Bret Easton Ellis Fehér című kötetét egy ismerősöm ajánlotta, aki könyvek terén igazi magáninfluenszer az életemben. Ellis korunk egyik legmeghatározóbb írója, akivel kapcsolatban elsősorban az Amerikai psycho című kötet juthat eszünkbe, de a Nullánál is kevesebb, a Vonzás szabályai és a Glamoráma című könyvei is nagyot robbantottak a maguk idejében. Ahogy az írójuk, Ellis is, aki bár az elmúlt évtizedekben már nem alkotott olyannyira maradandó írásokat, és filmproducerként sem tette túlságosan gazdagabbá Hollywoodot (bár magát minden bizonnyal igen), ám podcastja és meglehetősen nyílt, erős társadalomkritikái miatt (melyek sokszor csupán Twitter-bejegyzések) máig fontos, illetve kivételesen bátor megmondóembernek számít.

Így az esszécsokrát, amely a mai politikailag korrekt világ komplex kritikája akart lenni, egyértelmű volt, hogy elolvasom. Ellis a könyv során valóban megmozgatta a vérnyomásomat, ám most nem úgy, mint az Amerikai psycho esetében tette. Ezúttal inkább idegesített, mert az egész könyvben afelett próbált pálcát törni, hogy a fiatal liberálisok miként nem tűrik, ha másnak velük ellentétes a véleménye, miközben Ellisnek végig az volt a problémája mindenkivel, hogy nem úgy gondolkodott vagy tett, ahogy szerinte helyes. Ezen az alapproblémán felül persze a szerzőnek számos jó meglátása volt – némely engem is elgondolkodtatott saját magamról.

Az egyik legfontosabb például, hogy napjainkban hajlamosak vagyunk egyetlen univerzális igazságban és egyetlen univerzális hamisságban hinni

Konzekvensen csak egy oldalnak lehet igaza, ami miatt kialakult egyfajta csordaattitűd, és mindannyian próbálunk az általunk preferált többség világnézetével egyetérteni és attól sosem eltérni.

Hiszen már csak a véleménykülönbség is számkivetettséghez vezethet. Emiatt egyre inkább félünk felvállalni eltérő gondolatainkat, félünk kérdéseket feltenni és félünk ellentmondani. Így ha valamit nem értünk, vagy valamiben nem értünk egyet, inkább hallgatunk. Mert egyetérteni jobb.

Mindez könnyen lehet ismerős, még ha kritikaként is van jelen a kötetben, ami Ellis részéről leginkább az amerikai társadalomra vonatkozik. A kétpólusú világ ugyanis a magyar társadalomra is jellemző lett az elmúlt évek alatt, a politikai csatározások nemcsak családi kötelékeket és barátságokat tettek tönkre, hanem az egész társadalmunkból kiölték a színeket: szépen lassan minden fekete-fehér lett. Lettek a jók és a rosszak, az igazak és hamisak, a jobbosok és balosok, libsik és konzervatívak, hazafik és hazaárulók. Ráadásul ezek a kettősök is általában bevonhatók egy nagy globális kettősségbe is, és máris itt van Ellis valósága: egy ország, ahol két nagy tábor van. És, ha egyik táborba sem tartozol bele százszázalékos tisztasággal, akkor lehet, hogy egyikben sincs helyed. De ki szeretne egyedül maradni? Senki.

Mindez persze nem túl forradalmi gondolat – Ellisnek alapvetően nincs sok forradalmi gondolata a Fehérben. Ám mindenképpen ijesztő a látlelet, amit ad.

Magyarországon viszont picit talán mégiscsak más a helyzet, mivel mi nem (csak?) véleményekkel válogatjuk be egymást csoportokba, hanem címkékkel is, amiket már rég nem szabadon használunk

A címkék már nem az önkifejezésről szólnak, sokkal inkább azonosítók arra, hogy tudassuk másokkal, melyik táborba is tartozunk. Hogy hazaárulók vagyunk-e, vagy sem, hogy az ország jövőjét építjük-e vagy romboljuk azt. Alapvetően persze nem a címkék létezésével van baj – hiszen azok mindig velünk voltak, az önkifejezés fontos eszközeiként is funkcionáltak. A probléma talán akkor kezdődött a címkékkel, amikor a hatalom ellopta, kisajátította azokat, majd soha többé nem adta vissza őket, maximum kölcsönbe – ezért pedig csak úgy használhatók, ahogy a hatalom szeretné. Bármilyen komolyabb átalakítás nélkül.

Ez az abszurd modell akkor vált legutóbb kristálytisztán világossá számomra, amikor egy borszaküzlet büszkén hirdette a nyitóoldalán homofób álláspontját. Bár a társadalom egyik részének ebben az esetben a homofóbiával volt problémája, számomra ez a történet sokkal inkább a többi címkéről szól, amit a cég büszkén viselt magán, és amit a homofóbiával kötött össze. 

Nemzeti. Keresztény. Konzervatív. Három szó, ami a mai magyar társadalomban sokaknál triggerré vált.

Valakinek az abszolút biztonságot jelentik, más fülében pedig a modern, szabad világ ellenlábasait. És mennyire furcsa, hogy nemzetinek lenni, kereszténynek lenni és konzervatívnak lenni egy bizonyos – és széles skálán elterjedt – nézet szerint kapcsolódhat a homofóbiához is. Furcsa, de nem meglepő. 

 

A nemzetiesség kérdése a politika áldozata lett – nemcsak az elmúlt években, hanem az elmúlt évtizedekben

Míg Ellis Amerikájában a demokrata oldal és republikánus oldal ugyanúgy csatát vív a nők jogai felett, mint mi tesszük itthon, ők legalább közben egyenlően tisztelik és szeretik az amerikai történelmet, közösen égve a híres amerikai nemzeti öntudatban. Nem azt mondom, hogy nálunk ilyen nincs – inkább azt, hogy ilyet nem igazán szabad bizonyos körökben felvállalni. Ha ma valaki azt mondja, hogy nemzeti érzelmű, lokálpatrióta, hazafi vagy épp nacionalista, azonnal félreértés áldozata lehet.

Hiszen mi jut eszünkbe ezekről a szavakról leginkább? A Nagy-Magyarország matricák a lökhárítón, az árpádsávos zászlók, és a nem múló feszültség egy történelmi tragédia miatt, amit nem lehet, nem szabad elengedni. És miközben írom ezeket a sorokat, pont úgy viselkedem, amit Ellis elítél: önmagam szondáztatom minden szavam, nehogy úgy beszéljek Trianonról, ahogy az másoknak bántó, nem tetsző. Hiszen ma Trianonról itthon csak egy bizonyos módon lehet beszélni széles körben, vagy különben bajba kerülünk. Ha megkérdőjelezzük igazságtalan voltát, nagyságát, már nem vagyunk jó hazafiak, nem vagyunk rendes magyarok.

És senki sem akar nemzetietlennek tűnni. Igaz, sok esetben nemzetinek sem, hiszen ha valaki például vasököllel harcol az LMBTQ-jogokért, az ezért kapott mellényre egyszerűen nem fér rá a nemzeti kitűző. Az egyik ugyanis csak baloldali, a másik pedig csak jobboldali lehet – legalábbis így gondoljuk. Vagy így gondoltatják velünk.

Ezért is problémás sok LMBTQ-embernek az, hogy az identitásába beépítse azt az egyszerű gondolatot, hogy szereti a hazáját.

Emiatt is láttam azt rengeteg ismerősömön, hogy ódzkodnak kimondani: vannak nemzeti érzelmeik – mert félnek, hogy ezzel kikerülnek abból a liberális körből, amiben otthon érzik magukat, és akár más liberális ismerőseik fognak rájuk ferde szemmel nézni. Pedig mi a gond azzal, ha büszkék vagyunk a gulyáslevesre, az egri nőkre, a matyó hímzésre és Kodályra? Miért baj az, ha a hazaszeretet színes, ha olykor sok formája van? Miért kell ennyire félni a világ egyik legszebb és talán legtermészetesebb érzésétől, és miért nem tudunk osztozni rajta?

Hasonló történt a keresztény szóval is

A mindennapi vallásossággal és az istenhittel kapcsolatban kialakultak olyan kényelmetlen társadalmi összefüggések, miszerint például, aki hívő, az biztos nem liberális, vagy legalábbis nem „rendes” liberális, hiszen minden bizonnyal maradi és vaskalapos. Meg hát „fentről” is ezt kapjuk: aki „tisztességes” magyar, az keresztény is. Bár ennek a nézetnek vannak rendkívüli forradalmárai, mint Perintfalvi Rita, aki úgy képes egy csodálatos keresztény spiritualizmust képviselni, hogy közben hirdeti a liberalizmust is. Mégis egyre többen érzik a kereszténységgel kapcsolatban azt, hogy nem biztos, hogy jó felvállalni, mert nem tesz jót a renoméjuknak.

Ez halmozottan van jelen az LMBTQ-közösségben is, akiknek mindebben az egyház sokszor megkönnyíti a dolgát a homofób és transzfób kijelentésekkel, de legalábbis nem segíti a pápa folyton változó hozzáállása sem a közösséghez. Érthető, hogy ha egy intézmény bűnösként tekint rád, nem akarsz kötődni hozzá. De miért kell ezeket a határokat ilyen erősen meghúzni? Miért nem lehet a spiritualizmus mindenkié?

A világ egyik legszebb és legmegnyugtatóbb gondolatának tartom azt a meglátást, miszerint van felettünk egy mindent átható és mindenkin túlmutató erő, ami vagy aki teremtőként szeret minket, gondoskodik rólunk, és akihez mindig fordulhatunk. Miért kell ezt szégyellni vagy átpolitizálni? Miért nem hihetünk szabályok nélkül?

