–

„Először mi formáljuk az eszközeinket, aztán az eszközeink formálnak minket.” 

John Culkin médiatudós sokat idézett mondata, amely Marshall McLuhan kanadai filozófus gondolatvilágát sűríti egyetlen mondatba, a mesterséges intelligencia korában különösen nyugtalanító aktualitást nyer. Hosszú időn keresztül hajlamosak voltunk úgy tekinteni a technológiára, mint semleges eszközre, amely egyszerűbbé, gyorsabbá és kényelmesebbé teszi az életünket. A munka világában is hasonló reményeket fűztünk hozzá.

De míg kétségtelen az, hogy a kommunikáció egyszerűbb lett, ezzel párhuzamosan egyértelművé, természetessé vált az állandó elérhetőség is. 

Újfajta rabság?

A mesterséges intelligenciát gyakran az emberi munka felszabadításának ígéretével hirdetik, miközben a mindennapi munkatapasztalat egyre több területen inkább fokozódó alkalmazkodási kényszerről, növekvő teljesítményelvárásokról és egzisztenciális bizonytalanságról tanúskodik.

A digitális munkakultúra egyik legnagyobb paradoxona talán éppen az, hogy a technológia időt ígért az embernek, sokan mégis úgy érzik, mintha egyre kevesebb idejük, energiájuk és belső mozgásterük maradna. És talán nemcsak az idejükből veszítenek, hanem abból a motivációból, ihletből és alkotóvágyból is, amely a munkát puszta feladatteljesítés helyett emberi, értelmes tevékenységgé teszi.

Ma a mesterséges intelligenciáról szóló közbeszéd a hatékonyság nyelvén beszél. Termelékenységről, versenyképességről, innovációról, optimalizációról és gazdasági növekedésről. Ez a nyelv azonban nem semleges, hiszen sokszor azoknak az intézményi és piaci szereplőknek a nézőpontját tükrözi, akik a technológiai átmenetből a legtöbbet nyerhetik, így a nagy részvényesekét, befektetőkét, vállalatvezetőkét és technológiai cégekét. Sokkal ritkábban tesszük fel azt a kérdést, hogy mindez milyen pszichológiai és emberi következményekkel jár azok számára, akiknek ebben az új munkakörnyezetben kell dolgozniuk.

Munkajogi kutatóként számomra ez a kérdés nem pusztán tudományos érdeklődés tárgya. Amióta a munkajog világához közelebb kerültem, egyre világosabban érzem, hogy e jogterület valódi tétje nem merül ki a munkaviszonyok technikai szabályozásában. A munkajog mélyén mindig ott volt az ember védelmének kérdése. Annak az embernek a védelme, aki a gazdasági átalakulások, szervezeti döntések és technológiai fordulatok közepette sokszor éppen akkor válik láthatatlanná, amikor a leginkább szüksége lenne arra, hogy a jog észrevegye. Talán ezért is vált számomra szívüggyé annak vizsgálata, hogy a digitalizáció és a mesterséges intelligencia miként alakítja át a munkavállalók autonómiáját, mentális egészségét, emberi méltóságát és a munkához fűződő belső viszonyát.

A munka nem csupán jogviszony

Nem is csupán szerződéses kötelezettség és gazdasági teljesítmény. A munka sok ember számára önazonosság, alkotás, társadalmi szerep és annak mindennapi bizonyítéka, hogy szükség van rá. A nyilvános diskurzus ma mégis többnyire arra összpontosít, hogy a mesterséges intelligencia hány munkahelyet vesz majd el, ennél azonban létezik egy kevésbé látványos, mégis mélyebb és alattomosabb probléma is.