Ez a nap már eleve ígéretesnek indult. Kinyitottam a szemem, és láttam a beszűrődő fényeken, hogy végre eljött a megváltás, amire már szinte nem is vártam, hanem amiért szűkölve könyörögtem. Nem volt többé vicces a harmadik a hullám, az istennek sem elmúlni akaró téli szürkeség, és az időnként rám törő öngyűlölet, ami mindezek következtében hatalmasodott el rajtam. Már tegnap elhatároztam, hogy ha tényleg megérzem a tavasz leheletét, akkor első dolgom lesz görkorira pattanni, és beleszagolni a friss levegőbe.

Aztán mégsem a görkori mellett döntöttem, mert reggel ahhoz még túl hideg volt, és kabátban nem szeretek, hanem a biciklit választottam. Nem számított a csípős hideg, ez már akkor is tavasz volt, és a Margit-sziget csendjénél semmi nem eshetett volna jobban. Csend a Margit-szigeten! Micsoda kiváltság – jókor kell érkezni hozzá. Hazafelé már semmi bajom nem volt, öntudatlanul szeltem az emelkedőket, meg sem kellett erőltetnem magam. És amikor ráfordultam a célegyenesre, és elhaladtam egy kertészeti munkás mellett, akinek láthatóan rossz kedve volt – otthagyta a masináját a picsába, és magában duzzogott egy padon –, egyszer csak azt kiáltotta utánam: „Jó a segged!” 

Kösz! Ez most jólesett. Feldobtam a napod? Mert te az enyémet igen! – kiáltottam volna legszívesebben utána, már egy sarokkal odébb. Ciki vagyok? Vagy csak öreg, amiért örülök ennek? Nem érdekel, köszönöm, haver! Napok óta azon nyavalyogtam, hogy kezd visszakúszni a seggem, ami az elmúlt években már szinte leolvadt rólam. És szerettem a seggem nélkül élni, tudod? Sokkal jobb érzés volt. Nem szeretem magammal cipelni, nem szeretem az érzést, hogy van ott valami, ami jön velem, de esküszöm, nem tartozik hozzám.

Ez a segg persze már sehol sincs a régi fenekemtől, ami tényleg külön életet élt, és amit végképp idegen anyagnak éreztem magamon. De ha azt mondod, hogy most pont jó így, én ma, ezen a napon elhiszem neked. Oké?

És nem haragszom, hogy csak ennyit nyögtél ki, ma nem vagyok feminista. Valahogy jól sikerült mondanod, nem volt benne semmi bántó. Láttam, hogy el vagy kámpicsorodva, és ennyi öröm szerintem jár neked: egy idegen, elsuhanó fenék. Életemben nem gondoltam volna, hogy bringán is feltűnik valakinek, de most, hogy mondod, már 16 évesen is emlékeztettek rá egy biciklitúrán. Akkor viszont baromira nem volt rendben, meg is ijedtem, hónapokig lebernyegekben bujkáltam utána. Nem értettem, hogy a testem hogyan lehet bármiféle vágynak a tárgya – hol voltam én még attól!

 

Később is voltak aztán, akik direkt így szerették, kaptam rá bókokat, de sosem tudtam boldogan fogadni. Ha nem a szégyen öntött el tőle, akkor legfeljebb fejcsóválva kikacagtam. Felfoghatatlan volt számomra, hogy időnként a seggem tesz nővé a férfiak szemében. Az ő titkuk, hogy mi tetszik nekik benne, számomra rejtély maradt.

Jöhetett nekem Shakira, J.Lo és Beyoncé, csinálhattak belőle szép kis trendet, engem nem tudott megérinteni, a mi viszonyunk ellenséges maradt.

Talán a fiaim voltak, akik ezen először változtatni tudtak. Talán ott kezdődött észrevétlenül a hosszúra nyúlt békekötés. Talán éppen azzal, hogy a fenéknek hirtelen eltűnt minden konnotációja, egyszerűen csak egy tárgy volt, amit először fedeztek fel és mondtak ki hangosan. Álltunk a fürdőszobában a kád előtt, én épp vetkőztettem őket (alig múlhattak másfél évesek, hiszen még csak szavakat mondtak, maximum tőmondatokat), amikor az egyikük nagy megállapítást tett: „Nekem kis fenekem van. Neked nagy feneked van” – hangzott kategorikusan. És én végre olyan jóleső, felszabadult kacagásban törtem ki, ami már régóta járt volna ennek a fenéknek. Mert hát van ennél nagyobb igazság a Földön? És képzelem, hogy onnan, az ő hetvencentis magasságukból mekkorának tűnhetett!

Innen persze még hosszú utat kellett megtennem addig, míg a fenekemmel rendbe jöttünk, és ehhez mindkettőnknek kompromisszumot kellett kötnie. Neki vissza kellett vennie az arcából (egy bizonyos méret alá kellett zsugorodnia), nekem meg fel kellett ismernem, hogy nem direkt az én bosszantásomra ragasztották oda. Megértettem, hogy tud például örömöt is szerezni. Nem feltétlenül nekem, de ha másnak, az sem rossz érzés.

Legyen akkor az a Covid közepén egy közmunkás, akinek épp elege van a világból. Legyen neki egy jó pillanata, és hadd legyen nekem is ettől. 

A történet persze úgy lenne szép, ha azt mondanám: egy nap a fenekem és én szépen megszerettük egymást, mert rájöttem, hogy a fenekem is én vagyok, és ha őt nem szeretem, akkor magamat sem szeretem, és ha magamat nem szeretem, akkor más hogyan szerethetne engem – de az élet nem mindig az elméletet igazolja. Van, hogy kívülről jön a megerősítés, és az ember egyszer csak elhiszi, vagyis mástól tanulja meg szeretni saját magát. Baj ez? Nem az igazi? Nem megküzdött, kiérlelt, önerőből megugrott fejlődés? Kit érdekel?

  

A lényeg végül csak az, hogy egyszer le kell tenni a fegyvert, nem élhetünk állandó harcban. Sem önmagunkkal, sem a világgal szemben, ahonnan hol ilyen, hol olyan visszajelzések érkeznek. Nem mindig esnek jól az ilyen beszólások, persze, de lám, van, hogy igen. Nem mindegy, ki mondja, hogyan mondja, és hogy én aznap milyen lábbal keltem fel. Az sem mindegy, hogy mi a cél: az, hogy kitartóan ostorozzuk magunkat, amiért nem vagyunk tökéletesek, vagy az, hogy

az önmagunkkal való megszállott foglalkozást elengedjük végre, és élvezni tudjuk az életet. Azt, ami maradt belőle. 

Egy ilyen lehangoló tél után, amilyet magunk mögött hagytunk, én már elég kevéssel beérem. Örülök, hogy végre kitavaszodott, hogy szelem a kilométereket, hogy simogatja az arcom a szél, és hogy ennek mellékhatásaként (de nem fő célként!) végre rendesen ráfeküdhetek arra, hogy az a csomag ott a derekam alatt legalább minél kerekebb és feszesebb legyen. Eljött az idő, hogy már csak a szépet lássuk mindenben.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Anetlanda