Szászi Fanni: „Ne költsd a pénzt!” – így öröklődik bennünk tovább a szegénységtudat

–

Volt egy gyönyörű tornazsákom. Anyukám varrta vászonból. Babát formázott rá, kitömte, kifestette, madzagból hajat font neki. De csak egyszer vittem el tornaórára.

Az osztálytársaim mutogattak rá, nevettek. „Mi ez? Ezt meg mégis honnan szerezted?”

Ezután évekig lógott a tornazsák a szekrényben. Kihullott a baba haja. Aztán valamelyik költözésnél végleg eltűnt.

Gyerekként nem voltak csilli-villi dolgaim. Nem is hiányoztak. Szerény körülmények között nőttem fel, de mindent megkaptam, amit csak lehetett: biztonságot, figyelmet, élményeket, szeretetet. Boldog gyerek voltam.

Arra az eshetőségre, hogy esetleg „szegények” vagyunk, nem is gondoltam

A környezetem viszont időről időre felhívta rá a figyelmemet.

Néhány éve, már dolgozó felnőttként, vonaton utaztam haza. Egy kisiskolás csoport ült be a fülkébe. A nyári terveik kerültek szóba. Egzotikus úti célok röpködtek. Az egyik kisfiú szinte szégyenkezve mondta: „Mi idén csak Horvátországba megyünk.” A többiek húzták a szájukat. Ott már mindenki járt.

Ránéztem a kisfiú arcára és hirtelen több mint húsz évet repültem vissza az időben. Arra az esetre gondoltam, amikor az oviban nem játszottak velem a többiek, mert a „piros, kínai cipőm vonzza a kígyókat”. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni. És nagyon gyorsan megtanítják egymásnak, mi „ciki”.

Pénzről beszélni mifelénk nem szokás

Mindenkit foglalkoztat, mégis kevesen vallanak róla őszintén. Nem vagyok anyagias típus. Soha nem az alapján ítéltem meg valakit, hogy milyen az anyagi háttere. Nem ez a lényeg. Saját magamat azonban beskatulyáztam.

Meghatározó érzés az, hogy vannak dolgok, nem luxus termékek, amikre nekem úgysem telik soha. Fel sem tételezem, hogy ez változhat.

A szegénységtudat meghatározza, hogyan gondolkodunk saját magunkról és a jövőnkről (vagy akár a jelen lehetőségeiről, amelyet alul is értékelhetünk). És mélyen összefonódik az önbizalommal.

A szegénységtudat azt jelenti, hogy alapvetően úgy tekintünk magunkra, mint akinek nélkülöznie kell, függetlenül attól, épp mennyi pénz áll rendelkezésünkre. És ez az önskatulya bizonytalansághoz és szorongáshoz vezet.

Egy felmérés szerint a fejlett országok fiatal lakóinak kétharmada tart attól, hogy a későbbiekben nem él majd olyan anyagi biztonságban, mint a szülei. Sőt, sokan a jövőben sem bíznak: attól félnek, hogy a gyerekeik helyzete még nehezebb lesz, mint az övék. 

Ne költsd el! Spórolj! Tedd el későbbre! A nagyszüleim ünnepekkor átnyújtott borítékjait mindig ilyen instrukciók kísérték. Az évek során mindez annyira belém ivódott, hogy ma is fizikai feszültséget érzek, amikor nagyobb összeget kell kiadnom. Hiába van állandó bevételem, hiába normális az anyagi helyzetem, szorongok, ha valami nagyot kell vennem, befizetnem, kifizetnem… Sokáig azt hittem, ez csak az én furcsaságom. Aztán rájöttem: ez a korábbi generációk öröksége. 

A hiány a nagyszüleink életének természetes része volt. De a világ azóta megváltozott – árubőség van és az emberiség történelmének egyik legbékésebb időszakát éljük (még ha nem is tűnik így). A hozzáállás viszont velünk maradt. Az elme makacs. Nehezen engedi el a kategóriákat. Akkor is ragaszkodunk a címkékhez, ha a valóság már rég mást mutat.

