Maradhatunk-e „egy csapat” a párunkkal, ha szexuálisan máshol keressük a kiteljesedést?

–

„Kevésbé rettegek a hátbatámadástól, mint a napi rutintól. A rutin megöl” – hangzik el az Oz című sorozatban, és noha ott a börtönben töltött évekre vonatkozik a mondat, szabad emberként is átélhető a súlya. A rutin a felnőtt élet talán legszükségesebb és egyben legkellemetlenebb rossza: amellett, hogy keretet és viszonyítási pontot ad a mindennapoknak, ha nem vigyázunk, az olyan tevékenységekbe is bekúszik, amiknek pont, hogy a spontaneitás és a játék lenne a lényegük. És míg helye lehet a reggeli elkészítésében vagy a meeting levezénylésében, a hálószobában már kevésbé működik jól. Pedig a hosszú párkapcsolatok és a mókuskerékszerű élet képlete könnyen eredményez jól begyakorolt, már-már koreográfia-jellegű szexet, amiből csak pont a lényeg hiányzik: az izgalom.

16 év súlya

Erre jön rá François (akit bevállalós módon maga a rendező, Éric K. Boulianne játszik) és Julie (Catherine Chabot), mikor egy átlagos péntek estén beülnek egy étterembe a náluk jóval fiatalabb baráti párral, akik a világ legtermészetesebb módján mesélnek a kinkjeikről és a nyitott kapcsolatukról. Aztán egy ponton visszakérdeznek: ti hogy vagytok egymással 16 év után? Nem unalmas, hogy soha életetekben nem feküdtetek le másokkal?

François és Julie némán ülnek egymás mellett hazafelé a kocsiban, és pár nap alatt körvonalazódik:

bár az életük látszólag tökéletes, hisz harmóniában élnek egymással és gyönyörű családjuk van, valami mégis hiányzik. Igen, náluk ezer éve rutinszerű az együttlét, és valójában egyikőjük sem tudja, milyen dimenziókat rejthet még a szexualitás.

Némi hezitálás, feszkó és bizonytalankodás után aztán eldöntik, hogy megnyitják a kapcsolatot. Először közösen keresnek új élményeket, majd külön-külön, és ahogy ez innentől sejthető, ez behoz egy csomó új dinamikát kettőjük viszonyába.

Ami elméletben működik, nem biztos, hogy a gyakorlatban is fog

François és Julie történetében nincs túl sok új a nap alatt – számtalan filmrendezőt inspiráltak már korábban a heteronormatív és monogám kapcsolatok kihívásai, valamint a szexuális kiteljesedés kérdésköre. Ilyen volt korábban az ikonikus Kubrick-féle Tágra zárt szemek – ami előtt egyébként a Follies is tiszteleg egy jelenet erejéig –, személyes kedvencem, Angela Robinson Marston professzor és a csodanők című filmje, ami a Harvard egykori professzorának szerelmi életén alapszik (és nem fikció!), Nagypál Orsi Nyitva című romkomja, vagy, ha kicsit távolabb megyünk, a Vicky Cristina Barcelona, az Álmodozók vagy Gaspar Noé Love-ja. Bár mindegyik film egy kicsit más irányból, és pláne más műfajból közelít, a középpontban álló kérdések mégis hasonlóak:

vajon valóban monogámiára teremtettünk? Vajon ki tudunk teljesedni szexuálisan egyetlen ember mellett?

Vajon elfojthatók-e, illetve el kell-e fojtani azokat a belső késztetéseket, amik azt súgják belülről: több is van annál, mint amit eddig tapasztaltunk? És hogy lehet szembenézni az olyan vágyakkal, amik nem illenek a magunkról alkotott képünkhöz, vagy társadalmilag meglehetősen stigmatizáltak – mint ahogy Nicole Kidman is példázta azt a tavalyi Jókislányban?

A felsorolt sztorik mindegyike máshova fut ki, egy dolog mégis közös bennük: miután a főszereplőket elkapja a kísérletező kedv, rövid időn belül kiderül, hogy ami működik elméletben, az nem biztos, hogy a gyakorlatban is fog. Bizony, teljesen más teoretikus szinten elképzelni a párod (vagy saját magad) mással, mint ott találni magatokat az éles helyzetben, és míg van, akinél ez csodálatos és felszabadító élményként kerül be az emlékek közé, bőven láthatunk példát arra is, hogy máshol súlyos krízist okoz. Pláne, ha a pár tagjai nem rendelkeznek kellő önismerettel, és nem tudnak tabumentesen kommunikálni egymással.

