Én vagyok primitív, nem a foci – Kispadra kerültem a meccsek miatt, de most játékra jelentkezem

–

Nem emlékszem, mióta nem érdekel a foci.

Nem volt ez mindig így. Akadtak világbajnokságok, amiket lelkesen néztem a szüleimmel, sőt volt olyan is, hogy vezettem a továbbjutós táblázatot (biztos van rendes neve, de ha agyoncsapnak, se jut eszembe), drukkoltam, meg minden. A közösségi részét élveztem a dolognak annak ellenére, hogy a meccseket úgy igazán soha nem követtem.

Aztán eljött a pont, amikor elkezdtem vehemensen utálni az egészet. Kamaszkori lázadás lehetett, emlékszem, volt egy meccs, amikor a magyarok játszottak, nem is tudom, talán az angolok ellen. Tényleg fogalmam nincs a részletekről, csak az ugrik be, hogy Tahitótfaluban voltunk, és beültünk a közeli kocsmába megnézni a meccset, és én látványosan a magyarok ellen szurkoltam (ehhez képest nem mernék megesküdni arra, hogy ki is volt az ellenfél). A szüleim rám is szóltak, hogy ezt azért ne reklámozzam a kocsma közepén. 

A véresszájú ellendrukker

Azt hiszem, az ellendrukkeri hozzáállásom tényleg nem volt más, mint lázadás, hiszen akkoriban az iskolában a nemzeti ünnepeken is nagyon lazán értelmeztem az alkalmi viseletet. A kokárdát a táskám kevésbé látható részére tűztem fel, nem magamra, és bizony olyan is volt, hogy október 23-án olyan fehér inget viseltem, amin volt egy kis amerikai zászló. Mindez legfeljebb azt mutatja, hogy már akkoriban is mérgező volt a politikai légkör.

Amikor már nem „csak” a kokárdát sajátította ki a politika, hanem a focit is – na az volt számomra az a pont, amikor a foci nagyjából oda került az életemben, mint a matematika. Mivel diszkalkuliás vagyok, ezért képzelhetitek, mit jelent ez.

Elementáris erővel kezdtem gyűlölni a focit. Az az igazi véresszájú, „bezzeg a stadionra van pénz” típusú hőbörgő voltam.

Úgy haraptam rá a fűtött gyepes hírekre, miközben több kórházban meg lehetett épp fagyni, mint a kiéheztetett kóbor eb a csontra. Ha szóba kerültek a focisták és drukkerek, agyatlan egysejtűeket képzeltem magam elé. Kiborított, hogy mi a viharért kell állandóan csulázni egy isteneset, akárhányszor közelről veszi őket a kamera?!

Na, szerintem elég világosan körülírtam a focihoz való hozzáállásomat. Tudom, hogy szélsőséges, kategorikus, csőlátó voltam (és sorolhatnám magamra a negatív jelzőket), de ez az igazság, ilyen voltam. Legjobb esetben is csak idegesítően végigkommentáltam a meccseket, ha társaságban néztük, és fikáztam a játékosokat, ki hogy néz ki, ki milyen hülyén ugrik. Csoda, hogy nem csapott le valaki péklapáttal. Az, hogy a férjem, akkori kezdődő, bimbódzó szerelmünk idején kibírta, szerintem igazi csoda.

Aztán jött a kisfiam. 

A négyéves ultra

Még Berlinben laktunk, amikor elkezdett érdeklődni a dolog iránt. Úgy öt éve történt. Mindennap kijártunk a focipályához, ahol órákon át lelkesen gyakorolta a kapura rúgást, kétévesen. Volt egy magyar apuka, aki szintén gyakran kijárt oda a gyerekével, csodakapusnak hívta Mórt, sosem értettem, miért, hiszen legritkább esetben állt a kapuba. (Ez azóta egyébként alaposan megváltozott.)

Nem vettem komolyan, hiszen csak rugdostuk egymásnak a labdát, oda-vissza. Négyéves lehetett, amikor elejétől a végéig végigdrukkolt egy meccset.

Akkoriban mindegy volt neki, kik játszottak, mindig a pirosaknak szurkolt. És hát, kikaptak a pirosak. Az én édes kisfiam pedig nekiesett a tévének, tajtékzott! Lelki szemeim előtt meg már egy kopasz futballhuligánt láttam, készültem betiltani a focit, úgy, ahogy van.

Persze volt, aki észhez térített: nyilván nem lesz huligán a pár éves gyerekből, csak épp szegény nehezen tudta feldolgozni a játékkal járó izgalmakat. Nos, azóta már igazi profi meccsnéző lett.

Foci, foci mindenhol, mindenkor

A foci szépen fokozatosan mindenhova beágyazta magát. Először Mór kapott a szüleimtől egy hatalmas focikaput a kertbe, aztán apától egy gombfocikészletet. Valahogy megtalálta az öcsém régi focis kártyáit – na, ettől kezdve elkezdte gyűjteni őket. Azóta mindenhol focis kártyák vannak. Mindenhol. Kapott stoplis cipőt, térdzoknit, pólót, amit akartok. Még a zoknija is focis. Megkapta a focis Playmobilt is, miután évekig könyörgött érte.

