„Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat” feliratú mellény miatt tartóztatták le a Magyar Szövetség politikusát

–

Pozsonyban a Beneš-dekrétumok, a kollektív bűnösség és a „szájkosártörvény” ellen szerveztek tüntetést január 30-ára. Minderre azután került sor, hogy Peter Pellegrini szlovák államfő december 23-án aláírta a büntető törvénykönyv módosítását, amely akár hat hónap szabadságvesztéssel büntetheti a második világháború utáni Beneš-dekrétumok nyilvános megkérdőjelezését. 

December óta tart a hajcihő, a karácsony előtti forgatagban alig bírtam követni, mi történik. Aztán felzárkóztam. Dühös lettem. A kormány törvénymódosítása elfogadhatatlan. Érthetetlen. Szinte szürreális. Olyasmi, aminek egy demokratikus, uniós országban nem lenne szabad megtörténnie. De megtörtént, vagyis ez a realitás. Tény és politikai valóság. 

Tudom, hogy ott kell lennem a tüntetésen. Nem ez lesz az első – és valószínűleg nem is az utolsó – alkalom, hogy a kormány ellen tüntetek a fővárosomban. Merthogy nekem Pozsony a fővárosom. Szeretem ezt a várost, és ugyanannyira az enyém, mint a szlovákoké, a németeké, az ukránoké és mindazoké, akik ott élnek.

Amikor oda kerültem, még nem tudtam, hogy a tüntetések az életem szerves részeivé válnak. Ez valahol szomorú. Sok ilyenen vettem részt, és majdnem mindig a kormány valamelyik aktuális stiklije miatt. A legnagyobb hatású a Kuciak-gyilkosság idején volt 2018-ban: több mint hatvanezer ember követelte Robert Fico lemondását, amit akkor sikerült is elérni. Leköszönt. Egy időre. Aztán 2023-ban ismét ő lett a kormányfő.

„Mi a f*sz van veletek?"

Egészen forradalmi hangulatban gurulunk a tüntetés napján Pozsony felé. A vajdasági származású Bongor rappje szól az autóban: „Mi a f*sz van veletek? Hogy nem ég még a székház?” Egymásra nézünk. A dolgok jelen állása szerint nem kell különösebben magyarázni a metaforát: itt a jogos felháborodás ideje. Ha most sem csordult túl egy szlovákiai magyar pohara, akkor mikor fog?!

A kollektív bűnösség elvére épülő intézkedések nyolcvan évvel a második világháború után (és húsz évvel az európai uniós csatlakozásunkat követően) is alapvető jogokat sértenek – például a tulajdonhoz való jogot vagy az egyenlő bánásmód elvét. Ezzel nehéz vitatkozni, mégis ott tartunk, hogy törvényi erővel tiltják az ilyen kritikát Szlovákiában.

Utoljára nyáron láttam Pozsony főterét. Most teljesen más a hangulata. Sötét, komor. A színpadon kétnyelvű felirat: „A kollektív bűnösség elfogadhatatlan”. Körülbelül háromszáz ember áll a színpad előtt. Magyar és EU-s zászlók lebegnek. A téren kamerás furgon, járőrök a sarkokon, készenlétben a mentők. Épp népzene szól, pár perc késéssel érkezünk. Ismerősöket látok az emberek közt a sárgás fénnyel burkolózó feketeségben. Rég láttuk egymást.

A Fő tér jó választás. Szimbolikus. Az egyik közeli utcában például az az épület áll, amelyben a 19. század elején évekig tartották a magyar országgyűléseket. A szervezés szempontjából azonban nem könnyű terep ez. „Pozsony főtere adminisztratív rémálom, mert egyszerre tartozik a Járási Rendőrkapitányság közlekedési osztálya alá, az óvárosért felelős városi hivatal és a fővárosi magisztrátus alá, ráadásul sétaövezet. Az én feladatom a szervezéssel járó papírmunka és a szükséges engedélyek megszerzése volt, ami sok váratlan fordulatot hozott” – árulta el Kontra Márton, a szlovákiai magyar egyetemistákat összefogó Diákhálózat elnöke. 

Én Pozsonyban is mindig magyar voltam

Magyarul tanultam, többnyire magyar barátokkal találkoztam, magyar eseményekre jártam, amíg ott éltem. Majd tíz évig.

