„Elvették az életem. Az emberi jogaimat. A hajam. A ruhámat. A nevem. És elvették a lányomat is.” – A Magdolna mosodák szennyesei

–

A téma egy őszi kerekasztal-beszélgetésen került elém, ahol A szolgálólány meséje című könyvet, és az abból készült sorozatot tárgyaltuk. A mű szerzője, Margaret Atwood mondta, hogy semmi olyat nem írt bele a disztópiába, ami ne történt volna meg valaha az emberekkel a történelem folyamán. Az ír katolikus egyház által működtetett Magdolna-mosodák évszázados fennállása éppen ilyen tényező.

Írország abortusztörvénye a legszigorúbb Európában, a katolikus egyházzal egyetértve határoz a magzatokról és a nők testéről. A törvény sokáig megrendíthetetlennek bizonyult, sem erőszak által elkövetett terhességet, sem súlyosan fogyatékos gyereket nem vetethettek el a nők. Egy helyzetben mehettek eddig perre: ha az anya élete is veszélybe került.

Számtalan ügy került a napvilágra, melyek szerint a börtönt is kockáztatva végeztettek nők illegális abortuszt. Volt olyan eset is, amiben az agyhalott anyát csak azért tartották életben, hogy a magzata is életben maradhasson, vagy amikor a súlyosan fogyatékos, életképtelen magzatot is ki kellett hordaniuk a nőknek. 1992-ben pedig egy tizennégy éves, megerőszakolt kislány esete rázta meg a közvéleményt, aki terhes maradt az erőszakolójától, és perbe fogták, amiért megpróbálta elvetetni a magzatát. A lány végül elvetélt. 

A törvény idén lazult, de még így is a legszigorúbb Európában. Az egyház továbbra is tartja az álláspontját, miszerint minden magzat élete fontos, és megilleti az esély az életre.

És mi van azokkal, akik élnek? Semmi! Azoknak ott a bűnbánás!

Írországban a XVIII. század közepén indult útjára a Magdolna-mozgalom a protestáns és katolikus egyház támogatásával, a bukott nők megsegítésére. Ez azt jelentette, hogy a prostitúció elterjedését kívánták visszaszorítani, és azoknak a nőknek, akik „eltévelyedtek”, munkát biztosítottak, hogy amikor visszaterelik őket az életbe, tudjanak dolgozni, és ne kényszerüljenek többé arra, hogy a testüket kelljen árulniuk. 

Aztán elkezdték integrálni ezekre a helyekre azokat a lányokat is, akik házasságon kívül paráználkodtak (sic!), akik teherbe estek házasságon kívül, akik erőszak áldozatai lettek (!), vagy akik simán csak túl szépek voltak (!).

A mosodák egy idő után jóformán börtönként funkcionáltak, és az állam támogatta őket pénzzel. Az apácák kvázi fegyőrként működtek, rendszeresen bántalmazták fizikailag is a rabokat, a lelki abúzus pedig jóformán mindenórás volt. A lányok, nők haját sokszor kopaszra vágták, hogy ne legyenek kívánatosak; kenyéren és vízen tartották őket, és hajnaltól vakulásig dolgoztatták őket. 

A Magdolna nővérek című 2003-as film négy áldozat történetét dolgozza fel, és igaz történeteken alapul. A film szerint amíg két lányt azért küldenek a hatvanas években ebbe az „intézménybe”, mert teherbe estek házasságon kívül (a gyerekeiktől erőszakkal elszakítják őket), addig egy másikat azért, mert megerőszakolták, a negyediket pedig azért, mert túl szép és túl kívánatos a férfiak számára. 

„A férfiak elől el kell rejteni a bűnbeesés lehetőségét” – fegyelmezi az egyik apáca a lányt. 

A négy lányból három elmenekült végül, de előtte hosszú éveket töltött a falak között. Az egyikük később fodrász lett, és háromszor ment férjhez, jelenleg egyedül él Angliában. A másik tanító, és soha nem adta házasságra a fejét. A harmadik harminc év után megkereste a gyermekét, akitől elszakították, és hívő keresztényként él ma is hazájában. A negyedik pedig huszonnégy évesen (a hetvenes évek közepén), tíz évvel rabosítása után egy elmegyógyintézetben lelte halálát. A halál oka anorexia volt. 

A film megrázó. Csak úgy, mint a tény, hogy a mosodák működése csak huszonkét évvel ezelőtt, 1996-ban ért véget teljesen. Akkor is szinte véletlenül.

1992-ben ugyanis a Jó pásztor szeretetéről nevezett Miasszonyunk nővérei apácarend el akarta adni Dublinban az egyik földjét, ezért engedélyt kért a temetőjükben lévő holttestek elmozdítására. Ekkor derült ki, hogy a temető tulajdonképpen tömegsírt takar, és számtalan azonosítatlan női holttest fekszik benne. A nők egytől-egyig a Magdolna-mosodák áldozatai voltak, olyanok, akiknek elvették a nevét és a személyazonosságát is. 

Tulajdonképpen ez az eset rántotta le a közvélemény előtt a leplet végérvényesen a Magdolna-mosodák létezéséről. Addig hiába próbáltak beszélni a túlélők vagy a szemtanúk, súlyos fenyítés és megszégyenítés lett a jussa annak, aki nem hallgatott. Mivel egyházi intézményekről volt szó, senki nem hitt azoknak, akik testi fenyítésről, kínzásokról vagy a falak mögött (papok által elkövetett) szexuális erőszakról számoltak be. 

A mosodák áldozatairól a mai napig kevés az adat. Az egyház nem volt hajlandó nyilatkozni vagy részletekről beszámolni, még a nyomozóknak meg a történészeknek sem. Egyes becslések szerint háromszázezer nő raboskodhatott a falaik között. 

Az 1992-es botrány azonban áttörést hozott: ennek folytán az ENSZ-nél is eljárást kezdeményeztek az emberi jogok megsértése miatt, és a Vatikánt is felszólították, hogy vizsgálja ki az ügyet. Az utolsó mosoda 1996-ban zárt be.

A katolikus egyház persze körmeszakadtáig tagad. Az ír kormány viszont 2013-ban bocsánatot kért az áldozatoktól és hozzátartozóiktól. A kormány be is jelentette egy kártalanító alap létrehozását, amelyhez az egyház nem volt hajlandó hozzájárulni semmivel.

Hát így.

Egy BBC-dokumentumműsorban így nyilatkozott az egyik túlélő:

„Elvették az életem. Elvették az emberi jogaimat. Elvették a hajam. Elvették a ruhámat. Elvették a nevem. És elsősorban elvették a lányomat.”

Az, hogy Atwood könyve a velünk élő történelem, gyakorlatilag tény. És újabb bizonyíték arra, hogy figyelmeztetni kell magunkat: bármikor megtörténhet az, amire ma csak hüledezve gondolunk.

Szentesi Éva

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Miramax, 2003