–

1. Hogy a meccs a lefújásig tart

Közhely? Persze. Első olvasatra. De csavarjunk egyet az elsődleges értelmezésén ennek a közhelynek: a meccs akkor is a lefújásig tart, ha épp az óra szerint már letelt a 90 perc. Szóval lehet, hogy lefutottnak tűnik a mérkőzés, de amíg nem szólt a hármas sípjelzés, nem az. A győzelem (vagy a szépítés legalábbis) pedig azé, aki az utolsó pillanatig küzd. Mondok egy példát a közelmúltból: a Liverpool úgy szerezte meg a legutóbbi szezon végén a Bajnokok Ligája-szereplést érő helyezést a bajnokságban, hogy a West Bromwich Albion elleni meccs 95. (!) percében előre ment fejelni egy szögletnél – Alisson Becker, a csapat brazil kapusa. Akinek, ugye, semmi, de semmi keresnivalója nincs az ellenfél tizenhatosa környékén, ez a gól azonban a teljes következő évről döntött, ami természetesen sok millió fontot jelent a klubnak. Hogy ez mennyire nem megszokott dolog, arról legyen elég annyi, hogy Alisson az első kapus a Premier League történetében, aki fejjel győztes gólt szerzett. S hogy mindez miért történhetett meg? Mert Jürgen Klopp csapata nem adta fel a 90. percben.

2. Hogy mindig maradj meg a szívedben gyereknek

Kiabálj önfeledten, ugrálj, ha örülsz, froclizd az ellenfelet (mondom froclizd, és ne ordenáré módon szidd!), fesd ki magad nemzeti színűre, legyél babonás és ölts hülye ruhákat, énekelj és táncolj és tombolj. És igen. Sírj, dühöngj, kiabálj mérgesen, ha ellened fújnak, ne azzal törődj, hogy nézel ki, ha lefolyik a festék, csak éld meg a szomorúságot, csalódottságot a maga teljességében.

A foci mindezt nemhogy megengedi, de jutalmazza is: egy nagy nemzetközi torna például épp azért olyan különleges élmény, mert a csapatot tényleg csak a legelszántabbak követik, akik szökőkutakban fürdenek, nemzetiszínűre festik a hajukat is, ha kell, őrült fogadásokat kötnek, és játszótérré változtatják a legunalmasabb várost is. Ha meccsen vagy, mindent szabad (egészséges keretek között, mint egy gyereknek). Tudod, milyen bizsergetően felszabadító ezt átélni?

3. Hogy csak a jó csapatnak van szerencséje

Ez egy büdös nagy lózungnak tűnik, ugyanakkor, ha mélyebben belegondolsz, ez nagyon szép életfilozófia. Mert mitől jó egy csapat a tehetségen túl? Az elvégzett munkától, a befektetett időtől és energiától. Szóval nem is olyan hülyeség ez, ugye? Igen, néha úgy tűnhet, hogy valaki csak úgy magától nyer, győzelmet győzelemre halmoz, mindezt pedig olyan könnyedén teszi, olyan nyilvánvaló „mákkal”, mintha a bírótól a sorsolásig minden, de tényleg minden neki kedvezne. A kapufáról befelé pattan, ha ők rúgnak, kifelé, ha mi rúgnánk nekik. Maradona „Isten keze” gólja, orbitális bírói hibák, mint Lampard meg nem adott gólja a 2010-es vb-n, álomsorsolások (haha, szevasztok, norvégok!)… Kismillió konkrét esetet vagy jelenséget tudunk mi is felsorolni. Ilyenkor jó elismételni ezt az alapszabályt, és emlékeztetni magunkat arra: a megpattanó lövések mögött bizony az ellenfélnek is iszonyatosan sok munkája rejlik.

És a következő alkalommal – emlékezzünk csak Fiola Attila esetére a 2016-os és a 2020-as Eb-n – majd mellénk szegődik a szerencse. A lényeg, hogy a munkát elvégezzük. A többi Fortuna dolga. (És milyen jó, hogy már pénzfeldobással döntenek a végén…)

4. Hogy együvé tartozni fontos és jó

Az, hogy ki mennyire ápol szoros kapcsolatot a vér szerinti/örökbe fogadó családjával és/vagy a távolabbi rokonsággal, egyén- és sorsfüggő. A választott közösségeink viszont ugyanolyan fontosak életünk során, mint az előbbi kettő. És ha azt hiszed, ennek nem sok köze van a focihoz, akkor tévedsz: abban a pillanatban fogod megérteni az együvé tartozás érzését, amint egy egész stadion énekli együtt a Himnuszt, és amint vadidegen emberekkel ölelgetitek egymást egy másik – tulajdonképpen vadidegen – gólját ünnepelve. Mert nektek rúgta, értetek küzd, ti pedig részesei és alkotói vagytok a sikerének.

5. Hogy mindig éld meg a pillanatot

Amikor az első magyar Eb-meccsen, a Portugália ellenin Schön Szabolcs gólt rúgott, néhány másodpercnek kellett eltelnie a viszonylag új szabályozás miatt, míg a bíró érvénytelenítette a találatot.

Őszintén? A legtöbbünk látta, hogy les. És? Attól még a stadion úgy ünnepelt, míg biztossá nem vált, hogy érvénytelen a gól, mintha nem lenne holnap. Hogy ennek semmi értelme, ha egyszer tudtuk, hogy les volt, és a VAR mindenképp megmutatja majd? Ó, dehogynem. Pofon egyszerű: pont azzal a néhány másodperccel több boldogság jutott nekünk ezen az Eb-n, meg az életben.

