–

Tisza Kata írónál olvastam nemrég, hogy a változás, gyógyulás egyik paradoxona, hogy épp azzal kéne leállni, ami eddig stabilizálta az embert. Vagy amiről azt hittük, hogy stabilizál minket, de valójában szétszaggat, nem engedi, hogy a részeink – akár egyénen belül, akár társadalomként – kapcsolódjanak egymáshoz.  

A továbblépés azért is pokolian nehéz, mert szembe kéne hozzá nézni a rendszer talán legnagyobb hazugságával: azzal, hogy a NER úgy kínálja fel a biztonság és az önbecsülés illúzióját a tömegek számára, hogy közben maga kreálja, folyamatosan, válogatott eszközökkel a fenyegetettséget és a szégyent.

Ez bár nem az egyetlen, de az egyik fő hatalmi manőver, amivel az Orbán-rezsim mentálisan is fogságban tartja az országot. Mert rengetegen vannak, akik valójában pont a Fidesz elől menekülnek a Fideszhez. 

Pusztítóan, de ismerősen szar

Mielőtt újságíró lettem, pszichológia szakos tanárként dolgoztam. Volt egy harmincas kollégám, akinek fájdalmas konfliktusai voltak a diákokkal nap mint nap, eszköztelennek érezte magát a velük való bánásmódban, egyszerűen gyűlölt már tanítani, gyomorgörccsel, a legdurvább testi tünetekkel ment be az óráira. Saját elmondása szerint is adminisztrálni, törzslapokat írni, dolgozatokat javítani szeretett a legjobban, abban lelt megnyugvást, amikor csendben, egymagában, nyugalomban haladhatott a feladataival. Nemcsak bírta, imádta is a monotonitást, és ismerősökön keresztül fel is ajánlottak neki egy irodai munkát. 

Én is nagyon örültem, hogy fordul a szerencséje, szurkoltam neki. Erre hetek múlva is ott ült a tanáriban, az irodai állást végül nem fogadta el. Kérdeztem tőle, hogy miért nem.