Tél van

Talán téli szünet. A megáradt Zagyva gátjai között szétterülő, tükörsima jégpáncélon száguldunk. A nagyobbak ócska, bakancsra csavarozott korcsolyákat gyötörve húznak bennünket a szánkón. Nem tudom, hová megyünk, de mindent feledtetően izgalmas az új nézőpont, a folyó felől a kopasz parti füzek, és ott lenni, ahol addig soha. Csak a saját kiáltásainkat meg a jeget karistoló vasak csikorgását hallani. Gondtalan vagyok, eszembe sem jut, mi lehet alattunk.

Pedig talán egy éve sincs, amikor ugyanígy befagyott a kiöntött folyó, és az előző vizslánk rászaladt a jégre. Halk roppanás, aztán csobbanás, és már csak az okos feje, meg a rémülten kapaszkodó két mellső lába volt a szürke csíkokkal repedező, gyenge páncélon. Szerencsére nem szaladtunk utána, mert minden túl gyorsan történt.

Rexi könyörögve nézett ránk. Aztán beszippantotta a jég alá a folyó. Mi meg lassan elfelejtettük.

Tavasz van

Újra a kiáradt folyón vagyunk. Ezúttal egy ócska, talán százötven forintért vett vaskenuval. A nagyobbak foltozták ki valami ismeretlen anyaggal, aztán pirosra meg zöldre festették, faragtak hozzá evezőket és két ülőkét keresztbe. Nekem mégis csak az alján jut hely, ha már mindenáron menni akarok. Persze, hiszen kihagyhatatlan, hogy a parkerdőben lehet csónakázni. A fák koronái között, bokrok fölött siklunk. Olykor fennakadunk. Alattunk vízben úszó növények, mintha repülnénk. Egyre nehezebben haladunk. Az indiánkenu lassan rozoga ladikká változik. A kalandnak indult felfedezésből egymás előtt titkolni próbált, rémült menekülés és kiabálás lesz: Ne ficánkolj! Valahogy kijutunk. Anyuéknak egy szót se!

Már nem emlékszem, hogy abban az évben vagy előtte fulladt-e bele Árpi a Zagyvába.

A nagyok fürödni mentek, pedig mindenki mondogatta, hogy nem szabad, mert a folyó veszélyes.

De késő tavasz volt, pár hét a nyolcadikosok ballagásig. A nagyok először viselt öltönyük zakóján fekete szalaggal, lehajtott fejjel lépdeltek.

Nyár van

A Homokos a közelünkben egy hatalmas kubikgödör. Seb az alföldi tájban. Nem tudom, meddig volt bánya a falusi vályogházakhoz. Egy része már szemétlerakó, mert hol vagyunk még a szemétszállítástól. A másik, apróállatok legelője vándorló pocsolyákkal. És – ha a szülők nem tudnak róla –, végtelen játszótér. Az aljáról nézve óriási hegynek tűnnek az oldalai egy alföldi gyereknek. Ott bukkanunk fel a rozsdától sötétbarna gránátra. Alig lógott le a két tenyeremről. Tompa orr, tömzsi test, ami a farka felé elvékonyodik, hogy ott csillagszerűen szétálló szárnyakban végződjön. Dobáljuk, és mindenkinek mutogatjuk, micsoda kincset találtunk. Talán harmincöt évvel lehettünk azután, hogy a nácikat kergetve a szovjetek átrobogtak a katonailag jelentéktelen falun.

Aztán kiderül, és minden felnőtt kiborul. Hívják a katonákat.

Nekem a lábát tört nagyapámat kell a kórházban meglátogatni, így a tesómnak jut a dicsőség, hogy megmutathatja a tűzszerészeknek a gránátot. Csak az vigasztal, hogy nem kapott jelvényt.

Viszont ő mesélheti, hogy az a gránát bármikor robbanhatott volna, nagyon óvatosan tették egy hatalmas, homokkal teli ládába, majd emelték a katonai teherautó platójára. Nekem meg ezerszer elmondja mindenki, örüljek, hogy valami távoli homokgödörben, és nem a Homokosban, a kezemben robbant fel.

Ősz van

Nagypofájú nyolcadikosként lehet vagánykodni az orosz versenybringával a falu főutcáján. Száguldva kacsázunk a Campingen sikongató lányok között, élvezzük, hogy miattunk káromkodnak a nyikorgó Csepeleken tekerők. Aztán menetiránynak háttal, a zúzottköves úton fekszem. Iszonyatosan bevágtam a fejem, mégis lerúgom a rám csapódott Szputnyikot, és még időben ugrom el a csikorogva fékező kenyeres kocsi elől. Az egész olyan, mint egy kimerevített pillanat, amiben körülöttem mindenki áll, csak én mozgok. Aztán megfordul minden. Én kuporgok mereven az út menti árok partján, és körülöttem gyorsul fel a világ. Kiabálás, szitkozódás, aggódás. A nyolcadikos hülyegyerek összeszedi magát, és támolyogva bizonygatja, hogy nincs semmi baja. Elteker.

Nem szólok senkinek. Sem akkor, sem később. Felejteni akarok.

Pörögnek az évek. És egyre gyakrabban törnek rám a távolból, a felnőtt fejjel már rémisztő emlékek. Mert mindennap rettegek, hogy vajon azoknak is lehetnek hasonló titkaik, akiket azóta magamnál is jobban szeretek?

Bajnai Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció