–

1. Az első számú kérdés: bele fogok ebbe bolondulni? Avagy hogyan ne bolonduljak bele?

„A gyász olyan birodalom, amelyről mindaddig semmit sem tudunk, amíg el nem érkezünk oda. Érezzük (tudjuk), hogy meghalhat egy számunkra fontos személy, de arra nem gondolunk, mi vár ránk az elképzelt halálesetet követő napok, hetek után. E napokkal, hetekkel kapcsolatban is téves elképzeléseink vannak. Arra számítunk, hogy a hirtelen bekövetkezett haláleset sokkos reakciót vált majd ki belőlünk. Azonban arra nem számítunk, hogy ez a sokkos állapot mindent áthat, összezavarja a testi és a lelki folyamatainkat. Számíthatunk arra, hogy elesettek, vigasztalhatatlanok leszünk, és úgy érezzük, megőrjít a veszteség. Arra azonban nem is gondolunk, hogy a szó szoros értelmében hatalmába kerít bennünket az őrület, és – bár látszólag higgadtan viseljük a helyzetet –, valójában azt fogjuk hinni, hogy halott férjünk visszatér hozzánk, és szüksége lesz a cipőire.” – írja könyvében Singer Magdolna.

Az anyám halála előtti két napban, amikor már tudtuk, kevés remény van a felépülésére, elkezdett rázni a hideg. A gerincemen végig éreztem a velőt rázó reszketést, és soha életemben nem rettegtem még annyira semmitől. Tudtam, hogy meg fog halni, de nem akartam elhinni. Úgy viaskodtam ezzel a ténnyel, hogy közben üvöltöttem, mint egy sarokba szorított állat. Attól féltem, hogy összetörök valamit, majd a következő pillanatban gyilkos gondolataim támadtak. 

Amikor meghalt, kint sétáltunk az erdőben, és már szinte kéjes nyugalom telepedett ránk. Úgy hiszem, akkor jött elbúcsúzni. Amikor pedig tudatták velünk a hírt, mindannyian egy autóban ültünk, én vezettem, és valójában nem ért váratlanul, tulajdonképpen éreztem, hogy meg fog történni a legrosszabb. 

„A büdös kurva életbe! Nincs Isten!” Ez a két mondat volt a legtöbb, ami az azt követő hetekben kicsúszott a számon. Volt, hogy torkom szakadtából üvöltöttem itthon, egyedül a lakásban, majd kinyitottam az ablakot, hogy hallják. Szidtam a kormányt, a Covidot, az Istent, magamat, mindenkit, gyűlöletet éreztem és őrületet. Majd kérleltem Novákot, mondja meg, hogyan nem lehet ebbe beleőrülni. 

„Nem akarok meghalni, de jó lenne nem élni.

A gyászoló úgy érzi, megrabolták, szeretné elmondani, de a világ bezárul előtte, mert ezt a letaglózó veszteséget nem tudja átdobni az értetlenség falán. Elfeketedik az ég a belső világában. Csetlik-botlik, mint egy kisgyerek, úgy bolyong, mint egy alvajáró, elfelejt fontos dolgokat, leveri a tányért az asztalról, nekitolat a kerítésnek. Fáradt, de nem hétköznapi módon, az élet terhe nyomja a vállát.”

Pontosan ez történt velünk, miután anyánk halála ránk szakadt. Hazaindultam vidékre, és egy kitérőnél Pest felé fordultam vissza, amit 50 kilométer után vettem csak észre, amikor már az elektromos kocsimból majdnem kifogyott a szufla. Bőgve töltöttem Hatvannál a kocsit, ahol az első töltő nem működött, ezért artikulátlanul üvöltöttem a szolgáltató diszpécserével. Azt hittem, megbolondulok. Sokszor éreztem úgy, hogy felcsavarodok egy fára, és talán jobb is lenne ez a végszó.

Ott, azokban a hetekben szentül meg voltam győződve arról, hogy nem fogom ép ésszel kibírni ezt az egészet.

2. Tagadás, képzelődés, bagatellizálás:

„A tagadásnak többféle megnyilvánulása lehet. Az egyik, amikor valaki tisztában van ugyan a szerette halálával, de igyekszik továbbéltetni a maga számára: nem válik meg a holmijától, a szobáját emlékművé teszi. A másik, súlyosabb forma, amikor a gyászoló úgy gondolja, a szerette nem is halt meg, aminek már súlyos pszichés következményei is lehetnek. Végül van a tagadásnak egy harmadik módja: a bagatellizálás, amikor az illető elértékteleníti a kapcsolatot, és benne az elhunyt személyt.”

Az agyam felfogja, hogy mi történt, képes vagyok megérteni, hogy már nem él, de mégis olyan, mintha egy filmben éltem volna abban a pár hétben, és egy utószóban rekedtem volna azóta. 

