Mert nem egyszerű, ebben talán egyetérthetünk.

Mondjuk a másik pillanatban meg azt olvasom egy kommentelőtől (aki egyébként nő, de nem tudom, hogy ez súlyosbítja vagy enyhíti-e inkább a helyzetet), hogy „Vannak nők, akik úgy járnak abortuszra, mintha mindennapos dolog lenne”. 

Ja, persze.

Úgy unatkozom, megyek már, elvetetem a gyerekemet, mert most inkább még sincs kedvem papás-mamást játszani.

Hány nő kelt fel így reggel, amikor elérkezett az életének egy olyan szakaszához, hogy terhességmegszakítást kérelmezett az orvosától? Szerintem nincsen a világon ilyen. És nemcsak azért, mert nem kellemes a beavatkozás, hanem lelkileg ez egy olyan állapot, amely sehogyan sem lesz könnyű, soha senkinek. Annak sem, aki azért hozta meg a döntést, mert nem tervezetten esett teherbe, és most bizonyos indokok miatt nem képes vállalni a gyermeket, és annak sem, aki genetikai okok miatt döntött így. 

Az ügy abból az apropóból pattant ki ismét, hogy a világ e tekintetben legszigorúbb helyén, Írországban enyhítettek az abortusztörvényen. A korábbi, 1861-es (!) törvény szerint egy nő csak akkor vetethette el a gyermekét, ha az élete veszélyben forgott, minden más esetben, tehát nemi erőszak vagy a magzat súlyos fogyatékossága esetén sem volt végrehajtható abortusz, még akkor is ki kellett hordania az anyának a gyermekét, ha tudható volt, hogy csupán pár percet élhet a baba. Még annak is, akit, mondjuk, tizenegy évesen megerőszakolt valaki. És aki ezt a törtvényt megszegte, akár anyaként, akár orvosként, azt súlyos börtönbüntetés fenyegette.

Természetesen ez a törvény nem azt idézte elő, hogy egyáltalán nem estek át a nők a művi terhességmegszakításon, hanem olyan módszerekhez folyamodtak, amik sokszor nem voltak biztonságosak, olcsók vagy törvényesek. Írországban kiépült az abortuszturizmus, rengeteg nő vándorolt Angliába, vagy olyan úgynevezett abortuszhajókra, amelyek fedélzete már hivatalosan nem tartozott Írország területéhez, így elvégezhették rajtuk a terhességmegszakítást.

Ezt a törvényt annyiban enyhítették most az országban, hogy a magzat huszonnyolc hetes koráig végrehajtható a beavatkozás, csak és kizárólag abban az esetben, ha a babának súlyos vagy halálos végkimenetelű rendellenessége van.

A törvény 2020 áprilisában lép érvénybe, és attól kezdve egészen pontosan két kórház áll majd rendelkezésre, ahol elvégzik a műtéteket, miután egy konzulens csapat alaposan megvizsgálta az ügyet, és jóváhagyta azt. 

Tehát el lehet képzelni, mennyire nehéz még így is a helyzetük azoknak, akik súlyos rendellenességgel megfogant magzatot hordanak a szívük alatt. Azok pedig továbbra is lehetetlen helyzetben vannak, akik erőszak áldozatául estek, vagy teszem azt, véletlenül estek teherbe. 

A törvényt természetesen egy erőteljes tiltakozóhullám követte, sokak profilképe sötétre váltott, és elindították a #thedarkestday hashtagelt hírfolyamot, utalva arra, mennyire sötét ez a nap a meg nem született kis életek számára. Rengeteg tiltakozás is övezte tehát ezt az egyébként még mindig szigorú törvényt, és nem csak Írországban, nálunk, Magyarországon is.

Annak persze senki nem olvasott utána, hogy idehaza – szerencsére – az abortusztörvény jóval liberálisabb az írekénél, még most is, hogy az írek lazítottak rajta. De az utánaolvasás, ugye, külön energiabefektetést igényel, a tájékozódás pedig fárasztó, melós, és lássuk be, ezek nélkül kommentelgetni bele a vakvilágba, meg profilképeket sötétre állítani sokkal könnyebb. 

De most arra kérlek benneteket, hogy tegyük félre a nőket. Ne foglalkozzunk most az ő testükkel, az érzelmeikkel, az életükkel. 

Ne érdekeljen most bennünket, hogy milyen kihordani vagy halva megszülni egy sérült magzatot. Ne foglalkozzunk azzal, milyen nemi erőszak áldozataként teherbe esni. Ne törődjünk azzal sem, mi van azokkal, akik a tájékozatlanságuk miatt lesznek várandósak, vagy véletlenül, vagy védekezés mellett. Ne érdekeljen most bennünket, hogy mi van akkor, ha valaki teherbe esik, de időközben egyedül marad, és úgy érzi, nem képes felnevelni a gyermekét egymaga.

Most ne foglalkozzunk a nőkkel.

Inkább felteszem a következő kérdéseket:

Akarjuk-e életre ítélni a megszületendő magzatot, akiről kimondták a vizsgálatok, hogy súlyosan sérülten jön a világra? Kívánjuk-e neki, hogy az életét fájdalmakkal élje le? Akarjuk-e, hogy ne legyen képes a beszédre, az evésre, a járásra? Akarjuk-e, hogy vegetálva éljen, szinte semmit nem érzékelve a külvilágból?

Kívánjuk-e, hogy úgy szülessen meg valaki, hogy az anyját megerőszakolta egy idegen, vagy a nagyapja, vagy a nagybátyja, vagy akármelyik hozzá közel álló férfi?

Akarjuk-e, hogy valaki úgy jöjjön a világra, hogy nem is akarják? És lehet, hogy soha nem fognak vele törődni?

Akarjuk-e, hogy valakit soha ne szeressenek a hozzá legközelebb állók, mert képtelenek rá?

Tényleg kívánunk ilyen sorsot bárkinek? Kívánnánk-e ilyet annak, akit, mondjuk, ismerünk és szeretünk? A szomszédnak vagy egy vadidegennek? 

Ha ezekről a kérdésekről tudnánk itt most beszélgetni érdemben, az nagyon örvendetes volna.

Kommentszekció, rajtatok a sor!

Mert az élet él, és élni akar… csak nem mindegy, hogyan.

Szentesi Éva