–

„Itt vagyok az ígéret földjén, Szatmárban. […] Badaló mellett, Bereg és Szatmár megye közt jöttem át a Tiszán, a szép Tiszán. Úgy szeretem a folyót! talán azért, mert tetőtül talpig magyar: hazánkban születik és hazánkban hal meg, és épen az alföldön vándorol keresztül, az én kedves alföldemen” – írja Petőfi Kerényi Frigyesnek.

Kislánykoromban mindig azt gondoltam, biztos jól kijönnénk Petőfivel – hiszen ugyanazt szeretjük, ugyanott érezzük magunkat otthon. A Tiszánál.

Instant boldogság ☺ . . . #tisza #tivadar #jungle #szeder #blackberries #wild #river #summer #fruit #happyplace

Kiskoromban Tiszabecs alá jártunk strandolni. Fogalmam sincs már, hogy találta apa azt a partszakaszt, de elhagyatott volt és csendes, kacskaringós földúton kellett megközelíteni, és legfeljebb a vízitúrázók zavarták meg a nyugalmunkat, akik vidáman kurjongatva csorogtak lefelé a folyón. Sok helyet ismerek a Tiszán, sokféle strandot, s akármelyik tengernél jártam életemben, bármelyikkel felveszi a versenyt, amikor Tivadarnál a forró homokban elheverve nézem, amint a híd mögött lebukik a nap. Közhely vagy sem, igaz.

Ahányszor áthaladok a hídon Kisar és Tivadar közt, gyermeki örömmel az arcomon lesem az ablakból, van-e palaj. (Tudniillik nálunk így hívják a homokos partszakaszt, ahol fürödni lehet.) Télen is lessük a palajt, nem mintha le lehetne menni strandolni – csak úgy a biztonság kedvéért. Hogy tavaszra meglegyen. Visszavárjon.

Közös pontunk, a folyó

Amikor középiskolás lettem és kollégiumba kellett költöznöm, kötelező tanulmányútra vittek Tiszabercelre, hogy megnézzük intézményünk névadójának emlékházát. Halálosan unalmas program volt, száraz életrajzi adatokkal traktáltak bennünket Bessenyei Györgyről, ahelyett hogy, mondjuk, valaki megmutatta volna nekünk A Tiszának reggeli gyönyörűsége című versét, amellyel bármelyikünk tudott volna azonosulni, hiszen szinte mindannyian a folyóhoz közel nőttünk fel, vagy legalábbis oda jártunk nyaralni. Hiába XVIII. századi ez a szöveg, annak, akinek köze van a Tiszához, ma is élő:

„E víznél kétfelől szörnyű jegenyefák
Nőttek, melyek csaknem a felleget tartják.
Iszapos gyökerök mélyen ereszkedett,
Boglyas oldalakon kérgek repedezett.
Terjedt gallyaikkal lefelé hajlanak,
S mintha szomjúznának, a vizekbe nyúlnak
Nyájasan zörgenek zöld s fejér levelek,
Melyeken csak lassan bujdosnak a szelek.
Ezek közt a Tisza foly csendességével,
S mintha gondolkozna, olyan menésével.
Sárga tajtékjait formálja közepén,
Sok gallyak s levelek ballagnak a színén
Sebes örvényei bujdosván magokba,
Zúgással ütköznek néhol a partokba.
Melyek két részeken erdejek táplálják,
S a világ lármáját csendesen hallgatják.
A páros gerlicék szárnyok csattogtatva,
Repdesnek felettek magokat mulatva.

Vidámul a Tisza turbékolásokkal,
Mert szép lármát tesznek nagy csacsogásokkal.
A Tisza egy részin széles rétek vannak,
Honnan kiáltások hallik a darvaknak.
Ezeknek nagy szavok a magas egeket
Betöltvén, lármázzák érzékenységinket.
Sok hattyúk is nyúlnak a Tisza felett el,
Kik repülvén, tűnnek szép süvöltésekkel.
Szárnyoknak különös kettős hangozása,
Oly, mint a csehelő kopók kiáltása.
Több számos madarak zengenek ezentúl,
Melyekbül a puskaszóra sok aláhull.

