–

Valami elképesztő, hogy a maholnap 94 éves Attenborough (május nyolcadikán ünnepli születésnapját – a szerk.) nemhogy még mindig aktív, de minden filmje egy újabb mérföldkövet jelent a természetfilmek műfajában. Újabb és újabb elképesztő alkotásokkal üzeni nekünk:

ez a bolygó, amin élünk, maga a csoda. És nem az a kérdés, hogy léteznek-e csodák, hanem hogy észrevesszük-e őket? És ha igen, akkor tudunk-e rájuk vigyázni?

Utóbbira a választ sajnos már tudjuk.

A Life in colors (Az élet színei) nem másról szól, mint a színekről. Mit jelentenek, milyen szerepet játszanak az állatvilágban? Mit látnak az állatok, és az ő színeik miért olyanok, amilyenek?

Első rész: beszédes színek

Az első rész alatt egyik ámulatból estem a másikba. Amikor azt hittem, hogy nem, a természetfilmek már nem tudnak átlépni egy bizonyos ingerküszöböt, azon kaptam magam, hogy tátott szájjal és elkerekedett szemmel kiáltozom a képernyő előtt, hogy ilyen nincs, ezt nem hiszem el, te jó ég! Csoda, hogy a gyerekek nem ébredtek fel a lelkesedésemre.

Egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, amikor a kolibri a szilveszteri flitteres outfiteket megszégyenítő gallérját elővillantotta. És azt sem tudtam eddig, hogy a hím mandrillok milyen elképesztően színesek tudnak lenni pusztán azért, hogy dominanciájukat hirdessék. Azt még sejtettem, hogy az orruk színével jelezni akarnak, de azt nem, hogy a fenekük színének is jelentősége van, és ha két hím találkozik, az alfelüket is összemérik, hogy kié színesebb.

Ha már színek, akkor nyilván kihagyhatatlan a paradicsommadár, azon belül is a galléros fajta, aminek a táncát már számtalan természetfilmben láttam, de így, ahogy most, még soha.

Mind a perspektíva, mind az ábrázolás olyan részletgazdag, hogy minden képkocka valósággal „etette” a szememet.

Az epizódban láthatók a pillangók is, speciális ultraibolya-kamera segítségével kiderült, hogy az egyszerűbb mintázatúnak látszó fajták csak nekünk tűnnek szimplának. Ám ha a lepkék saját szemével nézzük őket, olyan látványosság tárul elénk, amilyet el sem tudunk képzelni!

Megismerhetjük a bolygó egyik legszínesebb élőlényét, a nagy sáskarákot, amelynek az ősei 400 millió évre tekintenek vissza, és a teljes állatvilág legsokoldalúbb szemszerkezetével rendelkeznek. Nekünk, embereknek háromféle színreceptorunk van, míg a sáskaráknak tizenkettő, amelyek mindegyike közvetlenül az agyba csatlakozik, így minden állatnál gyorsabban képes észlelni a színeket. Ráadásul a polarizált és polarizálatlan fényt is meg tudja különböztetni. Ha mindez nem lenne elég, a pikkelyei visszaverik a polarizált fényt, ami segít párt találni neki, sőt, a farka is rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, ám ezt ellenfelei elrettentésére használja inkább.

Az első rész mindenféle állatot felvonultat, és mindegyik olyan, mintha valamelyik Star Wars-filmből szabadultak volna el.

Második rész: rejtőszínek

A második rész a rejtőzködésre épül, ami már önmagában is nagyon izgalmas téma. Nekem legalábbis megunhatatlan csoda, hogy egyes állatok hogyan képesek Harry Potter köpenyét megszégyenítő módon láthatatlanná válni. Az epizód több pontján is hitetlenkedtem, de ott dobtam az igazi hátast, amikor a tigrisre került sor. Nem spoilerezem el, de a tigris bizony képes láthatatlanná válni, szó szerint.

Én nem bírom az ízeltlábúakat, így a színváltós pók mutatványát némi libabőrrel tudtam csak végignézni, de még így is odavoltam és vissza, hogy ez a számomra hátborzongató lény mi mindenre képes. Az évszakoknak megfelelően színt váltó állatoknál persze felmerül a kérdés: mi a helyzet a klímaváltozással? Mi lesz velük, ha a hőmérséklet és az évszakok váltakozása kiszámíthatatlanná válik?

A választ sejtjük…

Attenborough nem tolja az arcunkba a klímaváltozás rémét, de nem is tesz úgy, mintha nem létezne; a háttérben ott lebeg folyamatosan, és néha megböki a vállunkat, hogy el ne felejtsük, mindaz, amit látunk, mulandó.

