„Hosszú évek küzdelme után végre megvalósult: a Mi Hazánk javaslatát átvéve a kormány tett egy lépést abba az irányba, hogy tényleg minden magzatot a fogantatástól kezdve védjünk, hiszen lesz legalább pár másodperc, amikor a magzati életkorú gyermek kommunikálhat az édesanyjával az abortusz elvégzése előtt a szívhangja meghallgattatásával” – indítja ma reggeli Facebook-posztját Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom elnökhelyettese.

És igaza van, évek óta benne van a levegőben a változás.

Engem mégis felkészületlenül ért a hír, összerándul a gyomrom, ahogy olvasom. Ismerős rándulás ez, olyan, mint néhány éve, amikor a lengyelek hatalmasat szigorítottak az amúgy sem túl megengedő abortusztörvényükön. A jelenleg hatályos szabályozás értelmében ott már csak azok dönthetnek a terhességmegszakítás mellett, akik nemi erőszak áldozatai, vagy veszélyezteti az egészségüket, az életüket a terhesség.

Lengyelországban korábban kétezer legális abortuszt végeztek évente

Aminek csak két százalékát tette ki az előbb felsoroltak miatt végzett terhességmegszakítás. Mégis úgy gondolták, hogy az a 98 százalék, akik a magzat egészségi állapota miatt döntöttek az abortusz mellett, na, ők elmehetnek a picsába.

A lengyel törvény elfogadása látványosan indította be az abortuszturizmust Európa-szerte, a legtöbben Csehországba, Németországba, Hollandiába, az Egyesült Királyságba vagy Ausztriába utaznak, hogy legálisan, biztonságos körülmények között juthassanak hozzá a művi vetéléshez. Persze csak azok, akik mindezt megengedhetik maguknak.

Azoknak pedig, akiknek nincs lehetőségük kifizetni az utazás és a beavatkozás költségeit, marad a remény, hogy nem halnak bele az illegális abortuszba, a beteg magzat okozta komplikációkba, a nélkülözésbe vagy a családon belüli erőszakba.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Teszik ezt épp úgy, ahogy amerikai nők milliói, mióta idén nyáron a Roe kontra Wade-ügyben hozott, közel ötvenéves ítélet hatályon kívül helyezésével eltörölték az abortuszhoz való alkotmányos jogot. A módosítás értelmében immár a tagállamok döntenek arról, hogy legális-e a művi terhességmegszakítás, ez pedig becslések szerint mintegy 36 millió nőt foszt majd meg az abortusz lehetőségétől. Persze vannak államok, melyek vezetői határozottan kiállnak az önrendelkezés fontossága mellett, és orvosok, akik továbbra is a döntés szabadságában hisznek – utóbbiaknak köszönhetően egyre több például az úgynevezett úszó abortuszklinika, amelynek lényege, hogy a törvényt megkerülve, semleges vizekre hajózva végzik el a beavatkozást. De az utazás finanszírozását, legyen annak célja egy másik állam vagy épp egy ilyen hajó, Amerikában is csak kevesek engedhetik meg maguknak. 

 

A világ a szemünk láttára fordul ki a sarkaiból

Egyre nagyobbra nyílik az olló a társadalmi rétegek között, a vezetőink pedig megint abban látják a megoldást, hogy a legkiszolgáltatottabbakba rúgnak bele. Azokba, akiknek homlokán ott villog a megbélyegzés, mert nem akarnak gyereket. Vagy akarnak, csak nem most, nem ettől az embertől, nem ilyen körülmények között. Akik másképp tervezték az életüket, és ebből nem akarnak engedni.

Ezek kivétel nélkül kényszerhelyzetek – és ha kívülről nézve nem is mind tűnik annak, akkor sincs jogunk ezt megkérdőjelezni. Sem nekem, sem neked, sem pedig Pintér Sándornak.

Hiába szeretnénk hinni, hogy előre megyünk, a magyar kormány évek óta csonkítja a nők reprodukciós jogait. Mindig csak egy kicsit, csak annyira, amitől még nem kezdünk öklendezni, amennyit egyszerre még le bírunk nyelni.

2012-ben úgy tűnt, zöld lámpát kap az abortusztabletta

Ez sokkal kíméletesebb, mint a műtéti eljárás, és aminek alkalmazását a WHO és 2005 óta a Magyar Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium is támogatta. Az egészségügyi államtitkárság azonban a tabletta alkalmazása kapcsán felmerülő szakmai vitára hivatkozva végül úgy döntött, hogy a készítmény beszerzésére, forgalmazására, illetve OEP-támogatására nem kerül sor. Arra a kérdésre, hogy milyen fórumon és kik folytatnak szakmai vitát a gyógyszerről, az államtitkárság nem adott választ.

Amikor 2020-ban a magyar kormány abortuszellenes koalícióra lépett többek közt Fehéroroszországgal, Lengyelországgal és az Egyesült Államokkal karöltve, még azon az állásponton volt, hogy a jelenleg hatályos szabályokon nem tervez változtatni.

Hittünk nekik? Hittünk. Kár volt? Bizony, kár…

És bár a nyilatkozat az abortusz tiltására vagy korlátozására konkrét javaslatot nem tesz, azt egyértelműen kimondja, hogy „minden emberi lénynek alapvető joga van az élethez”, hogy „az abortuszt semmilyen esetben sem szabad a családtervezés egyik módszereként támogatni”, hogy minden abortuszt érintő szabályozásról és rendelkezésről csakis nemzeti és helyi szinten lehet határozni, és hogy

a gyermekeket különleges védelem és gondoskodás illeti születésük előtt, és azt követően is.

De vajon hol van ez a védelem, amikor bölcsődébe vagy óvodába kell adni a gyereket, de nincs hova?

Amikor újabb és újabb generációk nőnek fel állami gondozásban, mélyszegénységben, kilátástalan körülmények között? 

 

Hol a gondoskodás, amikor nincs gyerekorvos, nincs tanár, szülni pedig csak ügyeletben lehet?

Amikor a keresete felétől esik el az, aki egyéni vállalkozóként tartja el a családját – és az, aki a számlákat akarja kifizetni?

Hol van, amikor az infláció az egekben, a családi pótlék összege lassan másfél évtizede nem nőtt, és az utóbbi évek egyetlen hosszabb távú támogatása, hogy 14 éves korig ingyenes a tömegközlekedés – Budapesten?

Védelem-e, hogy rendőrt hívok, mert a gyerek szeme láttára ver a partnerem, a telefonba pedig csak annyit mondanak, hogy adjam át a készüléket, majd ők megbeszélik vele, hogy hagyja abba?

És gondoskodás-e, ha cenzúrázzuk a szexuális felvilágosítást, majd tovább kínozzuk azokat, akik bajba kerülnek?

Mert ne legyenek kétségeink, az abortusz kín! Kín a társadalmi megbélyegzéstől és a beavatkozástól való félelem nélkül is. Egy ilyen érzékeny és kiszolgáltatott helyzetet megfejelni a szívhang-törvénnyel pedig – nem kérdés – színtiszta gonoszság.

Az viszont kérdés, meddig hagyjuk, hogy mások döntsenek a testünkről, a lehetőségeinkről, az életünkről. Hogy lenyeljük-e ezt is, mint korábban annyi minden mást? Hogy milyen üzenete van annak, amikor egy rendőrtiszt (ó, pardon, vezérezredes) dönt nők ezreinek sorsáról? Vajon telítődünk-e azzal a rengeteg mocsokkal, amit lenyomnak a torkunkon?

És mikor mondjuk végre, hogy elég?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/John Fedele 

Mózes Zsófi