Megszállottsága egyszerre lenyűgöző és idegtépő. Azt a mennyiségű adatot, amit a fejében tárol, az Esőember is megirigyelné. Nem viccelek, nemcsak a nevét, mezszámát tudja a játékosoknak, hanem a kártyákon levő teljesítményszámokat is. Gipsz Jakab hetvennel véd, nyolcvanöttel támad, és a labdakezelése ötvennyolc. Felkel hatkor, és már sorolja is.

És amikor este nagy nehezen elalszik, egész biztosan megoszt még velem valamit a Manchester United egyik játékosának kihagyott helyzetéről a kilencvenvalahányas, nem tudom, milyen bajnokság döntőjében. Nem hazudok, próbára teszi az idegeimet, pedig tényleg igyekszem nem ordítani belül, hogy ez engem milyen szinten egyáltalán, kicsit sem érdekel.

Ám mivel anya vagyok, egy idő után elkezdtem szarul érezni magam. Mondhatni – most figyeljetek! – kispadra kerültem. 

…elvesztette futballjellegét

A kisfiam egy idő után szinte csak az apjával akart már beszélni, hiszen ő valamennyire képben van a fociban, és még érdekli is, bár közel nem annyira, mint a gyereket, de mindegy is, vele lehet párbeszédet folytatni a témáról, velem viszont nem.

Úgy képzeljétek el, hogy elkezd hozzám beszélni a fociról (mi másról), és pár másodperc alatt úgy érzem magam, mintha víz alól nézném és hallgatnám.

Vészesen hasonlít a matekórai élményeimre.

És akkor jött az Eb. Úgy másfél éve kezdődött, ugye? Na jó, abbahagyom, tényleg. Szóval elindult az Eb. Mór már egy éve izgatottan várta. Én pedig felszívtam magam, kibírjuk ezt valahogy.

A férjem érezhette, hogy némi szorongással viszonyulok a következő pár héthez, így egyik nap kezembe nyomta Csepelyi Adri Belemenés című könyvét. A gyerekek óta alig bírok olvasni, így a listám végéig már senki se lát el, de ez a könyv is masszívan virított ezen a bizonyos listán. A férjem tudta ezt, és úgy érezte, ez a tökéletes alkalom. Elkezdtem olvasni, és szinte rögtön éreztem, ahogy felpuhulok.

No, nem éreztem ellenállhatatlan vágyat arra, hogy leüljek egy meccs elé, de az a feszítő érzés, hogy tarkón vágnék minden focistát, abszolút megszűnt.

Elég kemény volt ráébredni, milyen szinten befolyásolta a gondolataimat a közélet, a politika. Borzalmas indulat gyűlt fel bennem a tudjuk, mi, tudjuk, ki(k) iránt. Mindent, ami „oda” tartozik, azt én gyűlöltem. A foci elvesztette futballjellegét, és számomra nem volt más, mint pénzzel telepumpált játszótér politikusoknak. Én sose értettem a játékot, mégis tudtam élvezni a közösségi élmény miatt. És annyira elvakított a tehetetlen düh az itthon történő dolgok fényében, hogy már ezt az élményt sem voltam hajlandó megélni. 

Én is csillogó szemeket akarok!

A könyv ráébresztett arra, hogy a lelátón nemcsak ultrák vannak, hanem szenvedéllyel rajongó emberek, akik pont olyan gyermekien csillogó tekintettel fixírozzák a pályát, mint az én hétéves kisfiam. Az Eb első meccseit még nem néztem. Gondoltam, kihasználom a nyugit. A kicsi aludt, a fiúk nézték a játékot, én pedig elmentem fürdeni, olvasni a Belemenést, nézni pont két epizód Gilmore Girlst. Így máris könnyebb szeretni a focit, ha énidőt nyerhetek vele…

Persze sötét oldala is volt a történetnek, ugyanis bármekkora rajongó is a fiunk, hétéves. Tehát az, hogy este tizenegykor fekszik le aludni, aztán szokásához híven hat körül kel, mindenkit kikészített. Olyan arcát ismertük meg, amit eddig sose láttunk. Egyrészt, a mindig hiper gyereket pici baba kora óta este először láttuk álmosnak. Nem fáradtnak, álmosnak. Aztán persze nappal a fáradtság olyan árnyalatait vonultatta fel, amikről azt se tudtuk, hogy léteznek. Mindenki halálosan kimerült és ideges volt, úgyhogy a késői meccsek rendszeres nézését berekesztettük.

Amikor a pedofiltörvény elleni tüntetés után hazamentem, csatlakoztam a fiúkhoz. Együtt néztük a meccset.

