Sebalda, a győri apáca, aki életét adta egy újszülöttért és annak édesanyjáért

–

„1945. márc. 20.-iki légi támadásnál e helyre hullott légi akna által megölt Szebalda kedves nővérünk emlékére”

Ez olvasható azon a győri emlékoszlopon, amely a helyi kórház egykori épületének udvarán áll. Pozsgai Kitti, a Kisalföld újságírója már kamaszként felfigyelt a feliratra – talán azért, mert elvarázsolták az apácák gyönyörű rendi keresztnevei. De csak sok évvel később, amikor a kórház épületét megvásárolta a Széchenyi Egyetem, nézett utána, ki volt a hős nővér.

„Azt gondoltam, már úgyis mindent kikutattak róla mások, ami elég egy megemlékező cikkhez, de meglepve tapasztaltam, hogy senki nem tud semmit Sebaldáról, annak ellenére, hogy még egy egészségügyi díjat is elneveztek róla” – mondja az újságíró, akit ezután már hajtott a kíváncsiság, és nyomozásba kezdett.

A győri temetőig, a nővér sírhelyéig még egyszerűen eljutott. Megtudta, hogy az apáca a Nógrád megyei Érsekvadkerten született, de utána több hónapos, zsákutcákban bővelkedő kutatás kezdődött. Nem volt egyszerű dolga, mert a győri temetői nyilvántartásban Sebalda, azaz világi nevén Macska Ágnes nevét és születési évét is elírták, így aztán nem csoda, hogy az érsekvadkerti plébánián elsőre nem bukkantak rá a születésére az anyakönyvben.

Időközben kiderült, hogy a szűkszavú megemlékezés az emlékoszlopon – amiről a mai napig nem tudni, mikor állíttatta a rend – mást is megihletett: a győri kórház ápolási igazgatója is szerette volna évekkel ezelőtt kinyomozni, ki volt Sebalda. Ő azonban csak a nővér szülőfalujáig jutott, mivel a plébános már annyira beteg volt, hogy nem volt ereje a kutatómunkához. Pozsgai Kittinek nagyobb szerencséje volt: azóta új plébánost kapott a falu, aki lelkesen segített a kutakodásban, s végül megtalálta a keresett bejegyzést az anyakönyvben. Sőt, rábukkant Sebalda rokonaira is, akik ma is a faluban élnek.

Apor Vilmos temette el a hős nővért

Közben fény derült arra is, mi történt azon a végzetes napon, 1945. márc. 20-án.

„Akkoriban, háború lévén, minden újszülöttet a lehető leggyorsabban megkereszteltek. Így történt ez azzal a bizonyos fiúcskával is, akit Sebalda a kicsi keresztanyjával együtt éppen a kórház kápolnájából kísért az óvóhelyre. Nem ez volt az első eset, megvolt a protokoll az ilyen helyzetekre.

Amikor egy bomba becsapódott mögöttük, a saját testével védte a nőt és a csecsemőt, és bár ők megmenekültek, Sebalda hasába fúródott egy darab a leszakított ajtófélfából, és nem sokkal később belehalt a sérüléseibe” – idézi fel Pozsgai Kitti a történteket.

A nővért maga Apor Vilmos püspök temette el.

A történet kapcsán Pozsgai Kitti előtt kirajzolódott a világháborús Győr képe és a Megváltós Nővérek (vagy Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek) munkája – na és persze Sebalda sorsa, aki 18 évesen lépett be a rendbe. Hogy miért, azt csak találgatni lehet; Pozsgai szerint az elhivatottság mellett az is szerepet játszhatott benne, hogy a dohánytermesztő zsellércsaládba született lánynak kiugrást jelenthetett a zárdai élet, hiszen a hozzá hasonlóknak a hat elemi után nem sok esélyük volt egyébként oktatáshoz jutni. Úgyhogy a dohánygyári munkát választhatta volna vagy a cselédsorsot a fővárosban. 

A Megváltós Nővérek voltak egyébként az elsők, akik nyitottak a szegényebb családok gyerekei felé – a többi rend csak nemesi, vagyonos családok lányait fogadta.

„Ha látná a lányomat, nem kételkedne benne, hogy ő az!”

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek rendje ma is működik. A magyar kongregáció 16 tagot számlál, akik – ahogy az elődeik – tanítanak, betegeket ápolnak, időseket gondoznak.

Pozsgai meglepődött, hogy a nővérek nem sokat tudtak Sebaldáról, de örömmel segítettek, hogy az emléke ne merüljön feledésbe. Átadtak többek között egy köteg fényképet, amelyek a háborús időkben Győrben készültek az akkor szolgáló nővérekről – azonban egyiken sem voltak nevek, így Sebaldáról továbbra sem volt egyetlen fotó sem.

„Gondoltam, az apáca ma is élő érsekvadkerti rokonai majd segítenek, de kiderült, hogy nincs képük róla, és csak annyit tudnak róla, hogy Győrben halt meg.

Ám amikor az unokaöccsének megmutattam az apácáktól kapott fotókat, több képen rámutatott ugyanarra a nőre: »Ha látná a lányomat, nem kételkedne benne, hogy ő az!« – mondta. És tényleg: kísérteties a hasonlóság, így, három generáción túl is. Így talált egymásra 77 év után a család és az emlékezet, és kapott végül arcot a (majdnem) névtelen hős” – meséli Pozsgai Kitti.

Van miért visszanyúlni Sebalda korához

Hogy mi késztet valakit arra, hogy hónapokig nyomozzon egy közel nyolcvan éve élt apáca után, többször átutazza a fél országot, levéltárakban és fotóarchívumokban kutakodjon? Kezdetben az izgalmas újságírói feladat, majd a szenvedély hajtotta, ahogy a történet mozaikkockái a helyükre kerültek. A kezdetben információs füzetnek szánt anyag Sebaldáról két év alatt könyvvé terebélyesedett.

„Sebalda története nekem is rengeteget adott. Ahogy megismertem, milyen volt az élet a háború alatt, és milyen volt a Megváltós Nővérek munkája, átértékeltem a dolgokat a saját életemben. Átéreztem, mennyit jelentett az akkori embereknek a közösség ereje. Úgy érzem, van mit tanulnunk tőlük megküzdés terén” – mondja Pozsgai Kitti, miközben egy fotót mutat, amelyen az üldözött nővérek vetik szalmaágyukat a fóti menekültszálláson.

Csendes hősök ők, akik a háttérben, fegyelmezetten, önfeláldozóan teszik a dolgukat. Sebalda is közéjük tartozott, és valószínűleg nem szeretett volna a figyelem középpontjába kerülni, ahogy a mai Megváltós Nővérek sem. De Kis M. Teréz ápolónővér szerint minden testvérük, aki előttük járt, példakép. „Emberek között szolgálunk, sokan ismernek és ragaszkodnak hozzánk, de sosem felejtjük el, hogy mi nem magunkhoz akarjuk elvezetni az embereket, hanem az Úristenhez való személyes kapcsolatukhoz. Hogy a közösségünkön keresztül mindenki odataláljon, ahová a legnagyobb vágya vezet.”

Pomaranski Luca