Sokan nem is értették, hogyan tudom szinte teljesen magyarul élni az életemet, miközben ez nem is került különösebb fáradságomba, és nem is a nagy nemzeti érzület vezetett. Csak így alakult.

Őszintén, egy kicsit csalódott is voltam, hogy nem sikerült megtanulnom jobban szlovákul a fővárosban sem. Bár azért mindig hálás leszek, hogy ma már bátran szólalok meg. A tüntetésen is egy szlovák lánnyal beszélgetek. Kint van ő is. Merthogy ugye ez az egész nemcsak a magyar nemzetiségű állampolgárokat érinti.

Bárki érintett lehet az országban mindössze a felmenői, a származása miatt. És van, akinek a 21. században azt kell bizonyítania egy földelkobzási kísérlet során, hogy a rég sírban lévő nagyapa tényleg nem magyar volt…

Megkérdőjelezed a dekrétumot?

Az elmúlt években már utcára vonultak párszor a szlovákiai magyar civilek, hangot adva a kisebbségi ügyeknek. 2019-ben például a magyar himnusz éneklésének betiltása ellen tüntettek, 2014-ben Malina Hedvig mellett álltak ki, míg 2013-ban a kisiskolák bezáratása ellen demonstráltak. Nem mellékes körülmény, hogy ezekben az esetekben kivétel nélkül a Smer volt kormányon. Akárhogy is nézzük, Fico rendszere soha nem volt magyarbarát, így nem nehéz levonni a következtetést: most sem az, és nem is lesz.

Ez már a tüntetés elején beigazolódik: az est két műsorvezetője még a beszédek előtt megkér mindenkit arra, hogy vegye le azokat a láthatósági mellényeket, amelyeket egyébként a szervezők készítettek és osztogattak. Ez áll rajta két nyelven: „Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat”. A rendőrök szerint viselésük jogellenes, ha az emberek nem veszik le, feloszlatják a tüntetést.

Gond viszont, hogy a decemberben aláírt törvénymódosítás jogbizonytalanságot teremt. Jelenleg senki nem tudja egyértelműen megmondani, mit takar pontosan a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezése. 

A tömeg egy kicsit hőbörög, de leveti a megbélyegzett mellényt. Orosz Örs, a Magyar Szövetség egyik politikusa viszont ekkor húzza magára. A rendőrök beviszik. Nem randalírozik, nem erőszakos, csak rá van írva a mellényére egy vélemény. Mindez nem sok jót sejtet.

Egy egyetemista valósága

Bárczi Laura az egyik felszólaló, aki a színpadon a mellények viselésének lehetséges következményeire hívja fel a figyelmet. A CEU-n folytat nemzetközi tanulmányokat és sokkolta, hogy a szlovák parlament olyan törvényt fogadott el, amelyhez foghatót az Európai Unió jogrendjében nem ismer.

„Már az első perctől világos volt számomra: ez egy olyan kérdés, amelyben nem szabad hallgatni, és amelyben nekem személyesen is cselekednem kell. Erről sokat vitatkoztam és beszélgettem a szaktársaimmal is, de hiszem, hogy a szakmám is azt kívánja meg tőlem, hogy ilyen ügyekben megszólaljak és cselekedjek. Első lépésként csatlakoztam a petíciós bizottsághoz, amelyben én lettem a sajtótitkár. Ezzel párhuzamosan folyamatosan egyeztettem az ismerőseimmel, kerestem azokat, akik hasonlóan éreztek, és akikben meg volt a tenni akarás.”

A Köz.ügy platform alapítói arra jutottak, a petíciót követő logikus lépés egy civil megmozdulás, egy tüntetés megszervezése.

„Amellett, hogy meggyőződésem szerint állampolgári kötelességünk kiállni az alapvető emberi jogainkért és a szólásszabadságunkért, ez egy kiváló alkalom arra is, hogy a közösségünket erősebbé kovácsoljuk. A szlovákiai magyarok számára eljött az idő, hogy felébredjünk az örökös letargiából, és együtt álljunk ki egy közös ügyért – függetlenül attól, ki hol helyezkedik el a politikai spektrumon. És legalább ilyen fontos, hogy ezt a szlovákokkal közösen tegyük meg. Hiszen ez a kérdés nemcsak minket érint, hanem rengeteg szlovákot is” – mondja Bárczi Laura.

