„Bele sem gondoltam abba, hogy a ruhán kívül azt a negyven évet dobom le magamról” – Interjú Lakatos Márkkal

–

Gyárfás Dorka/WMN: Elég sok olyan fotópárt láttunk már, ahol civilek ironikus felhanggal lemásolták szupermodellek vagy celebek pózait, vagy újrajátszották egy gyerekkori jelenetüket. Te mégis tudtál valami újat mutatni, és az internetet felrobbantani a Beach Body-sorozatoddal. Áruld el, hogyan lehet egy kiüresedett sémát újra megtölteni tartalommal! Mi a titka?

Lakatos Márk: Szerintem az, hogy ez még nem egy kiüresedett forma. Az egészet egy Celeste Barber nevű ausztrál komika kezdte, aki a mai napig a műfaj világsztárja, és azt kérdezi vele, hogy mit kezdhet a gyarló ember a tökéletességet hajszoló kultúránkkal. Mert egy dolog, hogy vannak félisteneink, akikre felnézünk, de nekünk, egyszerű embereknek, pocakunk van vagy narancsbőrünk, x- vagy ó-lábunk, és még véletlenül sem nézünk ki úgy, mint a divatfotók modelljei – akiket egyébként szintén agyonretusálnak a felvételeken. Ez aztán összefonódott egy másik mozgalommal is, ami a nőket minden egyéb elvárás alól is megpróbálja felszabadítani, tehát az emancipációval, amit én nagyon üdvözlök, már csak azért is, mert stylistként és jelmeztervezőként mindig is a szabálytalansághoz és a tökéletlenséghez vonzódtam, mert szerintem megpróbálni tökéletesnek lenni valójában egy béklyó – még akkor is, ha sok mindenre motiválja az embert.

A tökéletességet hajszolni tulajdonképpen egyfajta halottkultusz, hiszen az élet ennek épp az ellenkezője: folyamatos változás és szabálytalanság. Engem pedig mindig is ez érdekelt, vagyis mindaz, ami átlagon felüli, aluli, melletti, vagy teljesen extrém.

Mára úgy látom, a feminizmusnak köszönhetően a nők életében el is indult a változás, a folyamat jó irányba halad, amihez persze kellett egy olyan száz-száztíz év. De a férfiaknál még nagyon nehezen megy a berögzült társadalmi szerepek elengedése, és köztük a saját testükhöz való viszonyuk rendezése is. A mai társadalomban egy férfi még mindig nehezen engedheti meg magának, hogy bevallja, ha problémái vannak magával, a testével és a pszichéjével. Nem véletlen, hogy terápiára is nagyon kevesen mennek el. Az az alfastátusz, amiben a férfiak máig tetszelegnek, kizárja, hogy vállalhassák a gyengeségeiket.

Ezért azt gondoltam, én, akit amúgy sem tartanak alfahímnek, miért ne parodizáljam a mai férfiideált, ami elvileg rám is vonatkozna. Talán ezzel meg tudnám piszkálni azt a férfiképet, aminek szintén nem ártana némi változás.

Gy. D./WMN: Érdekes, én eddig főleg olyan férfiakkal találkoztam, akik szerint ők úgy jók, ahogy vannak, és mindig a nőkben látom az örök elégedetlenséget és a tökéletességre való törekvést.

L. M.: Szerintem a mai Z generációban ez már másképp van, nézd meg a fiatal fiúkat az Instán: ők nagyon komolyan veszik a megjelenésüket. Kockahas meg fehérjebevitel, edzés és antioxidáns – én ezt látom. Óriási teperés megy náluk. Tizenéves fiúk állnak rá olyan életformára, mint amilyen egy versenysportolóé, és ez általános trendnek tűnik a közösségi médiában.

Gy. D./WMN: Nekik akarod üzenni, hogy nyugodjanak le?

L. M.: Én végül is senkinek nem akarok megmondani semmit, mindenki csináljon, amit akar. Csak fogadja el a másikat is, mert nekem ez az utam, neked meg az. Ne gondoljuk, hogy mindenkinek kockahas kéne – ilyen soha nem volt. Az ókori görög szobrok isteneket és sportolókat ábrázolnak, esetleg egy olyan fiú volt a modelljük, aki a piacon folyton dinnyét pakolt. De az athéni, spártai vagy római társadalom nagy része nem volt ilyen izmos, csak róluk nem faragtak márványszobrot. Én valamiért úgy gondolom, hogy ez régen nem nyomorította meg az embereket, mert tudták, hogy azok ott az istenek, és hozzájuk csak néhány szerencsés halandó hasonlít.

A tömegmédia elterjedése tette az embereket frusztrálttá, mert olyan mennyiségben árasztott el minket a képekkel, hogy ez elhitette velünk: mindenki kinézhet úgy, sőt úgy is kellene kinéznie. De ez egy nagyon rossz irány.

Gy. D./WMN: Szerintem egyébként a fotósorozatod nem azért ütött akkorát, mert a férfimintát vette górcső alá, hanem inkább azért, mert annyira profin van megcsinálva. Látszik, hogy komoly csapat állt mögötte, és nem spóroltátok ki belőle az időt, energiát.

L. M.: Azt hiszem, Karinthytól származik a mondás, hogy „humorban nem ismerek tréfát”. Ezzel mélyen egyetértek. Ha valaki a humoron keresztül akar megfogni egy fontos kérdést, abba még több melót kell fektetni – csak úgy működik. Akkor tud könnyednek tűnni és lesz egyértelmű az üzenete mindenki számára. De az is fontos, hogy ne legyen izzadságszagú, mert szerintem egy művészi alkotást nem az erőfeszítés, hanem a koncentrált jelenlét tesz értékessé. Ebben a munkában ez fokozottan érvényes: egy egy-két hetes előkészítés és gondolkodás után mindössze egy nap alatt vezényeltük le a fotózást, ami lehetetlen vállalkozásnak tűnik azok számára, akik csináltak már divatfotózást életükben. Ráadásul itt sok helyszínre volt szükség, viszont nulla forint költségvetésből dolgoztunk. Mindenki lelkesedésből és elkötelezettségből tette a dolgát – ezért külön köszönet a Random Shooting Days csapatának.

Szóval ez egy olyan művészeti projekt volt, ami a kegyelem állapotában született, és a közös energiák meg a véletlen rántották össze.

Gy. D./WMN: Te a legtöbb ember szemében egy durván exhibicionista ember vagy. Könnyű volt így vállalni ezt a lemeztelenedést?

L. M.: Nyitott és exhibicionista embernek tartom magam, aki azért is csinálja ezt a dolgot, mert belül olyan falat húzott fel, amihez nem enged közel senkit. Nagyon kevés embernek nyílok meg igazából, és ezt a magam számára is azzal kompenzálom, hogy kifelé közvetlen és harsány vagyok, de magammal kegyetlenül őszinte.

A testemmel kapcsolatos komplexusaim sokáig nagyon fájdalmasan éltek bennem a gyerek- és tinédzserkorom csúfolódásai miatt. Gyerekkoromban úgy voltam kövér, hogy az még összekapcsolódott egy lányos attitűddel, egy feminin alkattal is, amiből a későbbi melegségem kibontakozott, ezek a problémák pedig egymást mélyítették. Nyitott voltam ugyan, de a melegségem és a kövérségem miatt komoly védőpajzsot kellett kialakítanom.

Aztán hiába fogytam le tizennyolc éves koromban, ezt az egészet még sokáig nem tudtam elengedni, a következő tíz-húsz évben is behúzott hassal jártam, és azt gondoltam, hogy kövér vagyok. Amikor a harmincas éveim környékén tévéműsorokban kezdtem el dolgozni, hatalmas tapasztalás volt, hogy mindezzel az élményanyaggal mennyit segíthetek  a nőknek. Nekik próbáltam elmagyarázni, hogy nem szabad ellenséges viszonyt ápolni a testünkkel, nem szabad szégyellni és alulértékelni magunkat – még akkor sem, ha a médiában akkoriban még egészen más volt az ideál.

Akkor már tudtam, hogy a legegészségtelenebb viszony, ha valaki saját magát bünteti – sokkal károsabb, mint pár kiló felesleggel élni.

Gy. D./WMN: Szóval addigra már túl voltál ezen, vagy a Szeretem a testem című műsor neked is terápia volt?

L. M.: Én akkoriban épp sovány voltam, de nagy hatást tettek rám azok a sorsok, amikkel ott szembesültem, és hogy mekkora lelki súlyokat cipelnek az emberek. Valószínűleg azért tudtam közel kerülni hozzájuk, mert ott volt mögöttem ez a problémahalmaz, amiről azt hittem, már megoldódott. De milyen érdekes az élet, hogy most, amikor az elmúlt két-három évben felszedtem pár kilót, öntudatlanul is elkezdtek működni bennem a régi reflexek. Azon kaptam magam, hogy megint nem vagyok képes szembesülni a testemmel, de még beismerni sem tudtam, hogy felszedtem valamennyit, így nem tudtam reálisan megtárgyalni magammal. Mert egyrészről nem vallottam be, hogy súlyfölösleg került rám, másrészről viszont nem voltam hajlandó levetkőzni, és nem szívesen mentem emberek közé. Az egész problémakör kezdett újra beépülni az életembe.