Egyetemistaként furcsa élmény volt megtapasztalni, hogy vásárolhatok magamnak jó minőségű téli cipőt. Hogy nem kell mindig a legolcsóbb megoldást választani. Hogy lehet csokit venni hétköznap, az nem megfizethetetlen úri huncutság. A ruhaboltokban pedig nem csak a piros, leárazással jelölt részleg létezik. Sokáig meg sem néztem azokat a darabokat, amiken nem szerepelt az árleszállítás cetlije. Mondjuk, ennek is köszönhetem, hogy az évek során mesteri szintre fejlesztettem a turkálókban a vadásztudományomat. És ma sem veszek zsákszámra fast fashion ruhákat, alapvetően másodkézből töltöm fel a ruhatáram.

Fura, ambivalens örökség ez. Részben hálás vagyok érte: nem hozok meggondolatlan pénzügyi döntéseket, nem élek napról napra. De a tudatalattim néha visszahúz. „Miből gondolod, hogy ennél jobb is járhat? Az a gazdagok kiváltsága. Ugye tudod, hogy te szegény vagy?" – ehhez hasonló gondolatok visszhangoznak a fejemben akkor is, amikor nem kellene.

A feladatunk az, hogy megkérdőjelezzük és lassan elengedjük a minket korlátozó hiedelmeket. A bűntudat mégis konokul tartja magát. Például amikor új porszívót kell venni. Vagy képkeretet. Vagy egy új papucsot nyárra. A realista énem tudja: a tárgyak elromlanak. Elkopnak. Elhasználódnak. Egy kis hang mégis mindig megszólal a fejemben: „Nem pazarlás venni egy másikat? Megérdemlem én ezt? Belefér? Tényleg szükségem van rá?”

Olyan, mintha minden nagyobb vásárlásnál vizsgáznék. Meg kell magyaráznom magamnak, hogy miért költöm a pénzem.

Eldöntöttem, hogy idén ezen dolgozni fogok. Na nem úgy, hogy szórni kezdem a pénzt. Hanem úgy, hogy nem kárhoztatom magam minden nagyobb kiadás után. 

Ehhez muszáj volt tudatosítanom, hogy a rosszul működő, olcsó eszközök nemcsak bosszúságot okoznak, hanem energiát és időt vesznek el. Ráadásul károsak lehetnek az egészségre is. Nem csak az adhat biztonságérzetet, ha a bankszámlámon nincs mozgás. Úgy kell tekintenem a vásárlásaimra mint befektetésekre. Ha átgondoltam a döntést, szükségem van rá, utánanéztem a fontos részleteknek – akkor az felelős döntés.

De a szegénységtudat azt is jelenti, hogy beérjük kevesebbel

Ez nem feltétlenül rossz a túlvásárló világunkban. Ha viszont a bérezésről van szó, már más megvilágításba kerül a dolog. Képzeljük el, hogy magasan képzettek vagyunk egy adott szakmában, ennek ellenére hajlandók vagyunk alulbecsülni a munkánk árát a piaci viszonyokhoz képest. Fizetésemelést kérni? „Megélek végül is így is belőle..." – mondjuk magunknak, miközben egy másik állásadónál, ugyanabban a pozícióban egy kevésbé képzett szaktársunk lényegesen többet keres nálunk, sőt bátran kér fizetésemelést, szimplán azért, mert hisz abban, hogy márpedig neki az jár. 

Egy pénzügyi tanácsadó ismerősöm megerősítette: sok ügyfele küzd hasonló gátlásokkal. A korlátozottabb anyagi lehetőségekkel indulók általában kisebb merészséggel fektetnek be, mint a jobb anyagi hátterűek. Azt hiszik, hogy „nekem kevés van, és ez úgyse változik”. Pedig át lehet írni a történetet. Lassan. Tudatosan. Lépésről lépésre.

Felnőttként szabadságot ad, ha ebben képesek vagyunk hinni.

Úgyhogy reszkessetek silány edények! A tudatosságomnak ti lesztek a következő áldozatai. Mert igenis fizethetek többet valamiért, ha az engem jobban szolgál. Ugye?

Szászi Fanni