„Évente egyszer, hogy tudja, hol a helye!” … „Csak pofont kap, nem is érzi.” … „Újságpapírral a fenekére, mert az nem fáj.” Szakértő mondja el, hol sántítanak ezek a magyarázkodások, és miért teljességgel értelmetlen a bántalmazás.
Doffek Gábornak igen radikális, szenvedélyes véleménye van arról, ha valaki fizikai erőszakot alkalmaz. És van egy remek technikája, meggyőző mondata is azokkal szemben, akik szerint egy pofon „nevelési céllal” simán belefér, sőt.
Az erőszak nem olyan, mint a limbó, amiben a szülők, ha úgy tartjáa kedvük – segítő céllal –, picit feljebb emelik a lécet. A küszöb, a tolerancia a nulla. Zéró. Egy fontos kutatás nyomán kibontakozó kommentháború legalább annyira tanulságos, mint maga a kutatás.
„Én semmi mást nem akartam ez után, csak kilépni a gyűlölet köreiből. Odahagyni azt, amit apám férfivilágnak nevezett, nem venni részt a szívatásokban, kimaradni abból, ami olyanná tesz vagy tehet, mint apámat.”
Ütni? Vagy nem ütni? Ez nem lehet kérdés.
Megrendítő és egészen felkavaró történet a valóságból. Egy nő végre szembenéz azzal, mi történt vele gyerekkorában. Új sorozat, olvassátok el. Tudjuk, hogy fáj, de igazi. És fontos.
Te mit tennél, ha hallanád az ordítást? Te mit tennél, ha tudomást szereznél az erőszakról? Te mit tennél, ha anyukádat esténként apád kezei között, sikítva látnád? Te mit tennél, ha a láthatatlan sebeidet egész életedben hordoznod kellene? Döbbenetesen valóságos írás...
Erőszak, agresszió, leüvöltöm, lenyomom, megfélemlítem... rosszabbak vagyunk, mint a nagyszüleink voltak? Vagy csak jobban látszik, amit csinálunk? D. Tóth Kriszta ehetijét három, verésről szóló sajtóhír hívta elő.