-

És akkor felkapott Najuka az ölébe, táncolt, énekelt, magyar nótát, úgy dalolt, mint egy pacsirta, hangosan a fülembe, én meg rátapasztottam a hurkás ujjaimat a szájára, és úgy nevettem, mintha dézsából öntenék a kacagást. Pördült velem, körbe-körbe, szédültünk, szólt a vidám nóta, aztán a szomorú is szólt, de azt Naju nem szerette annyira, mert sírni nem akart soha, azt mondta, arra rövid az élet.

A fóliasátorban télen is volt eper, de olyan, amilyet most se látsz, szerelemíze volt, az az eper maga volt a gondoskodás, Najuka nem akarta, hogy télen le kelljen mondanunk róla, amikor úgy szerettük. Nagy volt a sátor, a hó ránehezedett a tetejére, kicsit besüppedt, de odabent meleg volt, és aprócska páracseppeket sírt ki magából, rákönnyezett a zöldségekre.

Olyan illat volt ott, mint a Mennyországban, ha meghalok, akkor így képzelem el a Mennyet, friss hajtások között, Najukával, a nehéz hó alatt, fehérben, magyar nótát fütyörészve.

Mama meg kiabált nekünk, hogy kész az ebéd, ne késsünk megint, meddig slajferolunk még a kertben, siessünk, mert kihűl a leves, laskatésztát főzött bele, az volt a kedvenc, és Naju nekem adta a májat, mert azt is imádtam, és felkockázta a sárgarépát, hogy tudjak fütyülni, mint a fiúk, majd ő megtanítja. És volt töltött csirke is, pirosra sütve, meg krumpli és saláta, ecetes, ropogós. És rácsos-lekváros is volt. Meg nevetés, apa, anya, tesó, öcsi... és ültünk, vidám volt mindenki, Najuka danolt, Mama pörölt vele, kacagtunk, kacagtunk, kacagtunk.

Aztán megkértem mamát, hogy főzzön borsólevest, mert ki akartam venni belőle a borsót, hogy megtudjam, királykisasszony vagyok-e én is, mint a mesében, aki eltévedt, és a vihar megtépázta a ruháját, ezért nem jöttek rá, hogy ő igazából királykisasszony, csak a borsó derítette ki, ami hét dunyha alatt is felsértette a derekát.

És akkor már elképzeltem, hogy tiszta kék-zöld folt leszek, mert én aztán biztos, hogy elvarázsolt vagyok, egy ellopott királylány, lehet, hogy örökbefogadtak, és direkt nem mondták meg, honnan származom. Ilyeneket gondoltam, de Mamáék csak nevettek rajtam, és hagyták, hogy berakjam a lepedő alá a borsót, azt se bánták, ha mancsikos lesz az ágy, nem akarták visszafojtani a gyermeki fantáziát, ezt az édest, határtalant és szertelent, ami voltam, vagyok.

Szentesi Éva

Fotó: Éva Najukával. A szerző tulajdona.