„Ezek mind homokosok, nem?” – Te kiakadsz a balettozó férfiaktól?
Akinek nem inge, ne vegye magára, de a férfibalett-táncosokat általában túl „finomnak”, túl nőiesnek tartja a közvélemény. A kecses kéztartás, a végletekig kidolgozott mozdulatok miatt egyértelműen homoszexuálisnak gondolják őket, pedig az a tény, hogy napi szinten tökéletesen kidolgozott női testeket emelgetnek és tapogatnak, éppúgy predesztinálja őket a heteroerotikus vonzalmakra is. Gyárfás Dorka írt már erről a témáról néhány napja, de van néhány más szempont is, amit most Burns Katalin tár elénk.
–
Szombat éjjel van
Ülök a tévé előtt, az egyik csatornán operát közvetítenek. A színpadon húsz év körüli fiú balettozik. Magasra ugrik, izmos tagjaiban koncentráltság. Tökéletes pörgéseitől leesik az állam. A mozgása elvarázsol, egészen addig, amíg a mellettem ülő át nem nyúl az orrom előtt, és kezébe véve a távirányítót, bocsánatkérő arccal csatornát vált…
Az a vicc, hogy a legtöbb ember nem talál ebben semmi meglepőt.
„Ezek mind homokosok, nem?”
Amerikában, egy bevásárlóközpont járókelői között végeztek egy kutatást, amiből kiderült, hogy ha az átlagembernek tizenöt szóval kell jellemeznie a férfi balettosokat, a válaszok közt főleg a sznob, titkolózó, neurotikus, nárcisztikus, puha, hiú, törékeny, homoszexuális, anyámasszony-katonája, légies, hideg szavak, illetve a „csinos fiúk, akik nem szennyezik be a kezüket becsületes munkával” kifejezések szerepeltek. Sejthetjük, hogy magyar interjúalanyok közt sem volna árnyaltabb az eredmény.
De vajon miért van szüksége egy keményen dolgozó művésznek önigazolásra azokkal szemben, akik ragaszkodnak egy elavult közhelyhez?
Egy Aaron Cota nevű balettos Amerikában kitalálta, hogy beáll a tengerészgyalogosok közé, csak azért, hogy a férfibalettal kapcsolatos tévhiteket eloszlassa. Amikor a szolgálat teljesítése közben elújságolta a tengerészeknek, hogy valójában végzős a táncakadémián, a társai lehidaltak a meglepetéstől. Amikor pedig néhány látványos, akrobatikus mozdulatot mutatott be nekik, hitetlenkedve kérdezték: „ezeket meg hogy a francba csinálod?”.
Példaképek más pályákon
A férfiasság egyik világhírű példaképe, Jean-Claude Van Damme is balettosként kezdte, erre az alapra építette akciófilm-hősi és harcművészi karrierjét.
Mielőtt felfedezték volna, egy hollywoodi étteremben pincérkedett, és balettelemekből álló mutatványokkal szórakoztatta a befolyásos vendégeket, reménykedve abban, hogy valaki megjegyzi a nevét. Van Damme-ot fénykorában nők milliói istenítették, és nem valószínű, hogy ezen bármit változtatott volna, ha valamelyik filmjében megcsillogtatta volna balett-tudományát is. (Sőt…! Vagy túlzásba estem?)
Miért zárná ki a balett a férfiasságot?
A rögzült tévhitekkel nehéz szembeszállni. Márpedig van jó néhány tulajdonság, ami nélkül sokan elképzelni sem tudnak egy „igazi” férfit. Ilyen a dominancia, a függetlenség, a tekintély, az erő és az érzelmek hiánya. Némelyik hallatán, jó esetben, felkapjuk a fejünket.
Miért ne mutathatná ki egy férfi az érzéseit? Mi van azokkal, akik nem tartják fontosnak, hogy mások behódoljanak az akaratuknak?
De felmerül az a gondolat is: ezeknek a tulajdonságoknak mi köze van a baletthoz vagy bármilyen művészethez?
Kis magyar aktualitás
Nem csoda, hogy a férfibalett témája Magyarországon is ennyire megosztja az embereket, ha a sarkosabb véleményt képviselő oldal és annak sajtója erre rátesz még egy lapáttal. Az Operaház már játssza egy ideje a Billy Elliot színpadi változatát, amely egy tüneményes – filmen talán még sokkal felkavaróbb – történetet dolgoz fel. A Billy Elliot egy kamasz fiúról szól, aki mindenki megrökönyödésére nem bokszolni, hanem balettozni tanul, és végül – kitartó munkával – eléri, hogy híres balettművész válik belőle. Ez a sztori egy olyan reményvesztett, fekete-fehér értékkategóriákban gondolkodó miliőben játszódik, mint Észak-Anglia bányavidéke, így különösen kirívóvá válik Billy döntése, miközben a történet más szálain is kőkemény dráma fut.
A magyar Billy Elliot előadásaiból tizenötöt lemondtak, miután a Magyar Időkben megjelent egy darabot lejárató cikk, ami szinte paranoiás módon próbálja igazolni, hogy az előadás a hazai melegpropaganda része, sőt, a kedvező magyar családmodell népszerűsítése ellen dolgozik – a fiatalok tudatalattijának káros befolyásolásával.
Kicsit durva ma, Magyarországon ezt a mondatot olvasni:
„Ha már balettozik, akkor csak meleg lehet. Ezt abból is tudhatjuk, hogy beletettek (a darabba) egy csomó jelenetet A hattyúk tavából, amiről a műveltebb közönség tudja, hogy erről a problematikáról szól az egész, valószínűleg azért, mert Pjotr Csajkovszkij is meleg volt.”
A „magyar Billy Elliott” felkavaró levele
Némi elégtétellel olvashattuk ezután Lőcsei Jenő egykori balett táncos és koreográfus facebookos posztját, amellyel a cikkre reagált.
A balettművész finoman kikérte magának a kritikából sütő tiszteletlenséget, ítélkező hangnemet és bosszantó tudatlanságot.
Lőcsei, aki ózdi kohászok gyerekeként kezdett készülni a táncosi pályára, különösen megszólítva érzi magát Billy Elliot története által. A posztban azt is leírta, hogy ő nem számított kivételnek – tíz-tizenöt bányász házaspárról is tud, akik táncosi pályára adták a fiukat. „Nem vagyok meleg, de erre nem vagyok büszke. Ha azonban most ennek van itt az ideje, akkor büszkén beállok a melegek közé, ahogy igény szerint akár azt is vállalom, hogy civil, buzi, cigány és zsidó vagyok. Tessék választani. Bízom a fiaimban, hogy ezt meg fogják bocsájtani nekem” – mondja feleletként arra, hogy a cikk melegpropagandának nevezi az előadást.
Változnak az idők
Valójában az oviban kezdődött minden. A jelünktől kezdve a közös játékokig, a verseken át mindenben kódolva voltak a nemi szerepek. Megtanultuk, hogy „a fakanál a lányok kezébe való”, miközben mára a tévé összes főzőműsorában és a világ legmenőbb éttermeiben is a férfiszakácsok a nyerők. Persze, ennek megvannak a történelmi előzményei, de talán az is csak idő kérdése, hogy a férfibalett népszerűbbé és még elfogadottabbá váljon.
Legközelebb, aki a távirányítóért nyúl, próbálja meg elképzelni, milyen lenne a Diótörő vagy a Hattyúk tava férfitáncosok nélkül. Változott a világ. Már nem menő cikizni azokat a fiúkat, akik lány osztálytársaikat lefőzik spárgában, vagy akiknek az az álma, hogy felvételiznek a balettintézetbe.
Persze, ehhez nem ártana tovább lépni az ovis sztereotípiákon, elég bátornak lenni ahhoz, hogy felvállaljunk egy másik véleményt, és minden sallang nélkül, önmagáért elismerjük azt a teljesítményt, ami tiszteletet érdemel.
Az is sokat számít, ha reagálunk az előítéleteket elmélyítő cikkekre. És persze ahhoz is bátorság kellene, hogy ne hagyjuk szó nélkül, ha valaki a távirányítóért nyúl, és elkapcsolja azt, amit nézni szeretnénk… Engem ez a mostani hercehurca megerősített abban, hogy legközelebb kiálljak magamért, és a férfibalettért is…
Burns Katalin
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Luis Alvarez