-

Fiatal voltam, és kellett a pénz

Soha nem dolgoztam árufeltöltőként, pénztárosként vagy három műszakban egy gyárban. Másképp alakult az életem. Ettől függetlenül volt módom megtanulni, mit jelent keményen dolgozni. Sohasem utáltam a munkámat. Pedig kezdetben mindent el kellett vállalnom. Egyetemista koromban még Esti Hírlapot is árultam az egykori Úttörő Áruház előtti piros lámpánál. Ott álltam esőben, hóban, forróságban, szombaton és vasárnap is.

Kellett a pénz, ám annál jóval önérzetesebb és büszkébb voltam, hogy az úgynevezett extra kiadásaimhoz továbbra is a szüleimet pumpoljam.

De akkor még más világ volt, néhány száz forintnak is volt becsülete – noha egyáltalán nem éltünk fényesebben. Az akkori mérce szerint nagyon jól kerestem. Futkostam a kocsik között, mindenkire mosolyogtam, rengeteg borravalót kaptam, különösen azután, hogy a rendszeresen arra járók rövid beszélgetéseinkből megtudták, tanulás mellett dolgozom itt esténként. A Blahán szinte mindig elsőként számoltam el a Hírlapkiadó Vállalat pénztárában az aznapi bevétellel, de azért ma már nem sírom vissza azokat az időket.

Esti hírlap árus Budapesten, 1972-ben (fotó: Fortepan/Urbán Tamás)

A muszáj nagy úr

Szóval van az úgy, hogy adódnak kényszerítő körülmények az ember életében. Például: ha vasárnap vagy ünnepnapokon kell dolgozni, mert ilyenkor mindenki  jobban szeretne pihenni. Jó volna, ha a munkavégzés kizárólag önkéntes alapon menne.

És itt rögtön meg kell állnunk egy szóra. Hiszen mi a helyzet az orvosokkal, nővérekkel, rendőrökkel stb...? Lehetetlen felsorolni az összes foglalkozást, ahol a hétvégi munka megkerülhetetlen, és amelyeknél fel sem merülhet az önkéntesség.

Erre szokott jönni a válasz, hogy ezek az emberek tudták, hova mennek dolgozni, milyen pályát választanak, és mit vállalnak. De biztos, hogy mindenkinek módjában állt választani? Nem hinném. Ráadásul bennem ott harsog a kérdés másik fele is: a kereskedelmi dolgozók vajon nem is sejtették, mi vár rájuk? Hogy a nagy áruházláncok minden percet kihasználnak a bevételek megszerzése érdekében? Ha az illető lenne a tulajdonos, ő nem így tenne? Dehogynem.

Csakhogy ha róluk van szó, akkor nem értjük, ha rólunk van szó, akkor meg értjük.

A kettős mérce az megy

Mindenki a saját érdekei szerint cselekszik. Ez van. Azok is, akik vasárnap szeretnének vásárolni – és nem feltétlenül pusztán hobbiból vagy unalomból, hanem azért, mert egész héten hajtják a melót kora reggeltől késő estig. A hétvégi bevásárlás egy létező családi program, csakúgy mint a közös fánksütés vagy a nagymama meglátogatása. A kereskedelmi dolgozók fellázadnak a hétvégi munka miatt, mert – teljesen érthetően – csúszdaparkba és kerthelyiségbe akarnak menni munka helyett. De ott véletlenül elesik a gyerek, és össze kell ölteni a fejét, sajnos nem működnek a közlekedési lámpák, kell gyorsan egy rendőr, aki irányít, amíg az ügyeletes villanyszerelő megjavítja az időkapcsolót. A család megy az ügyeletre, ahol az orvos segít rajtuk. Nagyon érdekelne engem, hogy a kereskedelmi dolgozó mire gondol ilyenkor? Megkockáztatom, arra, hogy ez így természetes. És valóban az is kellene, hogy legyen.

Csak az nem magától értetődő sokuk számára, hogy ha ő olyan helyen dolgozik, ahol adott esetben a hétvégi műszak elvárás és alapvetés, akkor neki is munkába kell mennie vasárnap. Mert telebeszélték a fejét azzal, hogy ő bizony „ki van zsákmányolva" a külföldi nagytőkések által, az ő munkája degeszre gazdagítja a multikat és az EU-t. És azzal, hogy a rendőr, az orvos, a villanyszerelő meg a többi tudta, mit vállal.

Én pedig ilyenkor arra gondolok, hogy milyen sikeresen meg lehetett tanítani a kettős mérce alkalmazásának technikáját.

Kiről szól ez az egész valójában?

Lehet, hogy a boltbezárási hercehurca nem is a kereskedelmi dolgozókról szól? Lehet, hogy ők ebben a játékban csak valamiféle konc szerepét töltik be, akikkel lehet együtt érezni... vagy épp ellenkezőleg: akiket bántani lehet? És közben elképzelhető, hogy a törvénykezés erejével valakiket gazdaságilag előnyben részesítenek azzal, hogy ők akkor is nyitva tarthatnak, amikor a többiek nem? Hm. Ügyes.

Az pedig, hogy ezeken a helyeken ugyanúgy emberek dolgoznak szombaton és vasárnap is, nem pedig gépek, „véletlenül" elkerülte az illetékesek figyelmét. Idővel erre is lesz valamilyen ésszerű magyarázat.

Déja vu

Amikor először előálltak a bezárási javaslattal, elhangzott mellette mindenféle érv. Felvilágosítottak minket, hogy Ausztriában és Németországban is zárva vannak a boltok, igaz, azt nem mondták, hogy ott soha nem is voltak nyitva. Ellenben javasolták nekünk, hogy a család inkább legyen otthon vagy a templomban, és ne a plázában. Azt – egyelőre – még nem határozták meg, hogy csavargás helyett ezeken a napokon kezdjük el megoldani a demográfiai problémákat is...

Viszont közben megsimogatták a kereskedelmi dolgozók fejét, közölték velük, hogy ők is emberek, és megvédik őket a hétvégi munkától. De arról már mélyen hallgattak, hogy e védelem csak akkor jár nekik, ha külföldi a tulajdonosuk, és nagy alapterületű a munkahelyük. Ahogy arra sem vonatkozott javaslat, hogy miként szervezze át az ember az életét, hogyan intézze el a beszerzéseit. Mit kezdjen azzal az egyszeri dolgozó ember, ha később ér haza, és nem tudja kikérdezni a gyerek leckéjét, sem pedig a demográfiai problémát megoldó tevékenysége nem jön össze hét közben, mert annak is örül, ha nem esik össze a fáradságtól a zuhany alatt.

Ha egy öttagú családban van egyetlen olyan személy, aki még akkor is tűzzel-vassal érvényesíti minden akaratát, ha a többiek megpróbálnak ellenállni, azt zsarnoknak szokás nevezni. És az sem mentesíti őt, ha az esetek többségében jobbító szándék vezérli.

Semmit nem tartok elviselhetetlenebbnek, mint amikor valaki, akinek fogalma sincs az életemről, meg akarja nekem mondani, hogyan kellene élnem. Ez nemcsak az időm beosztására vonatkozik, hanem a pénzem elköltésére, a szokásaimra, a hitemre, a választott szerelmemre... és bármi egyébre, ami nem ütközik a törvényekbe.

Sokan vagyunk felnőtt emberek, akik elengedett kézzel, magabiztosan, akár sötétben is meg tudjuk enni a nápolyit, és nincs szükségünk arra, hogy megpróbáljanak minket együgyűnek nézni, és előírni nekünk a táncrendet.

Ráadásul nem mindenkinek volt terhére a vasárnapi munka, vagy ha igen, azt ellensúlyozza a hétvégi, összességében akár száz százalék feletti pótlék. Igenis van, akinek kell a pénz. Olyanról is tudok, aki egész évben gyűjtötte a pótlékait, és kiegészítette vele a családi nyaralás költségvetését. Mert ahányan vagyunk, annyiféle az életünk.

Ja, nem

Van másiiik!

Az első boltbezárósdiból – tartva a nagy nehézségek árán kivívott népszavazási kezdeményezés elfogadásától – jobbról beelőzve visszatáncoltak a törvényalkotók. Az ezzel kapcsolatban lezajlott magyar valóságshow-t nem részletezném, mindenki nyomon követhette, akit érdekelt, és láthatta a szánalmas, olykor a borotvált erőszakoskodástól sem visszariadó hisztit.

Azonban nagyon úgy fest, nem nyugodhatunk meg, és ismét nem úgy szervezzük az életünket, ahogyan mi jónak látjuk. Mert „van másiiiiik!” felkiáltással most itt az újabb furfangos megoldás a vasárnapi (minimum részleges) boltzárra.

Az újabb elgondolás az, hogy csak délig lehessen vasárnap nyitvatartani. És... micsoda meglepetés... a korlátozás kizárólag a nagy alapterületű üzletekre vonatkozna. Délután csak a kicsik lehetnek majd nyitva. Ráadásul, ha jól értelmeztem, a vasárnap délelőtti forgalmat pedig, amelyet a nagy alapterületű, külföldi láncok realizálnak, extra adóval szándékoznak ezentúl sújtani.

Eszem ágában sincs védeni vagy gyalulni egyik kereskedelmi céget sem, legyen magyar vagy hottentotta. Csak az én szűrőmön valahogy nem megy át ez a „vannak egyenlők, és vannak még egyenlőbbek” attitűd.

Nem tudom, kitalálja-e a kedves olvasó, ki fogja ebből megint a rövidebbet húzni? Nekem az a gyanúm, hogy az az alkalmazott, akinek – állítólag – az érdekében történik mindez. És másodsorban mi, akik végre a saját életünket a saját hatáskörünkben szeretnénk megoldani.

Végezetül megint csak édesapámra tudok hivatkozni, aki szerint az a jó főnök, akinek minden problémára van megoldása. De messze el kell kerülni azt, akinek minden megoldásra van problémája.

Náray Tamás