Dr. Gyurkó Szilvia: Ha rossz társaságba keveredett a gyerek

–

Volt idő, amikor kriminológus kutatóként fiatalkorú elkövetőkkel beszélgettem arról, hogyan keveredtek bele különböző bűncselekményekbe, szabálysértésekbe. Nem kell nagy dolgokra gondolni. A közvélekedéssel (meg a média által sugárzott képpel ellentétben) a 18 éven aluliak kétharmada kisebb súlyú vagyon elleni cselekményeket követ el (lop), és nem személy elleni erőszakos támadásokat. Jellemzően csoportosan, többen együtt rosszalkodnak, és szintén jellemzően annyira már nem szomjasak, amikor a rendőrök lekapcsolják őket bolti lopásért, péntek esti kukarugdosásért, meg persze füvezésért vagy ilyen-olyan tabletták miatt.

„Rossz társaságba keveredett”

A kortársak hatása nagyon erős.

S bár a srácok többsége, akikkel beszélgettem, azért elég jól beleállt a saját sztorijába, és elmondta, hogy mit miért csinált, a védőügyvédek taktikája meg az aktákban szereplő szülői nyilatkozatok egyik fő iránya a „csak rossz társaságba keveredett, amúgy jó gyerek”, valamint a „mások vitték a bűnbe, nem ő a főkolompos”. 

De vajon tényleg ennyire nagy hatással vannak egymásra a barátok?

Persze, az ember tudja, hogy idővel a kortársak véleménye sokkal többet nyom a latban, mint a szülői szó. Egyébként is, ma már egyre korábban kezdődik az az időszak (akár kilencévesen is), amit a határok próbálgatása, feszegetése jellemez, és minél erősebb a tiltás egy közösség vagy egy viselkedés irányában, az annál inkább vonzza a gyereket. 

Azt is tudjuk, hogy a közösségek tagjai húzzák egymást. Lehet egy osztályban érték a tanulás, a teljesítmény, és ez sikert hozhat olyanoknak is, akik egyedül nem biztos, hogy nagy erőfeszítést tennének a dologba. De lehet egy közösségben érték a lázadás is, az ellentmondás, a szabályszegés, amiből ha valaki kitűnik a tanulmányi eredményével, a normakövetésével vagy bármi egyébbel, az inkább rosszul jár. 

A szülők nyilván annak örülnek, ha a gyerekük barátai, és azok a csoportok, amelyekhez a gyerek kapcsolódik, szabálykövetők, jól fésültek, és a „jót hozzák ki a gyerekükből”. Ezzel párhuzamosan a jeges rémület járja át a gondviselő szívét, ha olyanok jelennek meg a gyerek társaságában, akik… nos, nem ilyenek. 

Egy szülő-gyerek kapcsolat nagyon bonyolult, rendkívül változékony lehet, és sok mindentől függ, hogy éppen jónak vagy rossznak nevezhető. Eleve, mitől jó és mitől rossz – erről is kellene beszélnünk, elengedve a minősítéseket, tisztába téve az elvárásokat, a fantáziákat, azt a vágyat, hogy ne legyen semmi gond, és azt a reményt, hogy a saját rossz napjaink, és azok az időszakok, amikor magunk alatt vagyunk, semmilyen módon ne befolyásolják a családi kapcsolatainkat.

Szóval az egyik oldalon ott a gyerek, aki mellett megjelennek a barátok, akiket legszívesebben még a kerületből is kitiltanánk. A másik oldalon meg ott van a szülő a vágyaival, reményeivel, elvárásaival, félelmeivel, saját mintáival és tapasztalataival. Ami ebből a kettőből létrejön, az néha egy ősrobbanás erejével pusztít. 

A szülő azt érzi, hogy „elromlott a gyereke”, a gyerek meg azt, hogy nem bíznak benne, és vissza akarják tuszkolni a fészekbe, amit épp elhagyni készül.

És ha őt kérdezzük, már nagyon itt volt az ideje a fészek elhagyásának, hiszen rettentő unalmasak (de legalábbis megszokottak) azok az arcok, akikkel eddig találkozott, és olyan jó kipróbálni, hogy mi van még azon kívül, amit eddig megismert. 

Tehetős, iskolázott szülők nem elhanyagolt gyereke is lehet érintett 

Ebben a fiatalkorú elkövetőkkel foglalkozó kutatásban, amire már hivatkoztam, elég sok, a szó hagyományos értelmében vett jól szituált gyerek is volt. Elit gimnáziumokba jártak, Budapest gazdag kerületeiben laktak, a szüleik iskolázottak voltak és jól kerestek. A gyerek mégis néhány haverjával együtt elkövetett valami olyat, ami miatt egy éjszaka a rendőrségre kellett menni érte. Már hallom, hogy azt mondjátok magatokban: „Oké, biztos elváltak a szülők, vagy nem figyeltek a gyerekre”. De képzeljétek, még ez sem igaz. Nem voltak többségben az elvált szülők, és maguk a fiatalok is úgy nyilatkoztak, hogy sem bántás, sem bántalmazás, sem az odafigyelés hiánya nem volt jellemző a családban.