Ilyen dolgok között szemlélvén a Tiszát.
Gyakran jártam által örvényes folyását.
Füzesei mellett sétáltam magamba
Fövényes lapályán, és gondolatomba
Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,
Részegítvén vele érzékenységemet.
A tavaszi szagok orromba ütköztek,
Melyeket magokkal hordoztak a szelek.
Ilyen az hely, ahol életre születtem,
S a nagy természetnek férfi tagja lettem.”

Közép #jégmadár #bird #birdlife #birding #birds #birdphotography #hungary🇭🇺 #nature #naturelovers #naturephoto #naturephotography #explore #watercolor #water #tisza #forestphotography #forest🌲 #canonphotography #canon #canonphoto #canoneos #sigma #photography📷 #photographylovers

Feltörő emlékek

Aki először jár életében a Felső-Tisza-vidéken, rendszerint elcsodálkozik, micsoda gyönyörű helyek sorakoznak errefelé egymás után – az ember nem győzi kapkodni a fejét a biciklin, ha kirándulni indul. Van egy kedvenc túraútvonalam: Tivadarnál rá kell kanyarodni a töltésre, s onnan mehetünk, amerre látunk, egészen Gergelyiugornyáig, a híres vásárosnaményi üdülőközpontig – anélkül, hogy bárki ember fiával találkoznánk. Kemény István Nílus című verseskötetében van egy Gergelyiugornya, képeslap című vers, aminek első versszakától mindig libabőrös leszek. Mert így van pontosan, ahogyan írja:

„Minden ártér.
Egyszercsak egy folyó
gondol egyet, és.
Egy dátum eljön, és.
Egy emlék feltör, és.”

Ahányszor meglátom, hogy évfordulója van valamelyik árvíznek, a ciánszennyezésnek, a szabályozásnak, bárminek, megrohannak az emlékek. Sokszor eszembe jut ez a pár sor akkor is, ha a Tisza-parton van dolgom (márpedig úgy intézem, hogy legyen valami dolgom arrafelé, például homokban heverészés vagy a töltésen biciklizés). Meg szoktunk állni véletlenszerű helyeken, és be-bemegyünk apró kis holtágak, leágazások közé, ahol vágni lehet a levegőben a szúnyogot meg a csendet is. Elmesélni, milyen csodálatos a táj? Megpróbálom.

Kuthy Lajos A besztercei lápvidék című műve a XIX. század derekán született, de olyan csodálatosan írja le, mitől páratlan ennek a vidéknek (egész pontosan a közeli Rétköznek) a szépsége. És a furcsa benne az, hogy bár az ember igen sok mindent tett azért, hogy ne így legyen, a leírtak nagy része még ma is áll.

„Egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetetlen árjait, s helyrenöveszti a megfogyatkozott tengert. A növény- és állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág; a szín- és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folyamatosan érleli terhét a millió életnek.

A vízi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak szárcsák láthatók, bibirkélő vízityúk, gólinszalonka, gólya, bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és a vidrák kerülik a szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a léhűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej, mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utcáin. Széles fellegekben húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a réce, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal.”

#landscape #tisza #naturephotography #nature #river #riverside #riverbank #morninglight #morning #sunrise #wildlifephoto #wildlife_photography #dronephotography #dji #djiphantom4pro #airphoto #airphotography #colours

Nem poétai hely-e, édes barátom?

Nem csoda, ha ez a vidék (és persze a családi birtok fenntartása, a felelősségérzet) beszippantotta Kölcseyt is. A Himnusz költője 1815-ös, Kállay Ferenchez címzett levelében így írja le a Tisza-parti Szatmárcsekét, ahová néhány héttel azelőtt költözött: „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítnek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramarosi hóbércek határozzák. Nem poétai hely-e édes barátom?”