És ahogy újabb és újabb varázslatokról szerzünk tudomást, egyre többször szembesülünk azzal: nem látunk mindent abból, ami körülvesz minket.

Harmadik rész: trükkös színek

A befejező epizódban egyebek mellett azt tudhatjuk meg, hogyan rögzítették azokat a színeket, amiket az emberi szem nem lát.  Megmutatják nekünk, milyen elképesztő kitartás és odaadás szükséges egy ilyen film létrejöttéhez.

Részletesen végigvezetnek minket azon az úton, aminek révén a saját szemünkkel nézhettük végig a tigris láthatatlanná válását. Rendkívül érdekes kísérlet, amikor eperbékák viselkedését tanulmányozzák azzal, hogy különböző színű műbékákat helyeznek el az erdőben, amelyek utánozzák az igaziak hangját. Közben azt vizsgálták, hogy az állatok különbséget tesznek-e a színek között. A válasz, az előzmények tekintetében, nem meglepő, természetesen: igen.

Az viszont igazán izgalmas, hogy vajon mi alapján tesznek különbséget, melyik szín mit kommunikál. Az ezer felmerülő kérdés közepette pedig elhangzik egy fontos mondat is: hagyjunk még válaszokat a gyerekeinknek is.

Amit nem látunk, létezik?

Attenborough képes arra, amire a többség nem. Úgy mesélni, mintha egy tudományos-fantasztikus filmet vagy egy csilliárdos költségvetésű animációs mesét néznénk, és közben hiteles, tudományos tényeket mesél. A természetfilmek tónusa az utóbbi években egyre sötétedik, nézőként azon kapjuk magunkat, hogy mindinkább szorongva álltunk föl a képernyő elől. Damoklész kardja ott lebeg fölöttünk, és legszívesebben egymagunk mentenénk meg minden élőlényt, a két kezünkkel pakolnánk fel minden állatot Noé bárkájára.

Bizony az is eszünkbe jut, hogy ebben a láncban mi, emberek is ott vagyunk, és a kihalófélben lévő állatok sorában mi ugyanúgy ott állunk. Az élet színei sorozat viszont egy picit más. Ezt képesek vagyunk végiglélegezni, méghozzá örömmel. 

Noha – a hitelességhez elengedhetetlen módon – megjelenik a klímaváltozás témája is, de Attenborough és csapata tudatosan őrzi a tézist: a természet színei, az élővilág folyamatos változásban van, attól függően, ki figyeli, és milyen perspektívából.

Nem olyan régen írtam a macskánkról egy cikket, amelyben szóba került, hogy a cicáknak milyen fantasztikus hallásuk és látásuk van. Az egész testük, tényleg mindenük úgy lett kitalálva, hogy a lehető leghamarabb észrevegyék a prédát, vagy épp a vadat, ami az ő életükre törne. Így aztán logikus a következtetés: a macska lát és hall, sőt, érez olyan dolgokat, amiket mi, emberek nem.

Az ember nem mindenható

Ahogy A Life in Colours sorozatból kiderült, a macskák nincsenek egyedül ezzel – számtalan más élőlény rendelkezik még „szuperképességekkel”. És még Sir David Attenborough sem tud mindegyikről.

A sorozat egyik legfontosabb hozzáadott értéke számomra az, hogy alapjaiban megkérdőjeleződik a mindenhatónak tartott emberi érzékelés. Hogy alázatra és gondolkodásra kényszerít; vajon tényleg nekünk, embereknek kell meghatároznunk, mi létezik, mi nem, mi szép, mi csúnya… és sorolhatnám?

Az ember nem mindenható. Egy pillanatig nem szabad abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy amit a saját szemünkkel látunk, az úgy is van.

Aki egy icipicit is nyitott a spiritualitásra, az ilyenkor érzi magában a mocorgást. És bizony elég messzire el lehet rugaszkodni – a sorozatot nézve – ezzel a gondolatmenettel. Mit látunk? Mit nem látunk? Ha az állatok között létezik ilyen mértékű különbség az érzékelésben, akkor ember és ember között miért ne lehetne? 

Attenborough sokféleképpen próbált már változtatásra ösztönözni minket. Ezer módon adta tudtunkra: ez a bolygó teli van csodákkal, de nem elég csak gyönyörködni, élvezni és használni őket. Egy ilyen sokszínű, rejtélyekkel, és az emberi szemnek láthatatlan kincsekkel teli bolygót egyszerűen nem lehet birtokolni. Hiszen nem is ismerjük.

Szabó Anna Eszter

Képek: Netflix