„Két és fél órát vártam a mentőkre” – A túlterhelt mentőszolgálatról beszélgettünk Győrfi Pállal és dr. Hunka Balázzsal

–

Csütörtök, hajnali két óra, Gozsdu udvar. Tőlem jobbra három amerikai turista, tőlem balra két barátom guggol. Öt perccel ezelőtt még nem ismertük egymást a külföldi csapattal, most viszont mind egy ügyért dolgozunk: az előttünk fekvő, eszméletlennek látszó lányon szeretnénk segíteni, akinek a légzése az egyetlen jel arra, hogy még életben van. Se reakció, se szemmozgás, se mozdulatok – úgy fekszik, mint akit kikapcsoltak, hiába locsoljuk az arcát hideg vízzel, szólongatjuk. Nagy a baj – ez nem kérdés, de már tíz perc eltelt, mióta tárcsáztam a mentők számát, bármelyik másodpercben megérkezhetnek. Jobb, ha sietnek, mert mínusz négy fok van, a lány a hideg járdán fekszik, kihűlhet, hiába terítettük rá már az összes kabátot.

A mentő azonban nem jön.

Súlyos percek, félórák telnek el – a lány légzése változatlan, szemei alatt a karikák, a szája viszont feketedik, egymást nyugtatjuk, de egyre jobban eluralkodik rajtunk a pánik. Közben mind több járókelő áll meg mellettünk – bár a mentő azt mondta, ne mozgassuk, félünk, hogy ki fog hűlni, úgyhogy bevisszük egy üzletház előszobájába. Közben ötször hívom a mentőt – még mindig nem indítottak autót –, egyre türelmetlenebb vagyok, a hangom is felemelem. Hangsúlyozom nekik, amit egyáltalán nem lenne szükséges: tudom, hogy a bulinegyedben vagyunk, de ne büntessék őt a sztereotípiák miatt. Amúgy is – a mentőeskü nem szimpátiaalapon dől el, vagy igen? Vagy nem ez a gond, csak a leterheltség? Mit kéne mondanom, hogy minél gyorsabban ellátást kapjon ez az ember?

Végül megérkezik a mentő, a lányt elszállítják.

Napokig nem ocsúdunk fel, folyton rajta gondolkodom. Fájdalom, félelem és harag keveredik bennem – mi van, ha épp a lassúságon múlt? Mi van, ha már nem tudták megmenteni?

Az eset felháborító, de cseppet sem egyedi. A mentők által csendben és rendben ellátott milliónyi esetről keveset tudunk, ugyanakkor időről időre megjelennek Facebook-posztok, cikkek olyan esetekről, amikor több órát kellett várni a mentőre, vagy amikor valaki azért vesztette el az életét, mert nem kapott időben ellátást. Hogy ki a felelős mindezért? Nos, mint azt dr. Hunka Balázs, kaposvári mentőorvos megfogalmazza:

fejétől bűzlik a hal, ám itt a fej nem (csak) a magyar egészségügy működése – sokkal inkább a társadalom.

És nem, itt nem a fent említett lány esetlegesen túlzásba vitt bulizásáról van most szó. De tekintsük át a helyzetet az elejétől.

A téma felgöngyölítéséhez Győrfi Pál mentőtisztet, szóvivőt és dr. Hunka Balázs mentőorvost kerestem fel, akik kérdésemet hallva elmondták: a mentők leterheltségének oka sokkal messzebbre vezet vissza, mint azt gondolnánk. 

Mi történt a magyar mentővel az elmúlt évtizedekben?

Győrfi Pál 40 éve kapcsolódott be a mentőszolgálat munkásságába, ezért minden túlzás nélkül kijelenthetjük: úgy ismeri a rendszert, mint a tenyerét, és végigkísérte annak mindennemű átalakulását. Az első húsz évben kivonuló mentőként tevékenykedett, karrierje második felében pedig kommunikációs szakemberként – és ez idő alatt rengeteg szempontból átalakult az őt körbevevő világ mind technikai, mind társadalmi szempontból.

A mentők esetszáma évről évre növekszik: csak tavaly egymillió 260 ezer emberhez vonultak ki, ami azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen minden nyolcadik ember ellátásra szorult.