És akkor azt mondtam: oké, itt álljunk meg egy pillanatra. Ha az ember kétszer ugyanabba a folyóba lép, akkor nyilván másodikra új megoldással kell előállni, mert ez azért történik, hogy továbbfejlődjem. És ezúttal a problémára úgy kell megoldást keresnem, hogy azzal egyben másoknak is segítsek. Ha csak két embernél el tudom érni, hogy nyáron kimenjen a Balaton-partra, levegye a ruháját, és túlsúlyosan is fürödjön, ha pedig beszól neki valaki, akkor csak nevessen rajta, akkor már megérte. Mert azt nem gondolom, hogy az elmúlt tizenöt–tizennyolc évben a társadalom sokat változott volna, sőt. Bizonyos kérdésekben még rosszabbul állunk, mint egy évtizeddel ezelőtt. De ha a lelkeknek pozitív példát mutatunk, akkor el lehet érni valamit. Ezen kívül férfiaknak még nem láttam ilyen üzenetet közvetíteni, bár talán ebben az esetben mindegy is, férfiról vagy nőről van szó.

Gy. D./WMN: A képeket meg a projektet elnézve kicsit úgy tűnik nekem, mintha te nem ebben az országban élnél, vagy nem akarnál tudomást venni arról, hol élsz.

L. M.: Sokszor úgy is érzem, hogy az életterem egy olyan közeg, amit magamnak teremtettem. Kisgyerekkorom óta nehezen tűrtem, ha bárki bele akart szólni abba, amit csinálok. Ezt az apámtól sem fogadtam el, és magasabb szintekről sem. Nekem ne próbálják meg megmondani, hogy hogyan éljek. És ha úgy érzem, hogy mégis megpróbálják, akkor megkeresem a saját utamat, mert menekülő típus vagyok. Soha nem voltam aktivista alkat, a Pride-ra sem járok, mert nekem a Pride is akkor tetszene, ha olyan buli lenne, mint Madridban, Sydney-ben vagy Tel-Avivban, szóval egy óriási ünneplés. De nálunk egyelőre nem erről szól a dolog. Amúgy sem vagyok egy harcos melegjogi aktivista.

Én azt szeretném, ha senki nem szólna bele senkinek az életébe, és nem rendelkezne senkinek a méhe felett, vagy a pénisze felett, esetleg az agya felett. Mindenki élhessen úgy, ahogy neki tetszik, és ahogyan másoknak nem árt vele.

Gy. D./WMN: Ezek a hatások egyébként néha nem is direkt propagandában vagy normákban öltenek testet, hanem olyan mintákban, amiknek a beépülését észre sem vesszük.

L. M.: Nem tudom, biztosan megvan ennek az országnak a karmája – valószínűleg vannak olyan országok, ahol az emberek életébe kevésbé szólnak bele, máshol még ennél is jobban –, de a környezetvédelemben is minden egyes embernek el kell kezdenie kis lépésekben változtatni, aztán a politikai rendszereknek is. Nem hiszem, hogy az emberiség meg tudja váltani a saját sorsát. Abban hiszek, hogy az emberek egyesével tudnak fejlődni, és minél többen kezdik el, annál nagyobb lesz a hatása.

Gy. D./WMN: Igen? Szerinted minden változás alulról jön?

L. M.: Miért, te láttál már olyan változást, ami felülről kezdődött? Szerintem a hatalom is csak akkor változtat valamin, ha alulról erre kényszerítik.

Gy. D./WMN: A divat világa is meg fog változni?

L. M.: Már most változik. Ott kezdődik a dolog, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a betűalapú civilizációt, és visszajutunk a képalapú civilizációba, mint amilyen az egyiptomi kultúra volt. Az írásbeliség és a szöveg elveszti a jelentőségét, ennek számos jele van, és átveszi a helyét a kép. Ennek a vonzata az, hogy az emberek a saját képükkel kommunikálnak, a képi reprezentációjukkal vesznek részt a kommunikációban. Évszázadokon keresztül leveleztek, nem is látták egymást, ma pedig a képen keresztül léteznek. Ez magával von egy testkultuszt, de mivel demokratizálódott a felület (az internet), ezért ma mindenkiből lehet ideál. Ez hatással van a divat születésére is: a tervezők is inspirálódnak az utca emberéből.

Gy. D./WMN: És az iparszerűségével mi lesz? Azzal, hogy ma még minden az eldobhatóságra és a gyors fogyasztásra épül?

L. M.: A termelésnek ez a mértéke fenntarthatatlan lesz, nem véletlen, hogy az Adidas bejelentette: a következő években tengeri műanyagszemétből készít majd cipőket – ugyanis nem lesz alapanyag, ahogy elég élelmiszer sem, ha a környezetszennyezésben nem történnek sürgősen lépések.

Gy. D./WMN: Te, aki az egész életedet a divat vonzásában töltötted, el tudsz képzelni egy egyszerűbb életet?

L. M.: Most voltam az Őrségben pont azért, hogy megnézzem, egy Budapesttől távoli területen – ami egyébként Ausztriával és Szlovéniával határos, tehát azt is mondhatjuk, hogy sokkal európaibb, mint ahol mi most ülünk – hogyan zajlanak a dolgok. És ott olyan farmerekkel és termelőkkel találkoztam, akiknek egy része Budapestről vagy külföldről települt oda, és a YouTube-ról tanul termeszteni és önellátó gazdaságot építeni. Olyan volt, mintha egy utópiába csöppentem volna.

De azt gondolom, mindenkinek csak annyit kell vállalnia, amennyi az életébe belefér. Ez olyan, mint a fogyókúra: aki egyik napról a másikra nullára akarja csökkenteni a kalóriabevitelét, az kudarcra van ítélve, főleg hosszú távon.

De nekem mint gourmet-nak érdekes volt látni, hogyan kell főzni hulladékmentesen, hogyan lehet még a tojáshéjat is hasznosítani. Én ebben fogok tovább kutakodni, mert ez nagyon érdekel, viszont például a repülésről nem fogok lemondani, mert hozzátartozik a munkámhoz – a többi között azért is, mert sokan nem tudnak utazni, én meg igen, és így megmutathatom nekik, amit látok.

Gy. D./WMN: Még csak rövid idő telt el ugyan a Beach Body projekted megjelenése óta, de érzed már a hatását valamiben?

L. M.: Nekem ez nagy határátlépés volt. Olyan könnyűnek tűnik megszervezni a fotózást, és vicces hangulatban ledobni magadról a gönceidet, de én pontosan tudom, hogy mi van emögött az elmúlt negyven évemből. Tudom, hogy amikor sovány voltam, akkor is folyton attól rettegtem, mi lesz, ha újra meghízom, és akkor sem szívesen mutatkoztam ruha nélkül, mert lógott a bőröm, és sosem voltam izmos – valószínűleg alkatilag nincsenek feszes izmaim. Pedig nagyon jó az állóképességem, másfél órát kardiózom naponta, tök jól érzem magam tőle, de sosem leszek izompacsirta. Az volt az érdekes, hogy a fotózás előtt bele sem gondoltam abba, hogy most a ruhán kívül azt a negyven évet dobom le magamról, amit végigszenvedtem.

Amikor az első tévéműsoromat csináltuk Szeretem a testem címmel, Soma Mamagésával és Nánási Pállal voltunk hárman tanácsadók: Soma mint lélekgyógyász, Pali mint fotós, én mint stylist. Akkoriban a producer felvetette, hogy ha már az egyes epizódok szereplői a műsor végén levetkőznek és készül róluk egy profi kép meztelenül, akkor mi volna, ha a műsor bevezető kampányában mi is levetkőznénk. Átbeszéltük a dolgot Somával és Palival, és mindenféle kifogást találtunk, hogy miért nem vállaljuk. Én azt a kiskaput találtam ki, hogy csak akkor vetkőznék le, ha kapnék érte egy rakás pénzt, és címlap készülne belőle. Ez persze bullshit volt, valójában csak nem éreztem magam magabiztosnak, pedig épp sovány voltam. Egyszerűen még nem voltam azon az érettségi szinten, hogy ezt meg tudtam volna lépni. És milyen érdekes az élet, hogy most meg magamért megcsinálom. Minden viccessége ellenére ez egy nagy lépés volt nekem.

Gy. D./WMN: Mit éreztél, miután este hazamentél a fotózásról?

L. M.: Mintha szimbolikusan ledobtam volna egy csomó terhet magamról. A fotózás végeztével Kockával, a fodrásszal még boroztunk egyet egy kávézó teraszán, és tök emelkedett volt a hangulatunk. Mintha egy spirituális élményben lett volna részünk. Iszonyatosan könnyűnek éreztem magam.  

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili