Szászi Fanni: Hadd legyen szép az a másik oldal!

–

A szomszéd országban választások lesznek. Ott, ahol az anyanyelvem a hivatalos nyelv – és ahol évek óta a düh és a félelem uralja a közbeszédet.

Szlovákiai magyarként a „honnan jöttél?” kérdésre nem egyszerű a válaszom. Nem mondhatom, hogy Magyarországról – hiszen sosem éltem ott. De ha Szlovákiát mondok, azt hiszik, szlovák vagyok. Így általában azt válaszolom: Szlovákiából, majd gyorsan hozzáteszem: magyar vagyok. Tudjátok… kisebbség. Kevesen értik igazán.

Évről évre változott a viszonyom Magyarországhoz. Ahol felnőttem, onnan legalább negyven percig kellett autózni, hogy átérjünk a határ túloldalára – ez nem az „átugrunk” kategória. Mégis gyakran átjártunk: kirándulni, moziba, színházba, vásárolni. Mert bár Magyarország nem az otthonom, a magyar kultúrában vagyok otthon.

Aztán ezek a látogatások megritkultak. Valahogy párhuzamosan azzal, ahogy megváltozott a közhangulat. Volt egy nehezen megfogható, mégis nagyon érezhető feszültség a levegőben.

Egyetemistaként, ha néha átmentem, akkor Budapestre. De a város sokszor nem a legszebb arcát mutatta: kosz, szmog, patakokban folyó vizelet (állaté és emberé) és mindenhol vizuális zaj. Választások előtt pedig minden még inkább felerősödött: a plakátok, a félelemkeltés, a hangulat.

Más szél fúj

Az elmúlt években több szlovákiai magyar barátom is hazaköltözött Magyarországról. Nem bírták tovább a közhangulatot. Azt, hogy mennyire polarizált a társadalom, hogy szinte lehetetlen beszélgetni anélkül, hogy ne kellene „színt vallani”.

Most lenne lehetőség a változásra.

Tavaly először vettem részt a Budapest Pride-on, és a város teljesen más arcát mutatta: egy sokkal kedvesebbet, elfogadóbbat, tisztábbat, segítőkészebbet. Akkor csapott meg az érzés, hogy lehetne könnyebb. Hogy lehet ezt másképp is csinálni. Azt éreztem, hogy Magyarország lehet olyan hely, ahol jó lenni. Egy olyan ország, amelyik nem fél – és talán már kész változni.

A narancssárga az egyik kedvenc színem. Vidám, játékos árnyalat, a napsütötte tájak színe. Jó lenne, ha újra bátran lehetne viselni. Ha az embereknek megint a narancsfák jutnának róla eszébe – és nem egy rendszer.

És most jönnek a választások.

Az algoritmusom magyarországi videókat dobál fel. Feljön egy ártatlan recept, amelynek a végén arra szólítanak fel, hogy menjek el szavazni.

Én mindig elmentem választani. Még akkor is, amikor nem volt igazán olyan opció, amit szívesen karikáztam. Ilyenkor azt mondtam magamnak: most valami ellen szavazok.

Nem tudok kívül maradni. Mert a magyar választások nem csak Magyarországról szólnak. Hatással vannak az Európai Unió működésére, a demokrácia állapotára a régióban, a gazdaságra – és arra is, milyen politikai minták terjednek tovább. Vagyis az életemet is alakítják.

Szlovákiában sem rózsás a helyzet, de itt sokkal könnyebb úgy leélni egy napot, hogy nem csap arcon a politika. Nem hallom naponta a miniszterelnök nevét, és az nem is „főz sonkát” a telefonom képernyőjén.

És nem jön szembe ennyi ideológiát hirdető plakát sem. (Bár a város határában épp akad egy, amely szerint az egyik legnacionalistább párt szociálisan érzékenynek gondolja magát.)

Mennyit ér a szlovákai magyar?

A magyar politika viszont a szlovákiai hétköznapokba is beférkőzött. Kamaszok idéznek vezető politikusoktól. Általános iskolások foglalnak állást, mondják, amit otthon hallanak.  

És nemcsak a szavak szintjén van jelen a politika: a magyar állam pénze is régóta alakítja a szlovákiai magyar közeget – az oktatást, a sportot, a médiát, a civil szervezeteket, a közösségi programokat.

Persze Magyarországnak felelőssége támogatni a határon túli magyar közösségeket. Az nem kérdés, hogy erre szükség van. A kérdés inkább az, hogy mennyit, kinek és hogyan adnak – és mire nem adnak.

Mert ezek a támogatások nemcsak közösséget építenek, hanem irányt is mutatnak: azt is befolyásolják, ki marad, és ki indul el. Egy olyan világban, ahol egyre több magyar költözik nyugatra, ezek a programok akár arról is szólhatnak, hogy honnan lehet „pótolni” őket. És ilyenkor a határon túli magyar hirtelen különösen értékessé válik.

Közben pedig szavazat is lesz belőle: 2014 óta a külhoni magyar állampolgárok is részt vehetnek a választásokon. Szavazataik mintegy 95 százaléka rendszerint a regnáló kormánypárthoz kerül – mivel csak az országos pártlistára voksolhatnak, a súlyuk valamivel kisebb. 

Komáromból nézve, ahol most élek, Magyarország nem tűnik külföldnek. A fizikai és érzelmi távolság is csökkent.

A két Komárom közti híd közepén állva néha arra gondolok, milyen lenne, ha amikor átlépek, nem változna meg a levegő súlya. Ha nem kellene közben azon gondolkodnom, hogy melyik oldalon vagyok.

Mert ha már annyiszor küldték a szlovák nacionalisták a „fajtámat” a Duna másik oldalára, akkor hadd legyen szép az a másik oldal, akkor legalább legyen jó ott lenni!

Szászi Fanni