Ivett és Ati számára a tavalyi, amúgy is furcsa, embert próbáló év a vírus okozta nehézségek és korlátozások mellett arról is szólt, hogy elhagyják a hazájukat, Magyarországot. Elfogyott körülöttük a levegő… A pár költözése előtt engedett betekintést mindennapjaikba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy példájukkal reményt adjanak más, talán még önmaguk előtt is rejtőzködő transz emberek számára: van lehetőség a boldogságra.

A leghétköznapibb vágy: úgy élni, mint bárki más

Ivett már fiatalon érezte, lehet, hogy rossz testbe született – ezt a kételyt azonban sokáig mélyre temette. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy maga előtt is fel merje vállalni: nem férfiként, hanem nőként szeretne – nagyon is hétköznapian – létezni. Egészen addig az elvárásoknak megfelelően élt, úgy, ahogy a szülei mindig is elképzelték: megházasodott, sikeres volt a szakmájában.

Az elfojtásnak azonban megvolt az ára, amit egyre mélyebb és hosszabb depressziós időszakokkal fizetett meg. Egy ponton be kellett látnia, hogy döntenie kell: házas marad, és gyereket vállal a feleségével, vagy végre megszabadul az évtizedeken keresztül hurcolt tehertől. Az utóbbi mellett döntött, és felszabadult. A tranzíciója gyökeresen megváltoztatta az életét, és bár rengeteg nehézséggel kell szembenéznie ma is, mégsem cserélné le egyetlen percét sem az új életének.

Az önelfogadás folyamata azonban nem volt könnyű; Ivett minden porcikája tiltakozott a „transz” címke ellen, leginkább azért, mert ez azt is jelentette: elveszíti a feleségét. Sokszor ma is küzd vele, hogy saját, internalizált transzfób gondolatait a helyükön kezelje – főleg, ha ezeket mások felerősítik benne. Sokat segített neki azonban, hogy fokozatosan kezdett el kísérletezni a női léttel: sminkelni, ruhákat venni, és végül belekezdeni a hormonkezelésbe.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A környezete meglehetősen vegyesen reagált az előbújására: sokakat meglepett, hogy a szőrös, túlsúlyos, szinte sztereotip módon öltözködő programozóról kiderült: valójában nőnek érzi magát. A számára fontos emberek azonban hamar elfogadták; látták, hogy nőként kinyílt, boldog, és a munkához is újra van energiája.

Párja, Ati legbelül mindig is tisztában volt azzal, hogy férfi. Már fiatalkorától folyton a fiúk társaságát kereste, váratlan és kellemetlen meglepetésként érte, ha egy barátja kifejezte, hogy nőként gondol rá – mintha gyomron vágták volna. Internetes közösségekben, ahol nem feltétlenül kellett megmutatnia magát, rendszeresen regisztrált férfinévvel.

Annak a felvállalása azonban, hogy ő valójában rossz testbe született, huszonkilenc évet váratott magára. Ez pedig magával hozta azt a felismerést is, hogy szeretné, ha a valódi lénye a környezete számára is egyértelmű lenne, ki is ő.

Mindig is zavarták a női testi adottságai, így az előbújása után egyértelmű volt számára, hogy konkrét lépéseket kell tennie annak érdekében, hogy külsőleg is önazonosan tudjon élni. Ehhez a lelki támogatást a kezdetektől Ivett nyújtja számára. Ez a segítség elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a sok esetben a folyamattal járó kétségbeesés enyhüljön benne.

Atival a környezete is alapvetően elfogadó volt, nem találta magát szembe ellenséges hangokkal. Aki nem volt egyértelműen támogató, sokáig abban is csupán az aggodalom dolgozott. Persze akad, akinek még időre van szüksége; ha valaki évtizedek óta ismer egy embert, nem feltétlenül könnyű összeegyeztetnie a sokáig róla őrzött képet az új külsejével, önmeghatározásával. De Ati azt reméli, ebben a kérdésben is inkább az idő lesz a meghatározó tényező, nem a szándék az elfogadására, támogatására.

Olyan ez, mint az oxigén: amíg van, fel se tűnik, de ha nincs, megfulladsz

Ivettnek kezdetben eufórikus élmény volt végre önazonosan létezni, olyan, mintha rengeteg dolgot csak most élne át először úgy igazán. Mint egy második kamaszkor, rengeteg felfedezéssel és rácsodálkozással.

A kezdeti eufória azonban egy idő után csillapodott, az, hogy nőként élhet ma már teljesen hétköznapi számára. Most már nem tűnik olyan fontosnak a neme, pedig élesen emlékszik rá, mennyire szenvedett tőle, amikor még nem élhette meg magát annak, aki mindig is volt legbelül.

Olyan ez, mint az oxigén: amíg van, fel sem tűnik, de ha nincs, megfulladsz. Most egyszerűen azt érzi: minden a helyére került. Mintha mindig is így lett volna. Az utóbbi időben azt figyelte meg, hogy amikor korábbi emlékek jutnak eszébe, sokszor már nem is férfiként jelenik meg bennük, még akkor sem, ha a tranzíció előttről valók. Mintha az emlékei is átíródtak volna.

Atiban is egyre inkább halványodik a régi képe önmagáról. Talán azért is, mert belülről sosem látta magát nőnek. Minél több olyan változás következik be rajta, ami a belső énképével harmóniában van, annál természetesebben érzi magát a bőrében.

Ha a régi fotóira pillant, úgy érzi, végre lehullott a kényszer, hogy azonosnak kell lennie azzal az idegennel. És ezzel egy kicsit jobban meg is szerette az egykori önmagát. Amíg női testben élt, rengeteg önutálat volt benne; csúnyának találta azt, aki volt. Most – elnézve a régi fotókat – valahogy békébe került vele, egyszerűen csak tudja, hogy az a lány valójában nem ő volt.

Ati nem tervezi, hogy minden új ismerős előtt előbújik, ma már csak akkor osztja meg ezt az információt, ha annak adminisztratív oka van. Férfinéven mutatkozik be, a lehetséges dilemmákat a nemét illetően pedig meghagyja azoknak, akiket ez foglalkoztat – nem zavarja már a külvilág véleménye, nem problémázik azon, hogy melyik nemmel azonosítják.

Ugyanakkor senki elől nem szeretné titkolni, hogy valaha nőként élt. Nem tagadja le, hogy feleség volt, és bele is simult a sztereotipikus feleségi szerepbe. Ez is az élettörténete része, és elfogadja, hogy neki ilyen sajátos sors jutott.

A jó kapcsolat csapatjáték

Ivett és Ati a hétköznapokban olyanok, mint bármelyik pár: mély szeretetben élnek, és miközben odafigyelnek a másik igényeire, őszintén beszélnek a sajátjaikról is – még akkor is, ha ez olykor nehéz.

A kapcsolatukat nem a nemi sztereotípiák alapján építik, mindenki azt teszi bele a közös életbe, amit szeretettel csinál. Ivett például utál főzni, Ati szeretetnyelvének viszont fontos része. Ati vezetni nem szeret, Ivett azonban örömmel ül a volán mögé. Nem azzal törődnek, hogy a klasszikus nemi szerepek szerint kinek mi lenne a feladata, hanem azzal, hogy melyikük mivel tud hozzátenni a hétköznapokhoz. Van, amikor ez egybeesik a megélt nemükkel kapcsolatos sztereotípiákkal, van, amikor nem.

Arra építenek, hogy ők ketten hogyan alkotnak jó csapatot. Ehhez őszinteségre és kompromisszumkészségre van szükség. A kapcsolatuk szerves része a humor és a játék, nyíltan és erőszakmentesen kommunikálnak egymással, és annak ellenére, hogy mindketten önfejűnek tartják magukat, mégis nyitottak a kritikára, a logikus érvelésre.

Mi teszi a nőt és mi a férfit?

Ivett azt szereti az új életében, hogy nem szenved attól a furcsa disszonáns érzéstől, ami azelőtt fogva tartotta. A nőisége megélése nem a felszínes külsőségekről szól, hanem arról, hogy olyan a teste, amilyennek azt a tudatalattija várja.

Szerinte rengeteg a káros sztereotípia, ami a transz nőkkel kapcsolatban él, holott például nem minden transz nő vonzódik a férfiakhoz – az összes szexuális orientáció megjelenik közöttük –, nem mindenki szeret sminkelni vagy szoknyát hordani, nem minden transznemű ember liberális, és akadnak közöttük bőven olyanok, is, akik vallásosak. Ugyanolyan sokfélék, mint a ciszneműek.

A nőkkel kapcsolatos sztereotípiák azonban a transz nőkre is hatnak. Ezeket Ivett előszeretettel cáfolja meg: szabadidejében például szívesen hódol a kültéri extrémsportoknak, és rajong az autókért. Hiszen miért ne lehetne egy nő világrekordokat megdöntő pilóta, mint Amelia Earhart, vagy épp autóversenyző? Ez nem teszi őt kevésbé nővé. A fontos, hogy olyasmivel foglalkozzon, amit szívvel-lélekkel képes csinálni.

A sztereotípiák lerombolását Ati is fontosnak tartja. A munkahelyein eddig is a tudása alapján értékelték, az üzleti életbe bekúszó szexizmus azonban nőként és férfiként is ugyanannyira zavarja, ez ellen igyekszik felemelni a hangját.

Szerinte egyébként transz férfiként jobban érintik a férfiak külsejével kapcsolatos sztereotípiák, mint az alapvetően transzokkal kapcsolatosak. Amikor elkezdte a tranzíciót, egyfajta nyomást érzett arra, hogy ezekbe belesimuljon.

Egy idő után viszont rájött: nem azért kezdett bele a tranzícióba, hogy a korábbiakhoz képest ugyan másfajta nyomásnak megfelelve, de továbbra sem önazonosan éljen. Sokféle személyiségű férfi és nő létezik, akik a külsejüket tekintve ugyanígy sokféleképpen fejezhetik ki magukat. Ati külsőleg azt a kifejezésmódot keresi az új kinézetéhez, ami önazonos vele. Szeretne többet sportolni, de nem szeretné kigyúrni magát.

Elmondása szerint a belső képe egy szemüveges fickó, az a tipikus, ránézésre is uncsi, értelmiségi, irodalmár pofa, aki hetvenévesen majd macskával az ölében ül a kertben kötött pulcsiban.

Szöveg: Filákovity Radojka

Fotók: Bielik István