Ez az egyik legnagyobb tanítása a futballnak: izgulni szabad, de ha nem éled át a vezetés, az egyenlítés akár néhány másodperces örömét, hát lehet, hogy akkor, amikor már szeretnél, nem lesz okod ünnepelni. Néha tehát nem árt félrerakni a végeredményt, és az aktuális állást figyelni.

6. Hogy azzal játssz, amid van – de játssz!

Két ledobott pulcsi, esetleg két kő, egy gesztenye labdának, összecsavart rongyok – a futball az egyik legdemokratikusabb játék a világon, mert elég egy labda(szerű) tárgy és néhány vonás a porba. Vannak gyerekek, akiknek bőrlabda jut, mások mezítláb fociznak, az örömük és a játék élvezete pontosan ugyanakkora lesz. Csak a pályára lépés a fontos. Akármilyen legyen is az a pálya.

7. Hogy a deus ex machina létezik

És itt most nem Maradona kacsóira gondolok. Pontosan nem is tudnám körülírni, mire – de szinte mindannyian tudunk olyan futballtörténeti pillanatokat sorolni, amelyekre nincs észszerű magyarázat. A strandról összetrombitálva Eb-t nyerő dán válogatott 1992-ben, a csapatát a hátán cipelő játékos, aki a döntő pillanatban elcsúszik (persze, kommenteljétek csak be nyugodtan, hogy Steven Gerrard!), a felső lécen csattanó tizenegyes… Nekem a futball segített belátni azt, hogy bizonyos dolgokra egész egyszerűen nincs hatásunk. És ha ezt elfogadjuk, akkor sokkal, de sokkal nyugodtabban lehet élni ezt az életet, vagy legalábbis abban a reményben, hogy az istenek legközelebb a mi érdekünkben járnak majd közben.

8. Hogy vigyáznod kell, kit gúnyolsz vagy bántasz

…mert később lehet, hogy nagyon, de nagyon fogod szégyellni magad miatta. Ha nem is vallod be, nehéz lesz szembesülni azzal, hogy akit lenéztél, csúfoltál, bántottál, gyaláztál, az valójában nagyon is rendes, és ugyanazt az ügyet képviseli, mint te.

Gondolom, a meccsek hevében nem tűnt fel mindenkinek, hogy épp azt a Gulácsit ünneplik homályos tekintettel pazar védései közben, akiről nemrég egyetlen poszt miatt leszedték a keresztvizet…

9. Hogy néha csak az ellenségedre számíthatsz

Elmondok röviden egy sztorit, hollywoodi forgatókönyvírók sem rittyenthetnének jobbat. A dunaszerdahelyi DAC néhány évvel ezelőtt a kiesés ellen küzdött a szlovák bajnokságban. Az utolsó fordulóban pislákolt még némi remény, mégpedig a következő esetben: ha a DAC legyőzi a nagyszombati Spartakot, a párhuzamosan játszott meccsen pedig a Slovan legyőzi a Nyitrát, a DAC megmenekül a másodosztálytól. Ezzel csak két baj volt: a Slovan a DAC legősibb ellensége, és a meccs előtt már javában bajnok volt, így aztán neki tök mindegy volt a végkifejlet. Ott voltam ezen a meccsen, amelyet megnyert a DAC – a párhuzamosan zajló Slovan-meccset viszont még nem fújták le. Így aztán

életem egyik legemlékezetesebb futballélménye az a néhány perc volt, amíg a stadionban lélegzet-visszafojtva azért szorított minden DAC-drukker, hogy az ősellenség Slovan nyerjen. A Slovan pedig azzal, hogy sportszerűen, mindent bele alapon küzdött a Nyitra ellen, a riválisát mentette meg.

10. Hogy kispadra nem igazolunk

Legyen szó munkahelyről vagy párkapcsolatról, a saját káromon okulva mindig szemem előtt tartom a legfontosabb átigazolási szabályt: kispadra nem igazolunk.

Azaz, ha nem kellek az eredeti posztomon, a saját tehetségem okán, és nem kínálnak valós játéklehetőséget, akkor nem írok alá semmilyen szerződést.

11. Hogy az elfogadás milyen könnyű

Mégsem idézhetek saját magamtól, úgyhogy „Kötelezők röviden” stílusban (ne röhögj!) leírom Belemenés című regényem bevezető fejezetét. Stuart barátommal, aki angol futballfotós arról beszélgettünk, mennyire utálom a Manchester Unitedet. (MINDENT a United nyert, amikor megszerettem a focit, az én csapatom, a Liverpool semmit, szóval teljesen érthető, hogy utálom!) Mire Stuart különös okfejtésbe kezdett: ő minden hétvégén ugyanazt csinálja 35 éve: felkel, elindul mindenféle meccsekre, mindenhol minden más, de minden ugyanolyan is egy kicsit.

És akkor feltette az egyik legfontosabb kérdést, amit életemben feltettek nekem: hogyan utálhatná ő bármelyik csapatot, ha egyszer látja, hogy milyen sok embernek jelent valamit?

Ezt csak így itt hagyom a végére.

Képzelj mögé egy hármas sípszót.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak