–

A lányom a minap elesett biciklivel. De nemcsak úgy simán, királylányosan, hanem isten igazából. Nem történt nagy baja, csak éppen a térde bánta, illetve bánja azóta is kegyetlenül. Jó nagy területen lejött a bőr, és hosszú percekig szedegettük a jól beékelődött, apró kavicsokat. Nőtt egy formás púp, be is kékült. Nemsokára lila lesz, zöld, aztán meg sárga. Ha jól emlékszem, ez a sorrend.

Nekem még a fejem búbján is volt, de többé-kevésbé nyomtalanul eltűnt mind – ezt mondtam a lányomnak, amikor szipogva érdeklődött a sorsa felől. A diagnózist kérdezte, én meg felállítottam:

„nyolc napon túl gyógyuló, de életet nem veszélyeztető zománcleválás, amit a nyári szünet és a bicikli nem rendeltetésszerű használatának kombinációja eredményezett”, az ő korosztályában meglehetősen gyakran előfordul.

Vizes, és anyai puszis borogatást, ágynyugalmat javasoltam, és úgy tűnt, a lányom elégedett a kezeléssel.

A Pocahontas végén megesküdött, hogy vele ez soha többé nem fog megtörténni, de annyira nem, hogy ezentúl örökké gyalog jár majd, esetleg elvihetem kocsival, azután becsukta az őzike szemeit, és elaludt. Még odasúgtam neki, hogy ne aggódjon, az iránta érzett szerelmemen kívül semmi nem tart örökké, a sérülések sem, a térdzománc meg olyan, mint a gyíkok farka, újranő. Majd úgy döntöttem, hogy kiülök az udvarra egy kicsit, nem zavarom idebent az álmokat a mosogatással.

Az idő kezdett hűlni, nem volt már az a rekkenő hőség, a madarak csicseregtek, ami bizonyítottan jó hatással van az idegekre, és hát, az enyéim is megremegtek kicsit, amikor a gyerekemet láttam elterülni az aszfalton.

Eszembe jutott mindenféle, hogy „még csak tegnap született”, ma meg már „dublőrnek készül”, hogy milyen gyorsan telik az idő, és az is – ahogyan mondtam –, „semmi nem tart örökké”. Eszembe jutottak, akik voltak, de már nincsenek, akik egykor engem lapátoltak össze a földről.

Eszembe jutottak azok is, akik még vannak, de majd nem lesznek, mert mindannyian továbbállunk egyszer.

Eszembe jutott a gyerekkorom. Becsuktam a szemem, és ugyanazt az illatot éreztem, mint akkor, harminc éve, a nyár illatát, a frissen vágott füvet, meg egy kis füstöt is a langyos levegőben, mert a szomszédban szalonnát sütöttek.

Eszembe jutottak az olasz nyárfák, óriásiak voltak, mindent beterített az árnyékuk. Hallottam a leveleik susogását, amit mindig keresek nyáron, bárhol is vagyok. A fák ott álltak erősen, makacsul végig az út szélén. A fákat a régi, nagyon régi falubeliek ültették, a nagyapám is, aki már nincs, ahogyan a fák sem állnak már az út szélén, mert inkább mély árkokat ástak a helyükre. Pedig imádtam, hogy ott voltak. Imádtam rájuk nézni, alattuk elbiciklizni, imádtam, ahogyan a leveleket zörgető meleg szellő simogatta a hátam, mert mindig is tudtam, hogy az a szellő valójában a nagyapám keze.

Röpködtek a gondolatok a fejemben. Mintha a madaraknak vetítettem volna le az életemet, mintha tényleg figyeltek volna, a felvonások végén… meg taps helyett énekeltek volna egyet.

Aztán a nagymamámra gondoltam, aki szintén máshol jár már, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy ha van az életben valaki, aki örökké tart, akkor az ő lesz, nem megy innen sehová, akkor sem, ha az univerzummal szemben kell felvennie a kesztyűt.

Eszembe jutott a dédnagymamám, akire csak halványan emlékszem. Feketében látom magam előtt mindig, kendővel a fején, megfáradt, hajlott öregasszony, aki ül a kicsi, sötét konyhában a hokedlin a sparhelt mellett, és mosolyog. Azt mesélték, hogy az ő temetésén nagyon sokan voltak, mármint a család, húszan-harmincan álltak körülötte, erőt adva egymásnak, együtt ünnepelve a szépmama életét, mert boldognak kell lenni, hogy élt, szomorúnak semmiképp.

De a nagycsalád is elmúlt, a nagymamámat már csak hatan őriztük, ennyien maradtunk, meg egy méhecske, ami ott körözött a fejünk fölött. Szerintem, ahogyan a szél a nyárfák alatt a tata keze volt, úgy a méhecske pedig a mama, no, lám, itt vannak még mindig, még ha egyszer már el is múltak.

Pedig eszeveszettül rohannak  percek, az órák, a napok, az évszakok. Elmúlnak az emberek, az életek, a bicikli okozta sérülések.

A komolyan vett harag sem tart örökké, ha más nem, elmúlik egyszer velünk együtt, ahogyan az örömök és fájdalmak is. Mindezek fényében aztán arra gondoltam, hogy egyáltalán, mi is az örökké? Tényleg létezik… vagy egyszer annak is vége lesz?

Az álmodozás itt abbamaradt. A szemem hirtelen nyílt ki a lányom hangjára:

– Anya, felébredtem! Kimehetek biciklizni?

Kelemen Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ kali9