A közösség ugyanakkor – az ország egészéhez hasonlóan – polarizált. Az emberek szkeptikusak, kételkednek egy kezdeményezés függetlenségében. A politikai narratíva ugyanis a térség oly sok más országával párhuzamosan szekértáborokra osztja a társadalmat. A szlovákiai magyarság gyanakvó mindenkivel szemben, aki újabb kiállásra buzdít.

„Sokan nem hiszik el, hogy nem egy párt irányít bennünket. Sokan nem értik, miért tartjuk fontosnak a szlovák közeg megszólítását. Mások szerint mindezt csupán a fiatalságunk naivitása vezérli.”

Az aktivista joggal vetette fel a kérdést, hogy miért lenne probléma a hit. Nem elbizakodott vak remény, hanem a hit a közösség erejében, a demokráciában és abban, hogy ezek olyan értékek, amelyeket meg kell védeni.

„Félek-e? Mondhatnám, hogy igen. Van mit veszítenem: akár a jövőbeli karrierem is kockán foroghat. Hiszen reális esélye van annak, hogy büntetőeljárás indul ellenünk, és ez nem az a sor, amely jól mutatna az önéletrajzomban a nemzetközi tanulmányok diplomám mellett. De nem, nem félek. Mert van még bennem hit. Hit abban, hogy a demokrácia megvéd.”

Kényszermunka és kihallgatás

Hatan mondanak beszédet a megmozduláson. Négy civil, két politikus (Magyar Szövetség, Progresszív Szlovákia). A felszólalók közt van Lucia Molnár Satinská nyelvész is, aki a családjának köszönhetően is tudja, milyen volt a háromnyelvű pozsonyi élet. Stílusosan magyarul, szlovákul és németül köszönti azokat, akik a dermesztő hidegben is eljöttek. Elmesél egy történetet.
A nagyapjának kávézója volt Pozsony belvárosában, amit a második világháborút követően bezárattak. Szimplán azért, mert németnek tartották. A szomszédos utcából jelentette fel egy nő. A szónok hangsúlyozta, hogy nem tudja, vannak-e ennek az embernek unokái, de nem haragszik rájuk… ők nem tehetnek arról, hogy a nagyanyjuk ilyen ember volt.

A beszédekben szó esik más személyes történetekről is: kényszermunkára hurcolt családtagokról, kérdező kisgyerekekről, egy rendőrségi kihallgatásról, iskolában tapasztalt előítéletekről, megbélyegzésről és megszegett politikai ígéretekről. 

Felcsendül a Pál utcai fiúk musicalből ismert Mi vagyunk a Grund című dal: „Álljunk bele, ha kell. Bármi jöjjön is el.”

Egy mellény mint relikvia

A tüntetés végül a magyar és a szlovák himnusz eléneklésével ért véget. A szétszéledő tömegben a megmaradt mellényeket osztogatják. Mi is hozunk egyet. Betesszük az autóba, aztán arra gondolunk, hogy ha megállítanak a rendőrök, és ellenőrzik a felszerelést, ezért vajon bevisznek-e. Igazi relikvia most egy ilyen mellény. Jó lenne, ha lehetne bátran viselni, de ahogy Voda Zsófia fogalmazott a beszédében: Robert Fico rendszere csigolyánként töri el a demokrácia gerincét. 

Az este után vegyesek az érzéseim. Nem voltunk elegen. Kevesen voltunk. Hol vannak a többiek? De vannak még bátrak, legalább háromszázan. És fiatalok, tenni akaró egyetemisták, akiknek nem mindegy az, hogy hogyan tovább.

Ez a tüntetés nem a múltról szólt, hanem arról, hogy Szlovákiában ma már egy vélemény is elég indok arra, hogy valakit elvigyenek a rendőrök – erre pedig nem lehet hallgatással válaszolni.

Nem lesznek könnyűek az elkövetkező évek. Főleg, hogy a szlovákiai magyaroknak össze kell szedni az erejüket. Nem tudom, lesz-e elég.

Szászi Fanni