Egy ilyen kijelentésnél persze lehet kritikával élni (nagyon szubjektív, hogy ki hol húzza meg a határt, és mit ismer fel erőszakként vagy elhanyagolásként). De azért hajlok rá, hogy bizony vannak helyzetek, amikor egy gyerek, aki elég bátor, és nem fél a kísérletezéstől, egy olyan társaságba kerülve, amelybe belefér a szabályszegés, tehet olyat, aminek már hatósági következményei vannak.

És jó volt látni, hallani, ahogy egy-egy fiatal arról beszélt, hogyan élte meg azt, hogy számíthatott a szüleire akkor is, amikor olyan oltári hülyeséget csinált, amit utólag már ő is bán.

Voltak olyan fiatalok is a kutatásban, akiknél egyértelműen kiderült, hogy amit tettek, azt figyelemfelkeltésből tették. Talán nem volt nagy dráma a családban, de a szülők nem igazán figyeltek oda rájuk, vagy épp olyan sok elvárást támasztottak feléjük, hogy a gyerekek azt érezték, önmagukért már nem is szerethetők.  

Balhézni a figyelemért

Vannak gyerekek, akik azért sodródnak olyan társasághoz, amelynek a tagjai rendszeresen megszegik a szabályokat, és menő a szemükben a „rosszalkodás”, mert azokra, akik ezekben a közösségekben vannak, nagyobb figyelem esik a felnőttek részéről – és gyakran még a kortársak csodálatát is bezsebelhetik.

És vannak gyerekek, akik azért ragadnak benne ilyen társaságokban, mert itt életükben először megélik, hogy elvárások nélkül kapcsolódnak hozzájuk, elfogadják őket olyannak, amilyenek – és ezért nem túl nagy ár, hogy időről-időre megbüntetik őket a felnőttek. 

Ebben a kutatásban nem volt utánkövetés. Nem tudom megmondani, hogyan folytatódott ezeknek a fiataloknak az élete. Viszont van egy tippem. Azok a gyerekek, akik azt élték meg, hogy – még ha hülyeséget csináltak is –, a szüleik ott voltak mellettük, és kiálltak értük – nem szerecsenmosdatással, hanem felelősségvállalással –, valószínűleg tanulságként élik meg az egészet az egyéni szintjükön, és a baráti társaság kapcsán is.

Azok viszont, akiket a szülők hibáztattak, vagy akiknek a barátait hibáztatták, és megpróbálták áttolni rájuk a felelősséget, valószínűleg nehezebben léptek túl az eseten.

A pszichológusok azt mondják, az a gyerek kísérletezik a más emberekhez való kapcsolódással, aki biztonságban érzi magát. Aki nyitott, érdeklődő, aki bízik magában, hogy tud majd nemet mondani, és bízik abban, hogy számíthat a szüleire, a családra, ha szüksége lenne rájuk. 

A pszichológusok azt is mindig kiemelik, ha a „rossz baráti társaságról” van szó, hogy fontos megbízni olyankor is a gyerekben, ha azt látjuk, hogy rossz irányba indult el, hiszen a tiltással csak azt érjük el, hogy elkezd hazudozni, titkolózni, és elveszítjük az esélyt arra, hogy hozzánk forduljon segítségért, ha a dolgok szerinte is rosszra fordultak. 

Persze könnyebb a helyzet egy óvodás vagy kisiskolás korú gyerek esetében, amikor a szülő még könnyebben megélheti a féltését, és több lehetősége van arra, hogy ő hozzon be új, izgalmas kapcsolódási lehetőségeket kortársakkal, felnőttekkel.

Az aggódással nincs semmi baj. A féltéssel se. A gond ott kezdődik, ha a gyerek azt érzi, meg akarják neki mondani, kivel kapcsolatban mit érezzen, gondoljon, tegyen.

És ha belegondolunk, nekünk sem lehet az célunk szülőként, hogy mindig ott kelljen állni a gyerek mellett, helyette hozva döntéseket arról, hogy melyik a jó társaság és melyik nem. Az a jó, ha megtanulja, hogy neki mi a jó, hogy hogyan tud jól kapcsolódni másokhoz, és milyen körben érzi jól magát.  

Ebből a kutatásból számomra az derült ki, hogy ha a gyerek viselkedése megváltozik, akkor érdemes körbenézni a kapcsolati hálójában is. Barátok, közösségek, társaságok, és az ott jelenlévő kapcsolódások befolyásolhatják a jóllétét, és jó tudni, hogy miben van – nem azért, hogy tiltsuk, hanem hogy mellette lehessünk, ha szüksége van ránk. Esetleg megelőzzük, hogy érzelmileg vagy más módon kihasználják mások.

Érdemes kérdezni, érdeklődni, viszont biztosan nem érdemes a gyerek számára fontos embereket kritizálni. Mindeközben fontos látni: ha azt érezzük, hogy a gyerek kezéből kicsúszott az irányítás, és szélsőséges vagy veszélyeztető helyzetekbe keveredik, jogunkban áll közbelépni. Nem kell megvárni, hogy nagyobb baj legyen. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Kerkez

Gyurkó Szilvia