„A két olasz lány halála egy velejéig romlott rendszer legextrémebb megnyilvánulása”

–

Mindenekelőtt fontos leszögezni: Olaszországban nem új jelenségről van szó. Időről időre elkezdődnek megmozdulások, amiket azonban nem szabad úgy értelmezni, mintha csak egy-egy kirívó esetnél kívánnának tiltakozni a tüntetők. Ezek szerves részei annak az egyre tudatosabb és intenzívebb harcnak, amit az olasz társadalom vív a nőkkel szembeni erőszak megfékezéséért.

Ebben az évben Olaszországban 15 nőt ölt meg partnere vagy expartnere. A legutóbbi tüntetéseket két fiatal nő meggyilkolása váltotta ki.

Két tragédia – a sok közül

Március 31-én Sara Campanella 22 éves egyetemi hallgatót Messinában az utcán szúrt le az évfolyamtársa, a 27 éves Stefano Argentino, aki már két éve zaklatta a lányt. A tanúvallomások és a videokamerák felvételei alapján Argentino követte Campanellát. Egy buszmegállóban szóváltásba keveredtek, a férfi többször nyakon szúrta Sarat, majd gyalog elmenekült. Néhány órával később a rendőrök Notoban, a család hétvégi házában találtak rá. Később elismerte tettét, de nem szolgáltatott rá semmiféle magyarázatot.

Az áldozat barátai, illetve Stefano ismerősei arról számoltak be, hogy két éve „folyamatosan és intenzíven tanúsított érdeklődést” Sara iránt, aki azonban ezt soha, semmilyen formában nem viszonozta. Az áldozat egyik utolsó üzenete az volt a barátai felé, hogy „követ az elmebeteg”, valamint azóta előkerült egy hangfelvétel, amin Sara azt kéri a zaklatójától, hogy hagyja békén. A beszélgetést szándékosan rögzítette, azzal a céllal, hogy elküldje a barátainak, amit később meg is tett.

Ilaria Sula, szintén 22 éves egyetemi hallgató március 25-én tűnt el. Bőröndbe zárt holttestét április 2-án találták meg egy árok mélyén Róma közelében. A gyanúsított Ilaria volt barátja, a 23 éves Mark Anthony Samson, akit azzal vádolnak, hogy egy római lakásban több késszúrással ölte meg áldozatát. A holttestet később maga a gyanúsított segített megtalálni, miután a nyomozók gyanúja rögtön rá terelődött. 

Jelenleg a nyomozók még keresik az áldozat telefonját, amelyről a gyanúsított üzeneteket írt, válaszolt Ilaria nevében, valamint Instagram posztokat osztott meg – feltehetően azért, hogy úgy tüntesse fel, mintha a lány még életben lenne, ezzel is késleltetve az eltűnésének felfedezését, és a nyomozás megkezdését.

„A patriarchátus öl”

A két tragédia, amelyre gyors egymásutánban alig 24 óra eltéréssel derült fény, és amelyek sok hasonlóságot mutatnak egymással, mélyen megrázta a közvéleményt – főleg az áldozatok és az elkövetők fiatal kora, továbbá az elkövetési mód kegyetlen volta miatt.

Április 3-án hallgatók, illetve különböző egyesületek és szervezetek képviselői gyűltek össze, hogy a Milánó Egyetemtől a Corso di Porta Victoriáig vonuljanak, ahol a Megyei Bíróság épülete található. Az Igazságügyi Palota előtt olyan transzparensek tűntek fel, mint „A patriarchátus öl”, „Le a patriarchális kultúrával!”, továbbá követelték, hogy a tantervbe vezessék be az iskolai szexuális felvilágosítást, az érzelmi nevelést, és a beleegyezés szükségességével kapcsolatos edukációt.

Messinában, illetve Olaszország több nagyvárosában megmozdulásokat, flash-mobokat szerveztek. Rómában a Sapienza Egyetem Statisztika Karának bejárata, ahova Ilaria Sula is járt, megtelt virágokkal, üzenetekkel, feliratokkal, és több száz hallgató spontán felvonulásba kezdett. A fiatalok percekig rázták a lakáskulcsukat, amely ma már Olaszország-szerte közismert szimbóluma a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelemnek, és arra utal: gyakran az elkövetőknek kulcsuk van ahhoz a lakáshoz, ahol az áldozat él, tehát abba a körbe tartozik, ami a legbizalmasabb kapcsolatot feltételezi. Arra hívták fel a figyelmet, hogy nőként gyakran akivel egy fedél alatt élünk, akiben megbízunk, akitől a leginkább várjuk, hogy szeressen, tiszteljen, óvjon, az válik a gyilkosunkká.