Oké, de akkor hol a hiba? Győrfi Pállal és dr. Hunka Balázzsal beszélgetve három fő téma áll össze, ami a mentők leterheltségét magyarázza:

• Az egészségügyi rendszer korszerűsödésével több feladat hárul rájuk.
• Sokan szenvednek krónikus betegségekben, emellett elöregedő társadalom vagyunk.
• Alacsony szintű a magyarok egészségkultúrája, és egy átlagos állampolgár nem tudja, milyen esetekhez kell mentőt hívnia.

De vegyük ezt végig.

Bár összességében elmondható, hogy mindig is sok munkája volt a mentőknek, az elmúlt évtizedekben – épp az egészségügyi rendszerek fejlődése miatt – megszaporodtak a teendők. Ugyanis, amióta elérhetővé váltak a korszerű képalkotó diagnosztikai eszközök és speciális kórházi centrumok nyíltak, azóta bizonyos esetekben a mentők feladatai közé tartozik a betegek intézmények közötti szállítása is – ami adott esetben városokon is átível. Bár kétség sem fér hozzá, hogy az egészségügy helyzetén sokat javított ezek megjelenése, fontos látnunk, hogy ez közrejátszik a mentők feladatszámának növekedésében – és ez független attól, hogy például a Covid-járvány alatt pluszfeladatokat is kaptak, például ők feleltek a mintavételekért.  

És míg az ellátórendszer egyre nagyobb logisztikai kihívásokkal szembesül, addig a társadalom is egyre több segítséget igényel, ugyanis amellett, hogy a KSH adatai szerint a magyar felnőtt lakosság közel fele valamilyen krónikus betegségben szenved – ergó, ellátást igényel, és ez akár mentőhívást is jelenthet –, elöregedő társadalomban élünk, és minél több az idős egy országban, annál nagyobb számban van szükség segítségre – magyarázza el Győrfi Pál.

De ez csak az érem egyik oldala – a másikon ott az alacsony szintű egészségkultúra, valamint a hiteles információkhoz jutás nehézségei.

„Az emberek sajnos sokszor már csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor nagyon nagy baj van. Míg egy skandináv országban a megelőzésre és az egészségmegőrzésre fektetik a hangsúlyt, addig nálunk még mindig a gyógyítás van a fókuszban, és sokan olyan esetekre hívnak mentőt, amiket már hónapokkal korábban, kevésbé súlyos stádiumban ki kellett volna vizsgáltatni. Az egészségkultúrához tartozik az is, hogy a magyar átlagember mennyire ismeri a teste működését, felismeri-e, ha valami nincs rendjén.

Míg a többség hibátlanul el tudja mondani, hány köbcentis az autója, mennyit fogyaszt, mennyivel megy, arra már kevesebben tudnának válaszolni, hogy mi a normális vérnyomás értéke, hogy mi az a testtömegindex, vagy honnan lehet tudni, ha gond van a szívével.”

…és ahogy nem ismerjük a testünket, úgy az egészségügyi ellátórendszerek működéséről is vajmi kevés információnk van. Ahogy dr. Hunka Balázs fogalmaz: sokan nem tudják, hogy adott egészségügyi panasszal melyik szintet érdemes megszólítani. Hogy mi az, ami a háziorvosra tartozik, mi az, ami a védőnőre, mi az, ami az ügyeletre, vagy ami a mentőkre. Az esetek súlyossága között nagyon sok lépcsőfok van, de ezek sajnos mára összemosódtak, és sokszor olyan esetekben is a mentőket riasztják, amikor bőven elegendő lenne a háziorvos.

„Ez egy társadalmi szintű probléma, aminek a gyökerei részben az edukáció hiányában, részben az egyéni felelősségvállalásban keresendők. Úgy gondolom, közös feladatunk, hogy átlagos egészségügyi panaszok kezelésére felkészüljünk, edukáljuk magunkat, valamint használjuk a józan gondolkodásunkat” – mondja dr. Hunka Balázs, aki hozzáteszi: talán túlzásnak hangzik, de ugyanúgy kihívják őket náthás gyerekek lázcsillapításához, mint benőtt köröm kezeléséhez. Márpedig ha a mentőknek ezeket a feladatokat is el kell látni, könnyen megeshet, hogy épp a valós életveszélyt jelentő esethez nem érnek oda időben.