Másfél óra szerethető bénázás

Mikor François és Julie megnyitják a kapcsolatukat, meggyőződéssel hiszik, hogy minden potenciális veszélyre felkészítették magukat. Listát írnak a szabályokról, progresszív gondolkodású szülők módjára beavatják a kislányaikat, alaposan leszervezik a randikat, de már rögtön az első alkalomnál látszik: ez a fajta párkapcsolati dinamika ezerszer megfoghatatlanabb, mint ami rögzíthető volt egy whiteboardon. És nemcsak azért, mert bizonyos fogalmak – mint például a lojalitás – mindkettőjüknek mást jelentenek, hanem azért is, mert itt derül ki, hogy valójában semmit sem tudnak önmagukról.

Az elmúlt 16 évben egyszer sem álltak meg, hogy ránézzenek: mik az erősségeik, mik az elakadásaik, milyen dolgok triggerelik, izgatják vagy épp taszítják őket. És bár ez lehetne egy izgalmas, közös kísérletezési folyamat is, nem az lesz. A pár tagjai távolodni kezdenek egymástól, François régóta lappangó, de fel nem vállalt depressziója egyre erősödik, Julie-nél pedig érzelmek keverednek a testiségbe. Ami korábban csak unalmas volt, az most már terhelt is. Na, innen szép nyerni.

Ám annak ellenére, hogy Éric K. Boulianne filmjében van feszkó és diszkomfort bőven, mégsem válik megterhelővé vagy nehézzé a filmélmény.

A rendező profi módon zsonglőrködött a mély és elgondolkodtató mondanivalóval, valamint a humoros és groteszk helyzetekkel, a végeredmény pedig pont csak annyira diszkomfortos, hogy azt egy témában kevésbé jártas néző is elbírja. A Follies minden fájdalma ellenére tele van humorral, amit sokszor a karakterek esetlensége, szerethető bénázása okoz – de nem a szereplőkön, hanem a szereplőkkel együtt nevetünk. És ez felszabadító élmény – a filmvásznon és a valódi szexuális útkeresésben egyaránt.

Ha szövetségről beszélünk, az legyen ilyen

De van még egy ok, amiért Boulianne alkotása belopta magát a szívembe: a Follies csodálatos példát mutat a szeretetre – és nem a giccses, pátoszos narratíván keresztül, hanem emberien, őszintén és életszerűen. Úgy, ahogy az nekünk, nézőknek is elérhető lehet.

François és Julie kapcsolata talán épp megrekedt kicsit, talán nem most tombol leginkább a szexuális életük, és talán sok a konfliktus is, ám bármi is jöjjön, nem szűnnek meg egy csapatot alkotni. Szövetségesek, akik nem felejtik el, hova tartoznak igazán, vagy mit jelent az otthon – akkor sem, ha bizonyos vágyaik más irányba navigálják épp őket.

És bár nagy kockázatot vállalnak, de azt sem önző okból, hanem kettőjükért teszik: képesek ugyanis alárendelni saját egójukat annak érdekében, hogy a másik fél kiteljesedhessen.

Nem tudom, hogy a gyakorlatban hány párnál működik valóban a poliamória, és hányan buknak bele, vagy csapják be magukat folyton lenyelt fájdalmak közepette. (És ezt a kérdést ugyanúgy feltehetném a monogámiára vonatkozóan is.) Nem tudom, hogy mi a nehezebb út: fenntartani egy sok szabályon alapuló, bizonytalan lábakon álló rendszert, vagy megújítani egy 16 éves rutinokon nyugvó, lapos kapcsolatot. Azt viszont tudom, hogy François és Julie példája, még ha közel sem tökéletes, de mégis az egyik lehető legkedvesebbje azoknak, amiket eddig láthattunk.

Pedig nincs benne semmi nagy truváj, csupán mernek együtt bukdácsolni, hibázni, szeretni és szeretve lenni, és képesek kimondani, ha valami félrement. Ebből pedig nemcsak az tanulhat, aki a poliamor kapcsolat gondolatával szemezik épp, hanem az is, aki elkötelezett híve a monogámiának. Innentől ugyanis már szinte mindegy, mi a körítés.

A filmet legközelebb a Budapest International Film Festivalon tudjátok megnézni, ITT.

Takács Dalma