Még nyúlok a telefonért, hívni akarom, hogy elmeséljem, mi történt velem, hogy együtt bosszankodjunk valami miatt, mert azt nagyon szerettünk együtt, vagy elújságoljam a hihetetlenül szuper, új dolgokat, de aztán rájövök, ez nem fog sikerülni. Az agyam visszaránt a valóságba.

Még nem pakoltuk el a cuccait, még a hálóingében alszom. 
Még nem töröltem ki a számát.
Még olvasgatom az üzeneteit. 
Még várom, hátha csörög.
Még lesem, hátha szalad felém a folyosón, mint ahogy mindig, amikor otthon várt bennünket.

Kimegyek a temetőbe, látom a nevét a táblán, de nem bírom elhinni, hogy ő van mögötte.
Pedig láttam a hamvait tartó urnára is ráírva a nevét.
Hátha jön. Hátha kiderül, ez csak egy vicc.

Aztán egyszerűen csak nem történik semmi.

3. Szorongás a haláltól:

„Egy hozzánk közel álló személy elvesztésekor a saját halálunkkal is szembesülünk, az elmúlás sokkolóan valóságossá válik számunkra. Leomlanak a védőfalak, amelyeket azért építettünk, hogy elkerüljük a szembenézést. Ez sokakat arra ösztönöz, hogy teljesebben éljék az életüket, másokban nő a szorongás az éveik fogyása miatt. Talán meglepő, de rendszeresen hallom azt is a gyászolóktól, hogy miután látták hozzátartozójukat eltávozni, foghatták a kezét halálakor, megszűnt a halálfélelmük.”

Megtanultam nem félni a haláltól a súlyos betegségem alatt, de amikor anyám haldoklott, újfajta, jóval mélyebb félelemmel kellett szembenéznem, a halálnak egy új verziójával: mégpedig azzal, hogy nekem anélkül az ember nélkül kell élnem tovább, aki a védőhálóm volt, aki megmentett engem. Ez olyannyira félelmetes volt, hogy még Istenhez is könyörögtem, mentse meg, ami példa nélküli az életemben, még a saját életben maradásomat sem kértem tőle soha.

Azóta pedig még inkább élni akarok. És úgy élek, ahogy ő is akarna engem látni: vidámnak, élettel telinek, erősnek. Úgy teszem a dolgom, hogy anyám egész biztos lát engem, és büszke lenne rám.

Murakami Haruki sorai pedig még inkább megnyugtatnak és értelmet adnak a halálnak: 

„Egészen addig úgy gondoltam a halálra, mint az élettől teljesen leválasztott, különálló dologra. Úgy hittem, bár a halál mindenképpen elér minket egyszer, de addig semmi közünk hozzá. Így tűnt számomra a legegyszerűbbnek és a leglogikusabbnak. Az élet ezen az oldalon, a halál a túloldalon van. Én itt vagyok és nem ott. Az az éjszaka, amelyen Kizuki meghalt, választóvonal lett számomra. Már nem tudtam ilyen egyszerűen gondolni életre és halálra. Rádöbbentem, hogy a halál nem az élet ellentétes formája. A halál eredendően bennem van, és bárhogy is erőlködöm, ezt a tényt többé nem feledhetem el. Mert amikor azon a májusi délutánon a halál elragadta Kizukit, engem is magával ragadott.”

4. Felelős vagyok én a halálodért? Megtettem érted mindent?

„A halállal való szembenézés helyett választhatjuk a bűntudatot is. Míg egyesek igyekeznek megszabadulni a bűntudattól, mások az egzisztenciális szorongást csökkentő hatása miatt ragaszkodnak hozzá, igaz, nem tudatosan. Nyugtalanító érzés, de még mindig elfogadhatóbb, mint a magunk és még elő hozzátartozóink miatti aggódás. Azzal, hogy olyasmiket mantráz folyamatosan a gyászoló, hogy tehetett volna valamit az elhunyt érdekében, életben tarthatja azt az illúziót, hogy kivédheti az élet könyörtelen csapásait.”

Az első kérdések ezek voltak, amiket feltettünk magunknak:

Nem kellett volna ráparancsolni, hogy ne menjen sehova, és akkor nem kapja el a vírust?
Nem kellett volna hamarabb kórházba vinni?
Jól döntöttünk ennél és annál a pontnál?
Máshogy alakult volna akkor, ha…?

De ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, és feleslegesen mardossuk vele magunkat, mert ami egészen biztos: a halálát nem lehet meg nem történtté tenni. Különben is:

illúzió azt hinni, hogy ki lehet védeni az élet könyörtelen csapásait.

5. Ki segít rajtam? Segíthet egyáltalán bárki?

„Egy fiatal lány, aki az anyja halála miatt összeomlott és hanyagolta a barátait, megilletődötten tapasztalta, hogy a barátok beosztják a napi telefonálásokat, látogatásokat, az ő programokra hurcolászását. Nincs olyan nap, hogy valamelyik ne jelentkezzen, és mindezt könnyedén, az erőlködés, kötelességtudat, zavar legkisebb jele nélkül.”

Egy nagy szerencsém volt anyám elvesztésében: hogy a barátaim olyan egységes és szilárd védőhálót növesztettek alám, amibe belezuhanhattam, és így nem törtem össze magam. Mindegyikük ösztönösen tudta, mi az, amire szükségem van az adott pillanatban. Nem volt sok az aggódásuk, és kevésnek sem éreztem. Ha ki akartam ütni magam, akkor tartották a fejem, ha zokogtam vagy üvöltöttem, meghallgatták, ha nevetni akartam, velem nevettek. 

Jó volt ráeszmélni, hogy mennyire szeretnek, és még azt is tudták, mikor volt szükségem csak egy ölelésre.

6. Amikor a halál megkönnyebbülést hoz a gyászolónak:

„Egy teljes órán keresztül próbáltam sírni. Nem ment. Nem jöttek a könnyek. Az évek során annyiszor sírtam már anyámért, annyiszor meggyászoltam őt, hogy a valóság csak elzsibbasztott.

Súlyos betegeknél, akiknek akár évekig is elhúzódhat a szenvedése, gyakran érezheti azt a gyászoló, hogy megkönnyebbül a szeretett személy elvesztésekor. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne fájna a halála, csak az emberpróbáló időszak minden életet kiszippant a környezetből, nem csak abból az emberből, aki haldoklik.” 

Az anyámat két hét alatt veszítettük el. Nekünk csak a sokk maradt. De valahol az is természetes érzés, ha azt érzi valaki: végre vége van. Vagy ha ugyanezt amiatt érzi, hogy a halott személy még az életében súlyos terheket rótt rá: esetleg bántalmazta verbálisan vagy fizikálisan.

7. Meddig tart a gyász? Egyáltalán vége lesz egyszer?

„…olyan is van, amikor valaki próbál elmenekülni a fájdalom elől: túlhajszolt munka, erejét meghaladó, új projektek, kihívások, vagy éppen bulizás, alkohol, szex. Megint mások körömszakadtáig ragaszkodnak a kínjukhoz, mint a szeretet tévesen értelmezett jelképéhez. Ez a végső kapcsolat, ha már ez sincs, az árulás az elhunyttal szemben. Sajnos néha ezt erősíti a környezet is: »A szeretet egyenlő a gyásszal.« »Ha nem gyászolsz, nem szerettél igazán.« »Ha valóban szerettél, a gyász életed végéig elkísér.« Ez nem segíti a gyászolót, ahogy az erőltetett optimizmus sem: lépj túl rajta, engedd el és hasonló közhelyek.”

Mondom, mik azok a mondatok, amik egészen biztos, hogy nem segítik a gyászolót:

Soha nem fog elmúlni!
Mindig veled lesz, mindent lát, mindent hall.
Ugyanilyen ez az egész húsz év múltán is.
Ezt nem lehet felfogni ép ésszel.
Hogy bírod ki egyáltalán?

Elmondom: valahogy kibírom, valahogy felfogom, valahogy túlleszek rajta, valahogy élek tovább, és közben nem hiszem, hogy ugyanilyen lesz húsz évvel később is, és azt se akarom, hogy mindent halljon és mindent lásson a szeretett, elveszített személy.

Lássa a nevetésem, és az örömöm, tudja, érezze, hogy bennem él tovább, és soha nem fogom elfelejteni, de anyám például nem akarná, hogy évekkel később is ugyanígy fájjon nekem. Ha belenézek a tükörbe, őt látom, nem tud meghalni tehát. A temetése másnapján egy nagy, leszerződött munka fotózására mentem, ahol mindenki jókedvű volt, és mindenki agyondicsért a fogyásom miatt, amiről természetesen mindenki tudni akarta, hogy sikerült. Mélyen hallgattam arról, hogy előző nap temettük az anyámat, hogy az elvesztése miatt hetekig nem ettem – nem akartam azt a jókedvű napot megakasztani ezzel. Egyszerűen nem volt odavaló az anyámmal kapcsolatos veszteségem. És kifejezetten jólesett a munka.

Attól, hogy nem jártam egy percig sem feketében, nem mondtam le minden feladatom, és képes voltam továbbindulni az életemben. De mindez nem jelenti azt, hogy nem fáj, hanem annyit tesz: úgy érzem, így lenne rám büszke az anyám, és ő is pontosan ezt akarná. 

Minden szerdán anyanapot tartok. Halállal és gyásszal kapcsolatos verseket olvasok, hozzá beszélek, és őt értelmezem újra magamban. Ezek a szerdák lettek a legbékésebb napok a heteimben.

Singer Magdolna könyvét pedig ajánlom olvasásra akkor is, ha nem vagy közvetlenül érintett.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Boy_Anupong