–

Menyasszony. Még ízlelgetem. Szokom az érzést, hogy van egy vőlegényem. Nem tetszik ez a szó. Jobb lenne a jegyes? Nem…Vőlegény az.

Annyira természetes volt, mégis romantikus. A nápolyi kirándulásunk egyik napján áthajóztunk a várossal szembeni kis szigetre, Procidára. Szieszta előtt még elcsíptük a hely legjobbra értékelt éttermét – minket szolgáltak ki utolsóként. Arancini, rákocskákkal töltött ravioli, lemon spritz. Koccintottunk.

Kicseréltük a tányérunkat, arról beszélgettünk, milyen lehet egy ilyen aprócska szigeten élni. Kicsit belterjes, de nyugdíjasként elfogadnánk itt egy nyaralót. Körbevezetnénk azokat, akik áthajóznak. Mi csak néha mennénk át a szárazföldre – hozzánk jönnének. Fel sem merült, hogy ezt ne együtt csináljuk. Ettünk és beszélgettünk. Sokat. 

Fél órával később kiléptünk a délutáni napsütésbe. A közeli kilátóról néztük, ahogy a napfény játszik a tenger hullámain. Nyugodt voltam. Az egyik padon két olasz nonna csokit evett, és megbeszélte a világ dolgait.

Te csak annyit mondtál: eljött az idő.

Még meg is kérdeztem, hogy mire. Hová megyünk?

Aztán letérdeltél.