Én magam egyetlen imát sem tudok fejből, de ha elmegyek egy templom előtt, és pont van öt percem, bemegyek, és elmondok egy általam improvizált fohászt a szeretteimért. Feltölt, megnyugtat, és nem vesz el tőlem semmilyen aktivista érzelmet vagy liberalizmust. Nem tesz se többé, se kevesebbé. És egy címkének sem kellene senkit sem se többé, sem pedig kevesebbé tenni. Igaz, ez már rajtunk múlik. 

 

Miközben írom a cikket – ami Ellisnek hála, egy kicsit önkritikai gyakorlat is –, zavaróan sokszor emelem ki liberális mivoltomat, megint csak pont azt teszem ezzel, amit Ellis annyit kritizál, de amit amúgy maga Ellis is tesz: féltek egy címkét magamon, mert teszek olyan kijelentéseket, amik sokak számára nem illők hozzá. Holott ez a cikk pont erről szól: attól, hogy büszke vagyok a hazámra, és néha elmondok egy imát a templomban, még lehetek liberális. De az, hogy tudat alatt és nyilvánosan is ennyire védekezem, jól jelzi, hogy nálunk is nehezen lehet valaki liberális ebben a nézetben – és konzervatív amabban. Mintha a világ minden jelenségéről kizárólag liberálisan és kizárólag konzervatívan gondolkodhatnánk.

Nemegyszer hallottam már különböző társaságokban azt a megdöbbent felismerést, hogy valaki, aki meleg, konzervatív nézeteket vall

Ez a rácsodálkozás annak a jele, hogy rengeteg ember számára a szexuális orientáció egy olyan puzzle-darab lett, amihez csak olyan más darabkák kapcsolódnak, amik az abszolút elfogadásról szólnak. Csak semmi kritika. Csak semmi maradiság. Csak semmi klasszikus érték. Ez persze a másik oldalon is hasonlóan működhet. Ha valaki úgy dönt, hogy nemcsak a szívében, hanem a mellkasán is hordja a konzervatív jelzőt, utána lehet, hogy csak halkan érthet csak egyet az abortusszal vagy a férfisminkek létezésével. És ha bármikor úgy érezzük, hogy megingunk, azonnal magasba tartjuk a zászlónkat, hogy mutassuk melyik csordába tartozunk.

Megannyi szóval történt ugyanez.

Ma már nem beszélhetünk családról anélkül, hogy ne gondolkodjunk el azon, vajon kinek mi a család.

Vigyáznunk kell a civil szóval, hiszen lehet, hogy nemcsak jót akarunk a társadalomnak, de picit talán el is akarjuk adni az országot egy képzeletbeli gonosz hatalomnak. Óvatosan gondolhatunk magunkra értelmiségiként, hiszen ki tudja, hogy akkor milyen magasra soroljuk magunkat. Meg kell fontolni, hogy hangosan mennyire gondolkodunk el a genderről, hiszen lehet, hogy nemcsak megkérdőjelezzük a nemek szerepét a társadalomban, hanem támogatjuk a kétévesek nemátalakítását is a kakaószünetben. Erősen el kell gondolkodni a feminista jelző viselésén is, hiszen lehet, hogy nemcsak az egyenlő női bérezésről akarunk beszélni, de szeretnénk minden férfit kasztrálni.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Pedig közben mindannyian tudjuk, hogy a világ nem fekete-fehér

Ahogy azt is tudjuk, hogy a szavak nem harapnak, és miután mi alkottuk meg őket, nekünk is kéne uralni mindegyiket. Mégis, talán sosem féltünk annyira tőlük, mint napjainkban, és sosem féltünk annyira mások címkéitől és a sajátjainktól is, mint most. És miközben a világtörténelem során az emberiség talán soha nem kapaszkodott annyira a véleményszabadság jogába, mint most mi, és nem volt annyira tudatosan büszke a gondolataira, mégis egy olyan világ épült fel körénk, amiben sokszor megijedünk a vélemények szabadságától. Megijedünk a saját véleményünktől, a saját gondolatainktól, a saját kérdéseinktől is – mert magunkat bizonytalanítjuk el velük. Halálra rémülünk attól, hogy mégsem azok vagyunk, akiknek megálmodtuk magunkat – vagy akinek megálmodtak minket mások.

Megrémültünk attól, hogy talán több címke fér el a fiókunkban, mint gondoltuk – köztük olyanok is, amiket a társadalom nem szeretné, ha együtt hordanánk. Megrémültünk attól, hogy valóban olyan színes egyének vagyunk, mint amilyen sokszínűségben egyébként hiszünk. Megrémültünk egymástól.

Talán mert attól félünk, hogy pont úgy fognak ítélkezni felettünk, ahogy mi is ítélkezünk mások felett a magunk által választott címkéink mögé bújva.

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/nadia_bormotova

Kanicsár Ádám András