Ez persze – nocsak: újabb dolog, ami azóta se változott – áldozatokkal jár. A távolság, a nehézkes közlekedés elszigeteltséget jelent. Kölcsey így folytatja a levelet: „Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség. Gyakran gondolkodom azon változásokról, melyeken egy emberi léleknek keresztűlmennie kell, míg egyszer megérve, vagy meg nem érve a testből kiszáll. Gyermeki éveimben, midőn a poétai szellem magát legelébb jelentgette, mily kedvelője voltam a magánynak!”

Kölcsey unokahúga, Antónia nagyon hasonlóan fogalmaz naplójában három évtizeddel később, 1843. március 27-én: „Több hetek olta vagyunk már árvizzel körül véve, ismét. Az idén tán már harmadikszor. […] Oly magányos és rideg ez az egész falu most ez árvizbe. Igazán a’ magány is csak szép ég alatt, kedves tájon, ’s szép körülmények közt nyugalom, külömben fogság és elhagyatottság.”

#tisza #hungary🇭🇺 #csongradmegye #csongrad #tél #szeretlekmagyarorszag #winter

S tengert láttam, ahogy kitekinték

A Tisza menti ember mindig is együtt élt a folyóval, s annak agresszív, halálos arcával is. „A Tisza. Annak szélessége, hosszúsága, mélysége megmérhetetlen volt. Ha a Tisza egyet gondolt, feljött a kertünkig. Az volt a tenger, a magyar tenger: az árvíz” – írja Hajnali hangok című visszaemlékezésében Móricz.

A Tisza Petőfi egyik legismertebb verse, a legtöbb általános iskolában talán még mindig hosszú részleteket kell memoriterként megtanulni belőle. Én ma is tudom kívülről (ráadásul Petőfi tájköltészetéből szóbeliztem érettségin), de egészen az ezredfordulóig nem tudtam elképzelni, hogy mindaz, amit Petőfi az árvízről ír, az nem költői túlzás. Hát, aztán megtudtam.

Sosem felejtem azokat a napokat:

ültünk Nyíregyházán a kollégium tévézőjében (az áradások miatt nem tudtunk hazamenni hétvégére), és szótlanul bámultuk a tévéképernyőt. Hogy jobbra vagy balra szakad ki a Tisza gátja. Melyikünk faluját viszi el. A szörnyűséges lelkiismeret-furdalás, hogy ami az én falum megmenekülését jelenti, az egyben azt is, hogy azoknak, akikkel ott ülünk összezárva, már nincs hova hazamenniük.

Nagymamám sokáig a Május 14. téren lakott, Fehérgyarmaton. Ezt a dátumot úgy emlegetik ma is arrafelé, mint a legsötétebb napokat a történelemkönyvekből. 1970-ben ekkor vitte el a víz a várost meg a környékbeli falvakat. A templom oldalán ma is ott a jel, térdmagasságban, hogy eddig ért az ár 70-ben – s én kiskoromban sosem tudtam elképzelni, hogy az meg hogy lehetett, hogy a folyók egyszer csak fogják magukat, és bejönnek a városba. Hogy nőhetnek ekkorára?

Fábián Zoltán Azon a hajnalon című írásában az 1970-es árvizet idézi meg – amelyet tévesen tiszai árvíznek szokás nevezni, pedig nem a Tisza öntött ki, hanem a Szamos törte át a gátat Nábrádnál és Komlódtótfalunál.

„Amikor a padlásajtó felé fordultunk, már akkor felfigyeltem a furcsa zúgásra, és ost, hogy ott álltunk az echót verő fal mellett, még inkább hallottam. Mi ez? A szél? Körülnéztem, de csak a nagy ólmos szürkeséget láttam, a víz egybenőtt az éggel.

– Jön a víz! – kiáltotta az öregasszony a fejünk fölött.
– Itt van már, mit lármázol! – szólt rá az ura.
– Ott jön!

Akkor láttam meg én is: betonszürke fal rohant felénk, a látóhatár egyik szélétől a másikig ért.

– A nábrádi gátszakadás – motyogta Boldizsár.

Izsák nem mondott semmit. Leölelte a nagyanyját a padlásajtóból, s maga mellé a tatra ültette.

