étel, terített asztal várja őket.

Ahogy belépnek, az arcukat fürkészem. Egyiküknél kis feszültséget érzek. Mi történhetett? Vajon elmondja? Nem kérdezek semmit. Várok. Kanalazza a forró levest. Látom, ízlik. Megnyugszik tőle.

Otthonízű a leves. Anyaízű. Bizalomízű. A beszélgetés általános dolgokról folyik, sport, munka. Nevetgélünk, adomázunk. Egyre felszabadultabban. Majd jóllakva végignyúlik mindenki a nappaliban a kanapékon. Kinek hol jut hely. A kávét már ott kortyolgatjuk. Látom, fáradtak. Csak nézem őket. Gyönyörködöm. Ugyanúgy, mint amikor először megláttam őket, amikor megérkeztek erre a csodálatos világra. Több mint harminc év telt el azóta. Tisztában vagyok vele, hogy csak két-három óra az, amit ilyenkor itt töltenek, mert „annyi minden van", így szokták mondani.  Járják a saját útjukat, a saját döntéseik szerint. És ez így van jól. De most megálltak nálam, pihennek egy kicsit.

Aztán előkerülnek a gondok, problémák. Innen is, onnan is.  Látom, ma csak azt szeretné, hogy hallgassam meg. Ahogyan mindig is tettem. Nem osztom kéretlenül a tanácsokat, csak vele vagyok.

Lássa, tudja, érezze, hogy bármi is történt, itt nyugalomra talál. Ez az a hely, ahol önmaga lehet, ahol pont úgy jó, ahogyan van, mint akkor, amikor először a karomba vettem. Pont őt vártam, pont akkor, pont olyannak. A vasárnap délutáni pillanatot magamhoz ölelem úgy, mint őket, amikor vigaszra vágytak. Ezek azok a percek, amelyek örökre az enyémek maradnak. Mély levegőt veszek. Beszívom a pillanat varázsát, a vasárnapi lélegzetet, mélyen, a lelkem legmélyére. Tudom, hogy a hétköznapokban bármikor elővehetem onnan ezt a melegséget, amit most érzek.

Lassan harmincöt éve.

Zsuzsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Monkey Business Images