„Mindannyian voltunk már betegek, és mindannyian féltjük a szeretteinket. Mi nem szeretnénk bagatellizálni senki problémáját, hiszen pontosan tudjuk, milyen ijesztő helyzetek alakulhatnak ki, és milyen az, ha veszélyben érezzük a testi épségünket.

Viszont hogyha ebben nem tudjuk a szakmai szempontokat objektíven érvényesíteni, akkor sajnos a valóban életveszélyben lévő beteg látja a kárát annak, amikor olyan esetekhez küldjük a mentőautókat, ahol nem ez a megfelelő megoldás.”

Győrfi hozzáteszi: természetesen szó sincs arról, hogy vészhelyzet esetén ne hívhatnánk a mentőket, sőt! Ha viszont szeretnénk könnyíteni a munkájukat – ami egyet jelent azzal, hogy hatékonyabbá válhat a kiszállásuk és gyorsabbá az életmentési procedúra – közös felelősségünk, hogy reálisan súlyozzuk a helyzeteket, amikor riasztjuk őket. 

A mentő hívásának menete

Ahogy hallgatom a szakértőket, felmerül bennem a kérdés: mi van akkor, ha én, alapvető elsősegélynyújtási ismeretek híján nem tudom megítélni, mi a valódi vészhelyzet? Mi van, ha elborít a pánik, és sokkal súlyosabbnak ítélek meg egy esetet, mint amilyen – vagy épp fordítva, bagatellizálok valamit, ami azonnali segítséget igényelne? Bár 13 évvel ezelőtt levizsgáztam elsősegélynyújtásból a jogosítványom megszerzéséhez, mára ez csak távoli emlék, és a gozsdus esetnél csapott arcon a felismerés: voltaképpen sem én, sem a barátaim nem rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy az alapvető segítséget megadjuk.

Győrfi és Hunka szerint éppen ezért fontos megértenünk pontosan, hogyan zajlik a mentők munkája, és mi, civilek, miként tudunk együttműködni velük ebben. Bár a teljes elsősegélynyújtást nem sűríthetem be ide, dr. Hunka Balázzsal összegyűjtöttük azokat a tudnivalókat, amik jelentős előnyt jelenthetnek segítségnyújtáskor. Dr. Hunka ugyanis nemcsak abba avatott be, mi magunk mit tehetünk meg, de most már a mentők munkájának menetével is tisztában vagyok.

Tehát, amennyiben fekvő/mozdulatlan beteget találunk, az alábbi módon érdemes segíteni:

1. Először is, győződjünk meg róla, hogy mi magunk biztonságban vagyunk-e, mert amennyiben nem, nem szabad odamenni a bajbajutotthoz – gondoljunk itt például tűzvészre vagy omló házra. Ahogy Hunka Balázs idézi a mondást: „halott hősök nem mentenek életet”, tehát csakis akkor menjünk közel a beteghez, ha ezzel nem kockáztatjuk saját testi épségünket.

2. Ha biztonságos a környezet, menjünk oda a mozdulatlan személyhez, és a vállánál fogva rázzuk meg, majd hangosan és érthetően kérdezzük meg, hogy tudunk-e segíteni. Amennyiben nem reagál, hívjunk a környezetünkből segítséget, mert biztosan nagy baj van, és a hármas érzékelés elnevezésű légzésvizsgáló technikával kell megvizsgálnunk őt. Ennek első lépéseként fölé hajolunk, megfogjuk a fejét az állnál és a homloknál, hátrabillentjük a fejet, majd a fülünket az orrához tesszük, és nézzük a mellkasát. Ekkor a „hármas érzékeléssel (érezzük-látjuk-halljuk) vizsgáljuk meg, hogy tíz másodperc alatt hányszor vesz levegőt. Dr. Hunka szerint ez az első legfontosabb döntési pont: ha tíz másodperc alatt minimum kétszer normálisan vett levegőt, akkor eszméletlen betegről beszélünk, ha azonban kevesebbszer, akkor az illető a keringésmegállás állapotában van, és meg kell kezdenünk az újraélesztést, amíg kiérnek a mentők. 

3. A mentésirányító fogadja a hívást. Ő képzett egészségügyi szakember, akinek az a feladata, hogy szűrje az eseteket, és segítsen a telefonálónak abban, milyen típusú ellátásra van szükség. A mentésirányító sztenderdizált, minőségbiztosított protokoll szerint jár el: egy objektíven összeállított döntési algoritmus alapján prioritáslistát állít össze, és az alapján sorakoztatja fel a beérkező hívásokat. Az előző hármas érzékeléses vizsgálat alapján a mentésirányítóval közöljük, hogy milyen állapotban van a beteg: hogy eszméletlen beteghez vagy megkezdett újraélesztéshez hívjunk mentőt.

4. A mentésirányítóhoz beérkező esetek sürgősségi besorolást kapnak: a P1 jelenti a közvetlen életveszélyt, aztán sorban jön a P2 és a P3 a sürgősségi szint szerint. A mentők ezen a listán végighaladva indulnak segítséget nyújtani, a mentésirányító pedig vonalban maradva ad segítséget a telefonálónak, aki így stabilizálhatja, vagy akár az életét is megmentheti a sérült félnek, amíg kiérnek a mentők.

„Nem szabad, hogy megijesszen, ha korábban sosem csináltál újraélesztést – a mentésirányító lépésről lépésre mindent elmagyaráz, és ha követed az instrukcióit, akár a beteg életét is megmentheted. Ha bármelyik lépcsőfoknál elakadnál, kérdezhetsz, és ő eligazít.

Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az emberekben benne legyen a segíteni akarás, és megértsék, hogy ténylegesen életek múlhatnak rajtuk ilyen helyzetekben.”

5. Amennyiben a beteg eszméletlen állapotban van, meg kell előznünk a fulladásveszélyt, ugyanis hiába akar levegőt venni, elzáródhatnak a légutak, vagy visszacsoroghat a hányadék. Tehát ekkor a legfontosabb feladat a légútbiztosítás – tehát vagy tegyük stabil oldalfekvésbe a beteget, vagy ha annak kivitelezésében bizonytalanok vagyunk, egyszerűen csak fordítsuk az oldalára, hogy a légutak átjárhatók legyenek. Ezt követően percenként ellenőrizzük a légzését, és maradjunk a beteg mellett, amíg kiérnek a mentők.

 Dr. Hunka hozzáteszi: sokat segíthet, ha a beteg környezetéből megpróbálunk információt gyűjteni, ugyanis ha látjuk, milyen körülmények között kerülhetett bajba az illető, akkor ezeket az információkat a mentőknek átadva, a későbbi ellátást is megkönnyíthetjük. 

„Az a legfontosabb, hogy merjünk segíteni. Ismerős lehet a pszichológiából a csoportos garancia, valamint a csoportos ignorancia fogalma. Amíg egy ember nem lép oda a bajbajutotthoz, addig más sem fog, ha viszont egyvalaki már odamegy, mások is segíteni fognak. Az lenne a cél, hogy mindenki legyen az első ember, mindenki merjen kezdeményezni”

– mondja el dr. Hunka Balázs, hozzátéve: nem lenne szabad, hogy akár a civilek, akár a mentők segítőkészségét bárminemű előítélet befolyásolja, mindenkin segítenünk kell, függetlenül a szimpátiától.

„Nekem minden ember egyforma. A hivatásommal együtt jár, hogy mindenkinek segítenem kell, aki bajba jut, függetlenül attól, hogy van felöltözve, ivott-e, vagy milyen a szemszíne. Mindig ugyanazt a színvonalat, ugyanazt a tudást kell beletennünk, és prekoncepciók nélkül érkeznünk. Egy hajléktalannak ugyanúgy lehet szívinfarktusa, mint bárki másnak, és a bulinegyedben ugyanúgy összeeshet valaki sztróktól, mint részegségtől.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Wirestock

Takács Dalma