– Add ki még az ingaórát! – szólt fel az öregasszony az urának
– Odatámasztottam a kémény mellé.
– Nincs tovább – fogta vissza az öregapját Izsák. – Ha itt ér bennünket az árhullám, széjjelmázol a házzal együtt. Akkor meg már nem kell óra. […]

A vízfal dörögve közeledett; deszkaszilánkok, gallydarabok táncoltak a tetején. Nyirkos előszele borzolta, suhogtatta körülöttünk az almafák ideges ágait. […]

Siketítő csattanás. A tanya nádteteje hőkölve megemelkedett, aztán már gerincen is vágta a rászakadó vízfal, s szétroskadva, nyögve elmerült. Az öregasszony a tenyerébe temette az arcát.”

Három folyó ölelése

Szülőhelyem három folyó ölelésében fekszik: a Tisza, a Szamos és a Túr folyik erre, s 1970 májusában a hirtelen jött nagy esőzések nyomán mindhárom folyó erősen megáradt. Mivel a Tisza nem bírta levinni a másik két folyó vizét, május 14-én a Szamos elöntötte Fehérgyarmatot, szülőfalumat, Penyigét, illetve Kömörőt, Kisart, Nagyart (és távolabb jó néhány más, ártéren fekvő falut, ahol aztán építési tilalmat vezettek be, amiről külön regényeket lehetne írni).

A gátépítések ellenére a kilencvenes évek végére megint odajutottunk, hogy szinte évente volt rendkívüli helyzet. Nem véletlenül: a Tisza vízgyűjtő területén eszetlen ütemben irtották az erdőket, s így a csapadék egyszerre zúdult ránk a hegyekből. A Tisza zavaros volt és vad, cikáztak benne az örvények minden tavasszal és kora nyáron – nem hasonlított arra a kedves, simogató folyóra, amit a csécsei kavicsos strandról ismertem pulya koromból.

1998-ban vagy 1999-ben apukámmal átmentünk Tivadarnál a hídon, látni akartuk, hogy áll az árvízhelyzet. (Anyukámat „besorozták” ellátmányt készíteni a védelmi munkát végzők számára, így ránk apa vigyázott, hogy ha menekülnünk kell, az egyik szülőnk legalább velünk legyen.)

Éreztük, hogy remeg az egész a folyó elképesztő nyomása alatt, szinte nyögött a híd, hallottuk a morajlását. Sírtam. Aprónak éreztem magam. Lenéztem a töltés tetején kacskaringózó homokzsákfalra, és azt éreztem, életemben először: hát ennyik vagyunk. Ennyin múlunk.

Ami a számokat illeti: a KÖTIVIZIG beszámolója szerint az 1998-tól 2000-ig tartó rendkívüli időszakban „Az igazgatóság területén 123 kilométeren kellett nyúlgátat építeni, ezen kívül 30 kilométeren bordás megtámasztás, 69 kilométeren pedig hullámverés elleni védmű készült. A védekezés során 314 ezer köbméter homokot és 71 ezer tonna homokos kavicsot használtunk fel. Homokzsákból 8,5 millió fogyott, továbbá 388 ezer négyzetméter fólia és 8.200 négyzetméter szádfal!”

Végre napsütés. #szeged#helloszeged#ig_hungary#hellomagyarorszag#hellohungary#loves_united_hungary#mik#ikozosseg#magyarig#vscohungary#ig_europe#ig_captures#igworldclub#tisza#river#sunshine#citylife#cityliving#cityscape#urbanlife#urban#nature_good#nature#natureza#mobilephotography#urbanexploration#urbandecay#urbano

Azért a víz az úr

„…Mert a Tiszavölgy tökéletes rendezése legjobb esetben sem lehet szapora munka…” (Gr. Széchenyi István)

Pedig az 1846-ban megkezdődő nagy folyószabályozás azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy az ember ezentúl ura lesz a Tiszának. Micsoda tévedés! A történelmi Szatmár vármegye a szabályozások során az összes vízfelületének nyolcvan százalékát (!) veszítette el. Ez brutális hatással volt az élővilágra – és persze a folyó menti szegény emberre. Móricz Zsigmond (aki, ugye, tündéri szigetnek nevezte Tiszacsécsét, ahol gyermekkora legboldogabb éveit töltötte) a Nyugat 1910-es nyolcadik számában írja le azt a mai fejjel elképzelhetetlen folyamatot, amely során a lápos vidékeket lecsapolták, a földtulajdonosok, akik pontosan tudták, mi történik majd az ártéri területekkel a szabályozás után, kijátszották a műveletlen népet.