Fontos látni: Olaszországban ezek a tüntetések nem újkeletűek, hanem részét képezik a nők egyenjogúságért folytatott harcának.

Helytelen az a megfogalmazás is, hogy ez egyfajta „kulturális jelenség”, ahogy egyes cikkekben olvasni erről, hiszen ez olyan színben tünteti fel a dolgot, mintha az valami tőlünk távol álló, kifejezetten olasz sajátosság lenne. Holott sajnos globális jelenségről van szó.

Femminicidio

Ez a két eset talán arra is lehetőséget kínál, hogy megvizsgáljuk: Magyarország hol tart a nőkkel szembeni erőszak felszámolásában, mik a hiányosságaink, mik a lemaradásaink.

Egyik ilyen rögtön szemet szúró hiányosságunk maga a „femminicidio” szó, ami a központi témája a fent leírt olaszországi tüntetéseknek, és amire nincs általánosan elfogadott magyar szavunk. Gyakran még mindig nőgyilkosságként utalnak rá – tévesen. Hivatalos dokumentumokban már fel-felbukkan a femicídium szó, de a köznyelvben vagy magyar híradásokban én még nem találkoztam vele.

Aki Olaszországban él vagy olasz híreket követ, annak teljesen triviális a „femminicidio” szó jelentése. Ez röviden ezt jelenti: egy nő életének szándékos kioltása azon okból, amely a neméhez kapcsolódik. Azaz: egy nőt női mivoltában ölnek meg. Vagyis azért kell meghalnia, mert nő. 

Ahogy ITT is megírtuk, a femminicidio kifejezést a Treccani nevű olasz szótár az év szavának nyilvánította. Olaszországban is hatalmas vitákat keltett a szó megalkotása, létjogosultsága, de az erről szóló társadalmi diskurzus – hosszan és hevesen – már évtizedekkel ezelőtt lezajlott. Ma már teljesen elfogadott és evidens a léte Olaszországban, miközben Magyarországon még el sem kezdődött az erről szóló párbeszéd.

Toxikus férfi dominancia

A másik hasonlóan szembetűnő hiányosság: amikor Olaszországban ezekről a tragédiákról beszélnek, akkor nem mulasztják el a patriarchális kultúrát megemlíteni. Hiszen egyre inkább evidencia: a nők elleni erőszak okai a patriarchális társadalomban gyökereznek. Ezzel szemben a magyar cikkek meg sem említik a patriarchátust a femicídium kapcsán. Amikor Olaszországban arról beszélnek, hogy valójában egy strukturális problémáról van szó, akkor az azt jelenti, hogy a társadalmi berendezkedés szerkezete egyértelműen a férfi dominanciájára épül, a férfi felé billen, annak kedvez. Ha egyenlőségen, kölcsönös tiszteleten alapuló társadalomban szeretnénk élni, akkor ezt kell átstrukturálni.

Amikor tehát egy férfi fizikai, gazdasági vagy pszichológiai erőszakot alkalmaz, akkor valójában hatalmat gyakorol, visszaél a társadalom szerkezetéből adódó helyzeti előnyével. Ennek a legvégső, legtragikusabb formája a femicídium. 

A patriarchális kultúra fogalomkörébe nem csak az tartozik, hogy a férfiak még mindig több pénzt kapnak ugyanazért munkáért, mint a nők, hogy még mindig túlsúlyban vannak vezető pozíciókban, politikában, gazdaságban, hogy még mindig jóval kevésbé akadályozzak őket a karrierjük építésében a családi vagy gyermekvállalási kérdések, vagy akár a láthatatlan házimunka, mint a nőket. De ide kapcsolódik a rengeteg nemi sztereotípia is, amely a nőket és férfiakat egyaránt sújtja.

Persze ma is vannak, akik kétségbe vonják mind a femicídium létjogosultságát, mind a patriarchális társadalom létezését. Joguk van ezen álláspontjukat kifejteni és érvelni mellette. Éppúgy, ahogy a laposföldhívők is kifejthetik nézeteiket, és Olaszországban őket is meghallgatják.

Vörös kód

Olaszország a jogalkotás terén is mérföldekkel előttünk jár a nők sérelmére történő erőszak felszámolásában. Erre jó példa a 2019-ben meghozott „Codice Rosso”, azaz Vörös Kód, amelyet a bántalmazottak segítésére, illetve az erőszak megelőzésére vezettek be, és olyan szabályokat ír elő a rendvédelmi szervek felé, mint például az azonnali eljárás, ha értesülnek a bántalmazás vagy erőszak tényéről, illetve a kötelező, írásbeli tájékoztatás a bántalmazott személy rendelkezésére álló, segítő szervezetekről, ahova a bántalmazott személy akár gyermekeivel együtt elmenekülhet és további segítséget kaphat, ingyenesen.

