Ha a tüntetések és a zene kapcsolatára gondolok, azonnal a hatvanas–hetvenes évek Amerikája jut eszembe. Nők és férfiak, hosszú hajukban virággal, színes ruhákban, spanglival a szájukban, bélyeggel a nyelvük alatt, félmeztelenül, békejelet mutatva. 

Talán túl sokszor láttam kiskoromban (is) a Hairt.

Az én világképemben – amióta az eszemet tudom – ott volt az a kép, hogy a tömeg elfoglalja a placcot, és énekel, kiabál, és megvédi azt, amiben hisz, együtt, összefogva. Ez a fajta együttes, pulzáló hit és a mindent elsöprő vágy engem úgy tud feltölteni, mint kevés más dolog. 

Nem újdonság, hogy a kisebb-nagyobb mélypontjaimat leszámítva, általában én vagyok minden társaság legnaivabb tagja, aki hisz a világbékében (pedig soha még egy szépségverseny közelébe nem merészkedtem), aki nem adja fel, hogy az ember képes megjavulni, változni, hogy a fény legyőzi a sötétséget. 

Lehet, hogy túl sok mesét olvastam, vagy néztem? Nem tudom. De ha egész gyerekkorunkban azt sulykolják belénk, hogy a jó legyőzi a rosszat, a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig boldogan él, amíg meg nem hal, akkor mégis miért lesz valaki egy csapásra naiv, csak mert felnőtt korában is hinni próbál mindebben?! Nem furcsa ez egy kicsit? 

Én, tudod, úgy vagyok ezzel, hogy a rossz tapasztalatok, a folytonos pofára esés nem azt tanítja, hogy a törekvéseinknek nincs értelmük, hanem azt, hogy a célért még tovább, többet kell küzdeni.

Ez nem egy pár perces esti mese. Ez egy folytatásos, többkötetes regényfolyam. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nekem már kiskoromban a világképem része volt a protestálás, holott ténylegesen az Új Színházért tüntettem életemben először, de annak is már bő tíz éve. Mindig is fejlett volt az igazságérzetem, és ehhez nem kellett országos tiltakozáshullám. Elég volt hozzá például, hogy egy cigány származású gyereket zaklassanak a suliban, vagy valaki a szemem láttára eldobja a szemetet az utcán. 

Aki ismer, tudja, hogy alapból nem vagyok igazán nagyszájú. Véleményem van, de nem jellemző rám, hogy ajtóstul rontanék a házba. Ez inkább arról szól, hogy nagyon-nagyon szeretném, ha jobb lenne itt élni, együtt élni, ha jobbak lennének a kilátásaink. Ha kiteszem a lábam az utcára, akkor javarészt olyan zenéket hallgatok, ami adja alám a lovat. 

via GIPHY

„Már látod a fényt, állj ki a jogaidért!”

Nyilván a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas évek bőven elég muníciót adnak, de néha a jól bevált klasszikusok mellett találok (számomra) új számokat is, amelyek feltöltenek forradalmi hévvel. 

Menthetetlen Beatles- és John Lennon-rajongó vagyok, szóval a Revolution, a Give Peace a Chance, vagy az Imagine alap hogy előkerül, akár napi szinten. Bob Dylan dalai zeneileg kevésbé élnek fellelkesítő eszközökkel, mégis, ha a szövegeket figyeljük, azért fel tudják piszkálni az igazságérzetünket, az enyémet mindenképp. Oxford Town, Masters of War, Blowin in The Wind, igaziból mindegy is, melyiket hallgatjuk, Dylan visz magával, és többé nem tudunk elmenni a kirekesztés, az erőszak, vagy az egyenlőtlenség mellett. 

Kihagyhatatlan klasszikus Bob Marley-től a Get Up, Stand Up, amiben gyakorlatilag minden benne van, ami egy jó kis forradalmi dalhoz kell. Egyszerű, lényegre törő szöveg, mint hogy „Már látod a fényt, állj ki a jogaidért!”, ritmikailag, dallamban sem komplikált, lehet rá vállalható tempóban sétálni is. Jó, az előbb picit túloztam, mert forradalmat kirobbantani nem egy reggae számmal fog bárki, de hangolódásra tényleg tökély.

via GIPHY

Aztán, van egy igazi klasszikus, a We Shall Overcome, ami a negyvenes évek végén született a nyomorúságos körülmények között dolgoztatott fekete nők jogaiért folyó tiltakozások kapcsán és egész konkrétan arról szól, hogy ennek is vége lesz és „kéz a kézben sétálunk… majd egyszer”, feketék és fehérek együtt, egy jobb jövőben-jövőért. Sokan feldolgozták a dalt, és érdemes meghallgatni az élő verziókat, amelyekhez csatlakozik a tömeg, például azt a verziót, amelyben Joan Baez aktualizálja a dalt, és kiderül, milyen időtlen az üzenete. Na, abban van erő. Pedig

maga a dal cseppet sem erőszakos, nincs benne az égvilágon semmi forradalmi hév, pusztán a gondolat, a kép nagyon erős és szinte belehasad a szív, hogy mennyire fájdalmasan keveset kérünk. Nem sokat. Csak emberséget, igazságot, tisztességet, békét. 

Ha már a hippikorszak előtti klasszikusokat idézzük fel, a This Land is Your Land 1944-ből Woody Guthrie-től igaz, amerikai vonatkozású, mégis, a gondolat, hogy ez a föld mindannyiunké, „a tiéd és az enyém”, egyetemes. Nem csoda, hogy gyerekdalként is működik, gyerekként ezek a gondolatok tényleg nem tűnnek olyan bonyolultnak és az is érthető, hogy mindenféle politikai rendezvényen, demonstráción újra és újra előkerül ez a dal.

„Ezért húzzuk fel a falat, csak húzzuk a falat, hogy szabadok maradjunk”

Van viszont egy dal, ami még csak nemrég került elém, de már első hallgatásra is letarolt, mintha egy kamion ment volna át rajtam. Anais Mitchell Why Do We Build a Wall című száma egyszerre idézi fel a gyapotföldes spirituálékat és közben jeleníti meg lelki szemeink előtt a szögesdrótokat, a falat Mexikó és az Egyesült Államok, vagy Magyarország és a munkánkat elorozni szándékozó migránsok között. Kérdések és válaszok váltják egymást a szövegben, utóbbiakat úgy skanáldják, mintha már az anyaméhből kibújva is mindenki tudná, hogy azért építjük a falakat, mert azoknak kell, ami nekünk van, nekik meg nincs, az ellenség a szegénység, a fal pedig kívül tartja az ellenséget, úgyhogy csak húzzuk a falakat, hogy szabadok maradhassunk. Ez a dal megrázó, a háttérben a hegedűszó a szívünket szaggatja és teljesen egyértelmű, hogy bizony ez a mi világunk, ilyen végtelenül egyszerű. (Ezt a dalt, légyszi, hallgassa meg az is, aki meg se nyitja a dallistámat, de tényleg, nem aezt garantálom.)

De kanyarodjunk vissza a forradalmi hévhez és a klasszikusokhoz. Szerintem törvénybeütköző lenne kihagyni a London Callingot a The Clashtől, ami (nem csak a szám, az egész album) a második világháború legsötétebb pillanatait idézi fel. A Green Day American Idiot című lemeze pedig egy az egyben egy elég világos középsőujj-bemutatás a Bush-féle Amerikának. Ezt a lemezt a kisfiam már évek óta kívülről fújja (a jelentéséről persze még lila ibolyája nincs), kiválóan lehet rá tombolni, ágyon ugrálni, tömegben ordítva énekelni is szuper, a szövegekbe ásva magunkat hamar fel is paprikázódhatunk. 

via GIPHY

„Kezdhetnénk-e újra?”

Akárhogy nézem, azért forradalmi dalokkal tényleg jó el vagyunk látva, és nehéz is olyan listát írni, ami igazán átfogó, én csak azokat írtam össze, amik engem ebben a témában meg tudnak mozgatni. A Hair, sőt a Jézus Krisztus szupersztár bizonyos dalai is beletartoznak ebbe a kategóriába, meg a Let the Sunshine is, vagy a 3-5-0-0, amik nyilván elsősorban háborúellenes dalok, mégis bőven vannak mélyebb rétegeik, ha más nem, akkor az, hogy most már fényre vágyunk, elég a sötétségből. 