„Elvették tőlük a csikászó, halászó nádtermő szabad vizet a mely kenyeret adott és hűen gondoskodott a maga népéről. […] De csak legalább, ha már föld maradt a helyén, öles kukoricát termő föld, nekik maradt volna. De jöttek az urak, a nagyurak, idejében, még mikor víz alatt volt a világ, s összevásárolták a nép lápilletményét három forintjával, öttel, adtak neki jó, kiélt szántóföldet érte, ott a falu közelében, s örült a paraszt, hogy húsz hold vízért egy holdat, vagy kettőt, vagy csak háromvékást is kapott; mert ugyan ki hitte volna, hogy legyen idő,mikor vederrel kell a lápra hordani a vizet! […]

Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda […]. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ősi hona körül, mint a paraszt s egyforma irigyen és keserűen látta, hogy kijátszották őket az urak az otthonukból…”

Enjoying nature 😊😍👣⛺🌊☀📸

Tisza, virágzás

A 2000-es ciánszennyezés felfoghatatlan károkat okozott. Aki érezte már az oszló haltetem bűzét, el tudja képzelni, mit éltek át azok, akik a folyó mellett élnek. A felpuffadt, fehér, rothadó testek, az élettelenül keringő apró állatok a vízben – és a félelem, hogy mi lesz ezután. Velünk, a Tiszával. Mérgezés, áradás. Hogyan bánthatjuk azt, amit ennyire szeretünk? S ő hogyan bánthat bennünket?

#tiszavirag #tisza #nature #bobo

Kivirágzik-e még valaha? Bele lehet-e szaladni a forró tivadari homokról, hasast ugrani röplabdázás közben, hogy aztán nevessünk, s messzire vigye a hangunkat a folyó?

Ma már tudjuk, hogy a Tisza erősebb, mint a mi butaságunk. De valahányszor lefelé úszó műanyag flakont, nejlonzacskót vagy belehajigált szemetet látok, elgondolkodom: mit képzelünk magunkról mi, emberek?

Egy kis hála talán segítene. Ha sorra vennénk, mi mindent köszönhetünk a folyónak, talán jobban meg tudnánk becsülni.

Szabó Lőrinc jut eszembe, akiről kevesebben tudják, hogy szorosan kötődött a Tiszához: nagybátyjához, a tiszabecsi paphoz, G. Szabó Mihályhoz járt nyaralni kisfiúként. A Tücsökzene több verse is erről a tájról szól. 

„Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak,
húsomba ittam parazsatokat,
húsomba és csontomba fényetek,
tigrisrőt napot, szeszlángkék eget,
vad deleket, mikor szinte kigyúl
az árnyék is és menekűl, lapúl,
meggy, málna vérét, felforrt temetőt,
szikra lepkét, villám szitakötőt,
nagy búzatáblák öntvény aranyát,
tátott szájjal lihegő éjszakát,
s ami csak szép volt, valóság s csoda,
egész falvak, megyék káprázata,
s ami csak jó, mindazt, amit ide-
hoz valahonnan ez a tücsökzene,
mind, ami fény van bennem és öröm,
mind nektek köszönhetem, köszönöm,
vakációim, rekkenő nyarak,
s Mihály bátyám… ki vagy a föld alatt.”

S ha már a hála nem mindig megy, legalább tartsuk észben, ki is az úr. Ahogy a Vásárosnaményban született költő, Kürti László írja (ez a fent idézett Kemény István-vers mottója): 

„ártérben élünk, különös kegyelemben”

Csepelyi Adri