Igyekeztem részt venni, figyelni. Még meg is dicsértek a fiúk, milyen ügyesen követem az eseményeket. Most ha fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor se tudnám megmondani, kik játszottak, pedig amúgy tényleg egész jól éreztem magam a srácokkal. Jó volt hallgatni, mennyi mindent tud Mór, jó volt a szőnyegen heverve nasizni. Együtt voltunk, jól szórakoztunk.

Másnap a magyar–portugál meccset csak fél szemmel néztem. Rossz kedvem volt, mint aznap sokaknak. Újra erőre kapott bennem a gyűlölet, az indulat.

Tudom, semmi értelme, primitív és kicsinyes hozzáállás a focin kiélni a politikai és társadalmi frusztrációkat, de mit csináljak, ember vagyok én is. Úgyhogy amikor felordítottak a magyar gólnak örülve, én csak felhúztam a szemöldököm, bólogattam.

Majd amikor pillanatokkal később bemondták, hogy les, belül mosolyogni kezdtem. A következő másodpercben pedig végtelenül szarul kezdtem érezni magam. 

A francért vagyok ilyen primitív?! 

Hogy hagyhatom magam ennyire szánalmasan manipulálni? És még csak igazán manipulálva sem vagyok, ez teljesen ösztönösen jön, magától, nem szólít fel rá senki, nem beszéli a fejem tele senki, ez egy tudattalanul felbuggyanó érzés, hogy a foci a megtestesülése az igazságtalanságnak, az egyenlőtlenségnek, a kapzsiságnak. Holott ha a mindenkori utált kormány (mert minden kormányt utál valaki) kedvence a spenótos tészta, attól még nem a spenótos tészta tehet minden szarról, ami történik. Attól még az lehet finom és egészséges. Akkor is, ha miatta a bolognaira meg az indiai vajas csirkére kevesebb pénz jut. 

Ez persze egy jó hülye példa, de a helyzet is legalább annyira hülye. Én nem a focit utálom. Nem is ismerem a játékosokat, semmi jogom utálni őket. A stadionokról dunsztom nincs, életemben nem voltam igazi meccsen, és drukkereket, focirajongókat is keveset ismerek.

Kimondhatjuk: semmit nem tudok a fociról. Mégis véleményt alkotok róla. És ez nem oké. Úgy teszek, mintha fölötte állnék az olyan primkó dolgoknak, mint a labdarúgás, holott az igazi primkó én vagyok.

Most őszintén: azért, mert vannak vállalhatatlan drukkerek, vagy azért, mert a politika lehetetlen morális helyzetbe hozta a futballt azzal, hogy gátlástalanul pumpálja bele a közpénzt, attól az még nem a focistákat, a sportot, vagy annak normális rajongóit minősíti.

Én, aki elvileg mindent megtennék a gyerekemért, arra nem vagyok képes, hogy megértsem, miért jelent neki jelenleg a világnál is többet ez a sport?! Ha szélsőségesen elutasítok mindent, amire a politika ráteszi a kezét, azzal gyakorlatilag hagyom, hogy einstandolja, a kezére játszom, és ugyanolyan szélsőséges vagyok, mint akik lehazaárulóznak. Aktívan közreműködöm abban, hogy a megosztottságunk egyre mélyebb legyen. Puff neki. Ez az igazság. 

Nem akarom, nem fogom utálni

Bárcsak tudnám olyan tiszta lelkesedéssel nézni a mérkőzéseket, mint a kisfiam! Bárcsak én is hősként imádnám a játékosokat, bárcsak tudnék tiszta szívvel drukkolni, igen, akár a magyar csapatnak is! Nem akarom, hogy minden, de tényleg minden a politikáról szóljon. El kellene távolodni ettől az elcseszett szemüvegtől. Nem lehetek ilyen keserű. A világ épp ugyanazt a labdát figyeli egy emberként, hát talán nem kéne kimaradni belőle.

Úgy vártuk a közösségi élményeket, a legnagyobb hülyeség lenne pusztán azért kimaradni, mert egy komplett sportágat kikiáltottunk bűnbaknak minden bajunkért.

Szóval úgy döntöttem, inkább igyekszem. Mégis, mit veszíthetek? Konkrétan semmit.

Inkább újra és újra meghallgatom a gyerek élménybeszámolóit, nagyon próbálom meccsnézés közben nem csak a másodpercszámlálót bambulni. Nem célom megszeretni a focit, nem célom rajongani. De nem akarom utálni. Vissza akarom kapni a gyerekkoromnak azt a szeletét, amikor ott ültem a kanapén a szeretteim körében, és egyszerre pattantunk fel, ha gól volt.

Akarok drukkolni a magyaroknak. Én tényleg nagyon szeretnék drukkolni a magyaroknak. A kisfiam mellett ülve, érezve, megsokszorozva az ő örömét.

Szóval hajrá, magyarok. Minden szempontból. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak