Volt egyszer egy műanyagmentes július

–

Másfél éve még bőszen olvastam a híreket, szinte függőként. Faltam Greta Thunberg beszédeit, reménytelin figyeltem a Fridays For Future-tüntetéseket. A gyerekek a jövő, a fiatalok hozzák el a változást – jaj nagyon hittem bennük. Úgy tűnt, megállíthatatlanul törnek előre.

Fel-felbukkant pár hír valami kínai vírusról, de még nem sejtettük, hogy hamarosan, mint a kis gömböc, felfal minden hírt maga előtt, és bizonytalan időre elfoglalja a címlapokat. Aztán egyszeriben ott találtuk magunkat a négy fal között. 

Akkoriban még elég radikálisan igyekeztünk hulladékmentesen élni. Zéró toleranciánk volt a fölösleges csomagolásra, a pálmaolajra, és amit lehetett, házilag készítettünk, amiből lehetett, moshatót használtunk. Mélyhűtőben gyűjtöttük a komposztot addig, míg valahol le tudtuk adni. Épp fontolgatni kezdtem, hogy a szemeteszacskó helyett is mosható kellene, amikor…

kettőt pislogtam és hirtelen csomagolt árukkal érkeztünk vissza a boltból. Jöttek a fertőtlenítő flakonok, az eldobható FFP2-es maszkok. A fókusz eltolódott. Szó szerint a túlélésre mentünk.

Az lett a legfontosabb, hogy megoldjuk a hétköznapjainkat, hogy átvészeljük a home office-t, a kilométerhiányos gyerekek terelgetését. Egy ponton azon kaptam magam, hogy az évekig házilag kevert dezodoromat lecseréltem boltira, hogy az addig mindennapos kenyérsütés helyét a szeletelt, előre csomagolt kenyér vette át. Nem kutyulgattam többé illóolajokat, shea vajat, nem készítettem házi ecetes tisztítószereket. Egyedül a pelenkát mostam rendületlenül. 

Beszűkült a látásmódom, a környezettudatosságom is karanténba került. 

Eltelt másfél év

Itt a nyár, picit újra nyitva a világunk. Július van, úgynevezett műanyagmentes. A pandémia annyira a hétköznapi gondolataink részévé vált, mint anno a környezetvédelem. Fordult a kocka, és így megint hirtelen jött a felismerés, hogy nem tudok jó szívvel húst enni, hogy a kerti partira vittem magammal saját evőeszközt és tányért, nehogy műanyagot használjak. Adaptálódtam a pandémia alatti élethez annyira, hogy már ne vonja el a figyelmem. 

Furcsa buborékállapot volt ez, de a probléma nyilvánvalóan nem szűnt meg, sőt.
Percről percre egyre rosszabb a helyzet. 

Az Egyesült Államokat és Kanadát lerohanó hőhullámnak több száz halálos áldozata volt, de nem kell ilyen messzire menni, Budapest környékén több településen is korlátozni kellett a vízfogyasztást, a Balaton vize kritikusan felmelegedett, oxigén miatt tömeges halpusztulás alakult ki a Velencei-tóban, és akkor még nem beszéltünk a pusztító tornádóról Csehországban.

Emlékszem, amikor a moziban először láttam a Holnapután című katasztrófafilmet. Így kezdődött: egyik természeti katasztrófa jött a másik után. Most ugyanitt tartunk. Az öklömnyi, égből hulló jégdarabok már alig lépik át az ingerküszöbünket, pedig a filmben milyen ijesztő volt. Hogy be voltam szarva attól a filmtől, órákon át zokogtam pánikolva, hogy mind meghalunk és sose lehetnek gyerekeim, mert úgyis meghalnának.

Tessék, itt vagyunk, az utolsó utáni órában. Egy világjárvány kellős közepén, ami elterelte a figyelmünket, pedig ez ugyanúgy a katasztrófarepertoár része. És nem bírunk változtatni. Nem bírunk szintet lépni. 

Hallgassunk Sir David Attenborough-ra!

Jön az egyik fantasztikus, szemfelnyitó dokumentumfilm a másik után, a természet szócsöve, David Attenborough mondhatni aktívabb, mint valaha. Legújabb netflixes dokumentumfilmje, a Breaking Boundries: The Science of Our Planet egy újabb próbálkozás arra, hogy szélesebb közönséghez eljuthasson az üzenet: nem érünk rá.

Egy pillanatra nem lankadhatunk. Attenborough megszólaltat a filmben egy kutatót, Johan Rockströmöt, aki azt próbálta az elmúlt években feltérképezni, hogy pontosan miként is működik a bolygó, és mik azok a kritériumok, amik nélkül a katasztrófa már elkerülhetetlenné válhat.

Attenborough eddig is azt hangsúlyozta, hogy a természetben minden mindennel összefügg, és ennek a rendszernek bizony mi is a részei vagyunk, bármennyire próbálunk úgy tenni, mintha leválaszthatnánk magunkat erről a láncról. Ha eldől az egyik dominó, az borítja a következőt, és onnan tényleg nincs visszaút.

A filmből megtudhatjuk, hogy a tízezer évvel ezelőtti hőmérséklet-stabilizálódás alapozta meg a modern civilizáció működését. Beállt a négy évszak, kialakult egyfajta rend a természetben. Ez volt a holocén korszaka, amit az antropocén kora követett, amikor már az ember tevékenysége határozza meg a bolygó működését.

A természet kizsákmányolásával, a szén-dioxid-kibocsátás mértékével, a túlhalászással, túlnépesedéssel, az erdőirtással ötven év elég volt ahhoz hogy destabilizáljuk a bolygónkat. Ötven év. Fel tudjuk vajon ezt fogni?! Egy tökéletesen, hibátlanul és gyönyörűen működő rendszert mindössze ennyi idő alatt tettünk tönkre, és igazándiból végig pontosan tudtuk, mit teszünk.

A filmben Rockström azt vizsgálja, hol a határ, ameddig el lehet menni anélkül, hogy minden, de tényleg minden összeomlana. Sajnos az is kiderül a filmből, hogy több olyan terület is van, amiben már gyakorlatilag elértük a kritikus határvonalat.

Ne úgy képzeljük el a kutatókat sem, hogy grafikonokat és kémcsöveket mustrálgatnak szigorú szemmel. A filmben Ausztrália egyik vezető korallzátony-kutatója a kamerák előtt sírja el magát, amikor a Nagy-korallzátony kétségbeejtő pusztulásáról beszél.

Ezek az emberek gyakorlatilag évtizedek óta mondják, mekkora a baj. Őszintén alig bírok belegondolni, milyen elképesztően nehéz lehet abban a tudatban dolgozni egy életen át, hogy semmi nem változik, vagy ha mégis, szinte csak a pusztulás irányába. Attenborough már az életművét és a bolygó állapotát összefűző dokumentumfilmben (A Life On Our Planet – Egy élet a bolygónkon) is rendkívül megrázó, ahogy fájdalmasan mered maga elé, amikor arról beszél, milyen a szemtanújává válni ennek a pusztulásnak. A pusztulásnak, amit mi idéztünk elő.

Ezt elbasztuk. Nem lehet szebben fogalmazni

Igen, épp nyakig benne vagyunk a pandémiában, és nem tudjuk, hogyan és mikor lesz vége. Nem tudjuk, mikor jöhet egy esetleges újabb vírus. A túlélésünk a hétköznapok szintjére korlátozódott, és eszünk ágában sincs az amúgy is megtépázott komfortzónánkból kilépni. Szelektíven gyűjtögetjük a szemetet, de a mennyiségét nem csökkentjük. Nem érünk rá kivárni, amíg használtan megtaláljuk a vágyott hangfalat, a télikabátot, minden most azonnal és újonnan kell. Ha valami elromlik, kidobjuk, jöhet az újabb.
És igen, ha már műanyagmentes július, ott a szívószál, a nejlonszatyor, az elviteles poharak, amikről megint csak képtelenek vagyunk lemondani. Őrület.

Magamról is beszélek, hiszen én is megvettem az egyesével becsomagoltTúró Rudit, mikor rákaptam a karanténos stresszevésre, pedig előtte évekig egy darabot nem ettem. Én is mozdultam ki felkészületlenül otthonról, vászonzsák nélkül, és olyan is volt, hogy a gyerekek összevizezték magukat, és kénytelen voltam fast fashion üzletbe beszaladni váltóruháért. Ettem felvágottat is, és tavaly karácsonyra a boltból rendeltem meg a gyerek vágyálmát, a focis Playmobilt, pedig előző évben nagy büszkeségem volt a féláron, eredeti dobozzal beszerzett használt játék. Elengedtem magam. Persze, érthető. Kizsigerelődtem én is, mint mi mind.
De mentség ez? Ráérünk erre? Tudjuk a választ. 

Nem engedhetjük meg magunknak

Húzhatjuk az időt, mint ahogy a vírussal is ezt tettük.

„Ó, ez csak Kínában van, ó, még nincs annyira közel, ó, közel van, de nem annyira durva, csak egy kis influenza, ó, »csak« az idősekre veszélyes… Neeeem, nem lesz zárás, neeeem, nem tart hónapokig, neeeem, nem lesz újabb és újabb hullám…”

Hát, valahogy így vagyunk a klímakatasztrófával is. Áltatjuk magunkat, hogy nem is érezzük még a bőrünkön. 

És persze tény, hogy a legnagyobb változások nem az egyénen múlnak. De biztos, hogy elég kifogás ez arra, hogy szégyenérzet nélkül pakoljuk ki az Instára a dupla szívószálas koktélkánkat? Elég ez arra, hogy naponta háromszor fogyasszunk ilyen vagy olyan mértékben húst? Biztos levesz a felelősségünkből más bűne annyit, hogy ne bojkottáljuk a pálmaolajat? Nem, nem elég. Nincs mentségünk, nincs mentségem nekem sem, akárhányszor kompromisszumot kötök.

Minden terhet, a legapróbbat is le kell vennünk a bolygó válláról, ha érdekel minket egy picit is, hogy mi lesz a gyerekeink, az unokáink jövőjével. 

És ne gondoljuk, hogy ez pusztán a hulladékról, a táplálkozásról, vagy az öltözködésről szól. A társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok is részei a problémának. Sőt, nem pusztán részei, hanem inkább kulcsfontosságú elemei a változás esélyének. 

Ez van. De talán még van minimális esélyünk arra, hogy megakadályozzuk a tragédiát. Nincs az az áldozat, amit ne lenne kutyakötelességünk megtenni. Csak hát ehhez meg kellene teremteni a feltételeket. Messzebb kellene látni a hétköznapi életnél és a saját problémáinknál. Igen, akár egy világjárvány alatt is.

És ez rajtunk múlik. Mert csak akkor mutogathatunk fölfelé, amikor már mi magunk megtettük, ami tőlünk telhet.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/John Lund