A másik példa a jogalkotásban történt változásra a néhány nappal ezelőtt, április 1-jén elfogadott törvény, amely a femicídiumot különálló bűncselekményként határozza meg. Az olasz büntetőtörvénykönyv 577-bis. cikke úgy rendelkezik, hogy „(-Femicídium-) aki egy nő halálát okozza a nő iránt érzett gyűlöletből vagy azzal a céllal, hogy megakadályozza jogai szabad gyakorlásában vagy személyisége kifejezésében, életfogytiglani szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ezzel újabb mérföldkőhöz érkezett a fentebb taglalt „femminicidio” szó: nevesült a büntetőtörvénykönyvben, önálló bűncselekménnyé emelkedett, és a kiszabható legmagasabb büntetési tétellel, életfogytiglannal sújtandó.

Aki a hírekbe sem kerül be itthon

A fogalmak meghatározása, társadalommal való elfogadtatása, valamint a megfelelő jogszabályok megalkotása mellett a médiában való megjelenésben, a kommunikáció mikéntjében is óriási különbségeket látok a magyar és olasz viszonyok között a témában.

Először is a femicídiumok vezető hírekként szerepelnek a legtöbb csatornán, tehát rögtön a legfontosabb nemzetközi hírek után következnek. Giulia Cecchettin, Sara Campanella, Ilaria Sula nevét ma már mindenki ismeri. Magyarországon többnyire akkor értesülünk arról, ha egy férfi megölte a partnerét vagy az exét, ha a gyerekek is áldozatul estek. Mintha nem érné el az emberek ingerküszöbét, ha „csak” egy nőt gyilkolnak meg. Mintha az önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy hír legyen belőle. 

Magyarországon évente 50 kapcsolati erőszakban elhunyt áldozatot regisztrálnak, ez kb. hetente egy feminicídiumnak felel meg, Olaszországban ez a szám átlagosan heti kettő. Lakosságszámra vetítve tehát sokkal rosszabb a helyzet 10 milliós népességgel bíró Magyarországon a 60 milliós Olaszországhoz képest. A számok tehát nem indokolják, hogy ennyire kevés figyelem jusson a témának idehaza. Ezzel azt az érzést keltik az emberben, mintha ez marginális probléma lenne, mintha ez minket nem érintene, csak egy bizonyos réteget, ez velünk nem történhet meg. 

Ne legyenek illúzióink.

A femicídium áldozatai bármely társadalmi közegből kikerülhetnek, és azzal, hogy nem beszélünk róla, és azt gondoljuk, hogy ez az olaszok „kulturális jelensége”, csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát, és nem a megoldás felé haladunk.

Persze aki olvassa ezeket a sorokat, talán azt kérdezi magában: „szép, szép, hogy Olaszország ilyen behatóan foglalkozik az üggyel, minden szinten, és minden színtéren, de elértek ezzel valamit, jutottak valami eredményre?”

Sajnos egyelőre kevés pozitív eredményt tudtak felmutatni, ami a vonatkozó számokat illeti, a femicídiumok adatai stagnálnak. Éppen ezért még többet kell beszélni róla, és egyre magasabb fokozatra kapcsolni a nők sérelmére elkövetett erőszak elleni küzdelemben. Ezért vannak a tüntetések is, amelyek a politikától, a törvényhozóktól is követelik a változásokat. Ezeknek a megmozdulásoknak a hozadéka a fent említett friss jogszabályi szigorítás is.

A valódi változáshoz azonban kulturális változásnak kell bekövetkeznie, amely egyelőre várat magára. Évszázados sztereotípiáknak, beidegződéseknek, tévhiteknek kell átrendeződniük. 

Ahogy a római tüntetés egyik megszólalója fogalmazott: „fájdalmunkban és egyben haragunkban gyűltünk most itt össze. Ilaria meggyilkolása nem egy izolált, különleges vagy marginális eset, hanem egy velejéig romlott és beteg rendszer legextrémebb megnyilvánulása.”

Mindezek után azt hiszem, az igazi kérdés nem az, hogy a nők miért tüntetnek mostanában Olaszországban. Hanem az: miért nem tüntetnek, vagy nem tüntetnek még többen Magyarországon?

WMN szerkesztőség