Van a listámon viszont egy kakukktojás, ami akár szerelmes számnak is elmenne, de ezzel szerintem méltatlanul keveset mondanánk róla, ez pedig a Could We Start Again Please című dal a Jézus Krisztus szupersztárból, amit Mária Magdolna és Péter énekelnek közvetlenül Jézus meghurcolása és keresztre feszítése előtt. Leesett végre a tantusz a tanítványoknak, ezen a ponton már megértették Jézus tanításait, sőt szerintük kicsit túlzásba is esett azért, hogy mindenkihez eljusson az üzenet. „Kezdhetnénk-e újra?” – kérdezik. 

És néha jó is lenne újrakezdeni. A rosszabb napokon ezzel a dallal szoktam kihúzni magamat a reménytelenségből. Próbálok ilyenkor az új napokra tiszta lapként tekinteni.

Akármilyen nyálasan és közhelyesen hangzik is, tényleg minden nap új lehetőség arra, hogy változtassunk kicsit a világon. És ebben az is benne van, hogy magunkon változtatunk. Nyugi, nem bölcselkedem tovább. De attól még a gondolatot tartom.

„Akkor inkább elmegyek, elmegyek!”

Aki ezen a ponton már nagyon hiányolja a magyar dalokat, annak igaza van.

Mert vannak ám bőven a hazai alkotások közül, amelyek illenek a mai listámra. Például a Miért hagytuk, hogy így legyen?, vagy a Valahol egy lány az Illéstől. Utóbbit a nagymamámmal énekeltük állandóan és azóta is gyakran előveszem, egy életre megjegyeztem, hogy „A királyé nem leszek, nem leszek!”.

Aztán ott van a nekem mindig libabőrt idéző Ha én rózsa volnék koncertfelvétel Bródyval, amikor a tömeg a zászlós versszaknál énekelni kezd. Nehéz nem megrendülni ezektől a soroktól. (És igen, most leírom őket, mert már egyáltalán nem ugrik be rögtön mindenkinek, milyen sorokról is beszélek most.)

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék. Akármilyen szélnek haragosa volnék. Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

És nem felejtettem el, hogy a mostani, oktatásügyi, tanárokkal szolidarító tüntetéseknek is vannak dalaik, amelyek az én lejátszási listámra is rákerültek. Az egyik a Bella Ciao, amely egy híres olasz mozgalmi dal, más szóval partizánhimnusz és a pedagógus-, diáktüntetéseken gyakran felcsendül. De még ennél is többször hangzik el A Pál utcai fiúk című musicalből a Mi vagyunk a grund, amit már az én gyerekeim is napi szinten követelnek és a tüntetéseken is boldogan énekelték teli torokból. Én pedig igyekszem nem zokogni, mert valahogy gyerekek szájából ez a dal, hogy „álljunk bele ha kell, bármi jöjjön is el, legyen szabad a grund”, valahogy előrevetíti mindazt a sok kőkemény helyzetet, ami vár még rájuk ebben a világban. Bele kell állniuk, bármi jöjjön el. De most (még) nincsenek egyedül, velük vagyunk, fogjuk a kezüket és együtt énekelünk. 

A zene szerves része az életünknek, így nyilván a mindenkori emberi jogi mozgalmaknak is. A gyapotföldeken a spirituálék átsegítették a rabszolgákat a legsötétebb órákon, az együtt éneklés adott annyi erőt, hogy túléljék a következő percig. Valami hasonló okból van ekkora szükség a zenére ma is. 

A dalok kézen ragadnak, és összeterelnek minket egy koncert, házibuli, vagy akár épp egy tüntetés erejéig. Addig jó, amíg nem fogynak el a szavak, a dallamok. Addig van még erő és remény is.

Mondom én, hogy nem vagyok hajlandó feladni a reményt. Lesz jobb. Leszünk jobbak. És tudod, miért? Mert muszáj, nem lehet másképp. 

Íme, az én „forradalmi” lejátszási listám: 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / urbazon

Szabó Anna Eszter