A sportoló nem a tulajdonod, nem érted? – Miért nem „hiszti” a Naomi Osaka-ügy, és mit kellene tanulnunk belőle?

–

 

 „De hát benne van a szerződésében, hogy nyilatkoznia kell!”

Ez a leggyakoribb érv, amit Osaka ellen felhozni láttam, ezen az alapon büntette őt meg a Roland Garros. Érthető, világos, az ember olvassa el a kisbetűs részt is, meg hát ezt amúgy is tudja mindenki. Oké. Szálazzuk szét ezt egy kicsit.

Elsőként az anyáról lányára öröklődő családi töltött hús tanmeséje jut eszembe. Anyuka tanítja a lányának a receptet, amelyben szerepel az a mozzanat, hogy „levágni a hústekercs két végét”. A lány nem érti, mi értelme van a két vég levágásának, ám anyjának fogalma sincs a magyarázatról, neki így mutatta az anyja, és kész. De mivel most már nem hagyja nyugodni a gondolat, felhívja a saját anyját, és megkérdezi, mégis, miért kell levágni a hústekercs két végét. A nagymamának fogalma sincs, ő csak leírta a receptet szóról szóra, ahogyan a saját anyja diktálta, márpedig a dédi határozottan úgy mondta: „És akkor levágom a tekercs két végét, tepsibe rakom, és megsütöm.”

A nagymama fejében szöget üt a gondolat, felhívja hát az anyját (szerencsés család, dédi remek egészségnek örvend), mi a szerepe a két levágott végnek. A dédi alig bírja elmondani a választ a röhögéstől: „Egyedül annyi, hogy máshogy nem fért bele a hús a tepsimbe.”

Gondolom, érthető az analógia: az, hogy valamit régóta csinálunk, nem biztos, hogy azt jelenti, van értelme továbbra is úgy csinálnunk, mert menet közben megváltozhattak a körülmények.

Még egyszerűbben: azért van benne a szerződésben, hogy a sportolóknak kötelező nyilatkozniuk, mert mi beleírtuk. Épp így ki is vehetjük vagy át is írhatjuk ezt a cikkelyt.

Elképzelhető, hogy újságíróként – pláne egykori sportújságíróként – fura ilyet olvasni tőlem, de szerintem kevés károsabb dolgot találtak fel a sportban, mint a pályaszéli interjút.

Igen, tudom, kell a tartalom, az exkluzivitás, de a pályáról izzadtan, hullafáradtan érkező sportolótól mégis mit várunk azon túl, hogy

• örülök, hogy nyertünk;
• szomorú vagyok, hogy veszítettünk;
• jól játszottunk;
• rosszul játszottunk;
• fújt a szél, elfáradtunk, hülye a bíró.

Sok értelmes nekem biztosan nem jutna eszembe még akkor sem, ha feltételezzük, hogy kibírnám a teljes játékidőt anélkül, hogy összeesnék a pályán vagy elmerülnék a medencében, mint a nyeletlen fejsze.

Elárulok egy titkot: újságíróként sem a legüdvözítőbb feladat mikrofonnal a kezedben hadonászni a lefújás vagy a futam vége után, arra várva, hogy örömében vagy bánatában mond valami olyasmit a sportoló, ami nagyot megy majd a híradóban meg a közösségi médiában.

Meg amúgy milyen értelmes kérdést lehet feltenni valakinek, aki épp eufóriában úszik, és menne ünnepelni, vagy a legmélyebb pokolba zuhan az orrod előtt, hiszen úgy érzi, semmit se ért az utóbbi évek vérverejtékes munkája?

Elképzelem ugyanezt a hétköznapi életben.

Jelenet 1.

Behívatott a főnököd, hogy közölje: igazán sajnálja, de nem elégedett a teljesítményeddel, ki vagy rúgva. Kinyitod az irodája ajtaját, még mindig sokkhatás alatt, erre eléd ugrik valaki, akit jószerével nem is ismersz, és mikrofont nyom az orrod alá:

– Milyen érzés kirúgva lenni? Mit csinálhattál volna jobban?

És aztán – akármit mondasz – a felvételt harsogni fogja minden híradó, látni fogja az összes családtagod, ismerősöd, munkatársad.

Jelenet 2.

A munkáltatód jövője szempontjából fontos prezentációra készülsz, sok millió forint áll vagy bukik azon, hogyan szerepelsz. Rengeteget gyakorolsz, szuperül megy minden, csakhogy a prezi előtti estén megjön a menstruációd, ami iszonyatos fájdalmakkal jár, ezért kénytelen vagy egy csomó gyógyszert beszedni, hogy valahogy túléld a szereplést. A fájdalom nem is szűnik meg tökéletesen, izgulsz, nehogy átázzon a nadrágkosztümöd, a gyógyszerektől pedig kába vagy. A prezentáció közepesen sikerül, bizonytalannak tűnsz, nem teszel túl jó benyomást az ügyfélre. Elúszik a megállapodás, a munkatársaid arcán látod a dühöt és a döbbenetet, a főnököd őrjöngeni fog. Még éppen csak szedelőzködtök a tárgyalóban, amikor belibben egy határozott riporter meg egy operatőr, orrod alá nyomja a mikrofont, és élő adásban a következőket kérdezi:

– Milyen érzés, hogy miattad bukta a cég az üzletet? Mi volt a probléma? A felkészülés alatt sokkal jobban teljesítettél! Mit üzensz azoknak, akik neked szurkoltak, és most csalódottak?

És akkor (tudva, hogy pillanatokon belül az internet is tele lesz a nyilatkozatoddal) választhatsz, hogy beszélsz-e arról, hogy fél napja üvölteni tudnál a fájdalomtól, és az állapotodhoz képest a teljesítményed szinte csodával határos – vagy felülsz a szégyenvonatra, és bocsánatot kérsz azért, amiről valójában nem tehetsz.

És akármit mondasz, biztos lehetsz abban, hogy azt mondják, kifogásokat keresel. Esetleg nem vagy elég összeszedett, hogy kerültél egyáltalán a csapatba, ha két értelmes mondatot se tudsz összerakni. 

 

Attól, hogy ez a rendszer, még lehet rossz

Sokat gondolkodtam az Osaka-ügy kirobbanása óta, tulajdonképpen mi értelme van a sajtótájékoztatóknak. Minden, de minden információ, amit a sportoló meg akar osztani magáról, ott van a közösségi médiában. A szövetségek kiadják a csapatfelállásokat, a stúdiókban elemzik a teljesítményt, minden kimerevíthető, kinagyítható, körberajzolható az elemzőprogramokban. Egy élsportoló élete manapság olyan, mintha nagyítóüveg alatt létezne – és ez bizony olykor felperzsel mindent maga alatt.

Ha a saját kezembe képzelem a nagyítót (mert szurkolói, sportrajongói minőségemben követem a pályafutásukat), nem olyan bonyolult átlátni, hogy egy adott pillanatig károkozás nélkül vizsgálhatom kedvencemet a nagyítón át, akár egy ritka pillangót – azon túl azonban elpusztítom, ha túl sokáig irányítom rá a napsugarakat a lencsén keresztül.

Nekünk, szurkolóknak az a felelősségünk, hogy megértsük: a sportoló teste, elméje, lelke nem köztulajdon. Az, hogy megengedik nekünk, hogy nap mint nap nagyítón át figyeljük őket, a teljesítményüket, nem jelenti azt, hogy jogunk van élve felboncolni őket. Azon túl, hogy a pályán, páston, medencében a maximumot nyújtják, nem tartoznak nekünk semmivel, de semmivel. 

Hrutka János épp nemrég írt arról riportjában, hogy a topligákban játszó futballisták esetében még olyan, számunkra evidenciának számító életesemények sem vehető biztosra, mint az esküvő vagy a születés: ha a csapat menetrendjébe nem fér bele egyik vagy másik, akkor nincs mit tenni.

Néhány hónapja a Liverpool vezetőedzőjének, Jürgen Kloppnak meghalt az édesanyja. A tréner a Covid-szabályozások miatt nem lehetett ott a temetésén. Közben pedig – zárt kapuk mögött – le kellett játszani a Premier League-meccseket. A Liverpool ebben a szezonban nem teljesített valami jól: a tavalyi bajnoki cím után az idén az utolsó pillanatban sikerült megcsípni a BL-szereplést érő helyezést. Az év elején különösen gyengén ment a játék – és tudjátok, milyen kommenteket olvastam ekkoriban tömegével?

Ki kéne rúgni Kloppot.

Ember, felfogod, mit beszélsz? Néhány rossz meccs, urambocsá egy gyengébb szezon miatt kirúgni az embert, aki harminc év után szerzett bajnoki címet a Liverpoolnak. Aki ott ült a kispadon, felkészítette a csapatot, nyilatkozott a sajtónak – miközben Németországban halva feküdt az édesanyja, akitől elbúcsúzni sem tudott tisztességesen.

És ezt így a kanapéról beböfögni tavasszal, amikor még fogalmad sincs, mi lesz a bajnokság végkimenetele.

Hol van belőlünk az emberség? Milyen alapon tárgyiasítjuk a sportvilág szereplőit? Kifakadtam akkor is, felbosszantottam magam most is, az Osakát gyalázó kommenteket olvasva, hogyaszondja, ennyi pénzért ne sírjon a szája, ha nyilatkozni kell, ez is a sport része.

Leírom hát még egyszer: ez kizárólag azért a sport része, mert azzá tették. Többnyire olyanok, akik üzleti döntéseket hoznak, és nem arról döntenek, hogyan érjenek a labdába a pályán. Az utóbbiban nyilván nem tudnának értékelhetőt alkotni. Ezt a részét egyébként még értem is: nekik a profit a lényeg. Nem tartom helyesnek, de értem.

De a szurkolókat? Akik alapvetően azért néznek sportot, mert a pályán/páston/medencében valaki olyasvalamire képes, amire ők nem? Biztosan rosszul közelítem meg ezt az egészet, de az én alapállásom a tisztelet és a hála, amiért tanúja lehetek annak, ahogy emberek nap mint nap kiteszik a lelküket.

Jó, de akkor mégis mit kellene tennünk, teszed fel a kérdést

Elsőként például gondolkodni. Osaka tette pont erre irányul, ezt szeretné kiharcolni – és ha esetleg ez nem lenne világos: az ilyen esetekben sohasem arról van szó, hogy a multimilliomos sportoló jó dolgába már nem tudja, mit kezdjen magával. Ahhoz, hogy a tettednek súlya és eredménye legyen, sztársportolónak kell lenned, ahhoz pedig, hogy ne kelljen aggódnod a 15 ezer dolláros büntetés hatásai miatt, nem árt, ha multimilliomos vagy.

Ezért van, hogy a Williams nővérek állnak ki a női egyenjogúságért, ezért, hogy világon oly sokfelé lenézett női foci elismeréséért a sztárokkal megpakolt amerikai válogatott kampányol, és nem széles körben ismeretlen sportolók. Az ő szavuk senkit, de senkit nem érdekelne – de klasszikus médiafelületet se kapnának hozzá.

És senkiben ne legyenek kétségek: a közösségi média alapjaiban alakította át már eddig is a sportújságírást, a hírversenyt. Sokmilliós követőbázist adott azoknak, akik a mainstream médiában háttérbe szorultak, akikről nem megfelelő hangnemben vagy nem szakmai alapokon írtak.

Sarkítva: a sztársportolóknak többé nincs szükségük a médiára. A médiának van szüksége a sztársportolókra.

Hiába jön bárki a szponzori szerződésekkel: a sportolók köszönik, remekül megélnek majd az egyéni szponzorokból, akit nem ejtettek ugyanis a fejére, az pontosan tudja, hogy ha Naomi Osaka kirak egy képet 2,3 millió Insta-követőjének (és ez csak az Instagram), akkor egy szűrt, elkötelezett célcsoportnak posztol, nem pedig arctalan tömegnek.

Ha mindezt beláttuk (márpedig akár belátjuk, akár nem, a példányszámok, nézettségek és követőszámok relációja világos és vitathatatlan), tisztába kerülünk azzal is, hogy az, ami eddig volt, nem mehet így tovább. Ennek az első nagy áttörését hozhatja (és őszintén remélem, hogy el is hozza) Naomi Osaka kiállása, aki közleményében egyértelművé tette, hogy a jövőben szeretne tárgyalni az illetékesekkel arról, miként alakítható át a jelenlegi rendszer úgy, hogy az a sportolók javát szolgálja.

Márpedig – bár úgy érzem, ez néha elvész a hatalmas zajban – mi más lehetne a sportolók egészségénél fontosabb? Nem attól függ minden, de minden ebben az egész felépítményben? Nem azért ülünk le a képernyők elé mi magunk, hogy egészséges, erejük teljében lévő sportemberek küzdelmét láthassuk?

A mentális egészség: egészség. A mentális betegség: betegség

Ez ilyen roppant egyszerű. Pont ugyanolyan fontos, hogy a sportoló ne omoljon össze a sajtótájékoztató közben (vagy a sajtótájékoztató miatt később, a hotelszobájában), mint az, hogy ne húzódjon meg a vádlija.

Jártam olyan sajtótájékoztatón Angliában, ahol az épp regnáló szövetségi kapitánnyal, Fabio Capellóval olyan hangnemet ütött meg a brit sajtó néhány képviselője, hogy ha ezt a szülőfalum kocsmájában merészeli valaki a megye hármas csapatunk edzőjével, akkor valószínűleg jól fel is pofozzák érte. De nem épp elég, ha te sportolóként legbelül össze vagy törve a vereség miatt, esetleg magánéleti tragédiát élsz át éppen, és ostoba kérdésekre kell válaszolnod ahelyett, hogy pihennél, gyógyulnál és kikapcsolnál végre a csendes szobádban?

Nekem szurkolóként és újságíróként is sokkal kedvemre valóbb volna egy olyan rendszer, amelyben a lehető legminimálisabb kötelezettségük van a sportolóknak, és még az is személyre szabható.

Mondok példát:

• sajtótájékoztató helyett a torna, verseny helyszínén felállítanak egy fotófülke-szerűséget, ahová a sportoló kedve szerint bevonulhat, egyedül, csendben, és azt és úgy mondhat bele a kamerába, amit ő fontosnak tart az adott eredményéről. Nincs több sablonkérdés, nincs több kierőltetett, udvarias válasz. Ha két mondatot mond, az is egy üzenet. Ha hosszan beszél, az is. Ha nem akar bemenni, nem büntetik meg, legfeljebb annyi áll a szerződésében, hogy egyetlenegyszer a torna ideje alatt mindenképpen üzennie kell a nézőknek, sajtónak.
• Nem kell fülke sem – a versenyek rendezői abban állapodnak meg a résztvevőkkel, hogy azok maguktól, a maguk ízlése és kényelme szerint küldenek egy-egy videóüzenetet, amelyek a hivatalos oldalon vagy a médiatámogató felületein érhetők el. Nyugodt környezetben, nem több tucat idegen ember előtt kell valamit elmondaniuk. Ha valaki végképp nem szeretne kamera elé állni (ami, tegyük a szívünkre a kezünket, tökéletesen érthető és respektálható), küldjön írott nyilatkozatot.

Ezzel az interjúlehetőségek nem szűnnének meg. Sőt: a járvány miatti ugrásszerű digitális átállás miatt soha ennyire jó esélyeink nem voltak még arra, hogy a világ bármely pontjáról interjút készíthessünk bárkivel. Csak a menedzsment, a klubok, a rendezők rugalmasságán múlik.

(Ha engem kérdeztek, sokkal izgalmasabb olvasni és írni is egy saját interjút, mint a sajtótájékoztatón mindenki előtt elhangzó, mindenki által minden platformon lehozott válaszokat.)

Szóval a magam részéről szívből üdvözlöm Naomi Osaka törekvéseit, szurkolóként és újságíróként egyaránt. Ha valaki úgy érzi, jobban tud teljesíteni a média csinn-bumm cirkusza nélkül, akkor legyen erre lehetősége.

Ha valaki mentális betegséggel küszködik, ne várjunk tőle egészséges működést a gyógyulásig. És legfőképpen: ne hátráltassuk a gyógyulását. Nincs jogunk ártani annak, aki arra tette fel az életét, hogy teljesítményével lenyűgözzön bennünket.

A sportoló nem a tulajdonunk. Sem a teste, sem a lelke.

Nem egy darab töltött hús, amit a kedvünk szerint farigcsálhatunk, csak mert generációk óta így tettünk. Az, hogy valamit hosszú ideje csinálunk, nem jelenti azt, hogy eddig jól csináltuk.

Drámát akarsz? Oké. Keresd inkább a Netflixen, ne hús-vér emberek mentális problémáiban turkálva.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Tim Clayton/Corbis