Tíz évvel ezelőtt lett az a férfi a nevelőapám. Tizenegy éves voltam akkor. A szüleim nem sokkal azelőtt váltak el, a kistestvéremmel az anyukámnál maradtunk. Anyu összejött egy férfival, aki hozzánk költözött. Eleinte bűbájos volt, a kedvünkben járt, sokat beszélgetett velem. De miután befogadtuk, megváltozott, elkezdett parancsolgatni, cirkuszolni. Anyukámra nagyon féltékeny volt, összevissza gyanúsítgatta, hogy kikkel szűri össze a levet a háza mögött.

Aztán egy nap új fejezet kezdődött: adott a számra egy puszit búcsúzásképpen. Megdöbbentem, de arra gondoltam, vannak olyan szülők, akik így köszönnek el a gyereküktől, neki is van saját gyereke, biztos ez a szokás náluk.

De hamar kiderült, hogy nem erről van szó.

Elég gyorsan eljutottunk a puszitól a fogdosásig majd a szexig.

Mindent csinált velem a következő években, amit egy felnőtt nővel szoktak.

Nem kellett durván erőszakoskodnia, lefagytam, ha közeledett, nem nagyon ellenkeztem.

Arra gondoltam, ha szólok anyukámnak, tönkreteszem a kapcsolatukat, és egy válás után megint nagy csalódás következik, aminek én leszek az oka. Nem akartam, hogy haragudjon rám az anyukám. Vagy azt, hogy szomorú legyen.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Úgyhogy hallgattam, és a lehető legkésőbb mentem haza az iskolából, hogy ne maradjak kettesben azzal az emberrel, mert ő sokszor előbb jött meg, mint anyu.

Nem mindig vált be a stratégia, volt, hogy vele kellett mennem autóval valahova, félreállt az erdőnél, és lenyomta a fejemet az ölébe, hogy nosza.

Ha nem csináltam meg valamit, amit akart, akkor nem tévézhettem másnap, vagy elvette a telefonomat egy időre, így zsarolt.

Volt, hogy könyörgött is, magyarázta, hogy anyukám gyereket vár, nem tudnak együtt lenni, értsem meg, neki segítek, ha hagyom magam. Meg azt is mondta, ezzel az egésszel felkészít engem a felnőtté válásra, majd hálás leszek neki egyszer, mi mindenre megtanított.

Tizennégy éves koromig tartott a zaklatás, aztán lassan megszűnt, mert anyukám otthon maradt gyesen, így már nem fért hozzám az a férfi olyan könnyen. De üzeneteket azért írt, például olyanokat, hogy ha felnőtt lennék, elvenne feleségül.

Közben lett egy barátnőm, akivel szerelmesek lettünk egymásba, és akkor mondtam is a nevelőapámnak, hogy többet nem nyúlhat hozzám, én nem csalom meg azt a lányt. Gúnyolt, hogy undorító leszbikus lettem.

Nem sokkal később külföldre ment dolgozni.

Évekig nem beszéltem a múltbéli dolgokról senkinek, csak pár barátom tudta, de hiába mondták, hogy szólni kellene a felnőtteknek, úgy döntöttem, inkább elásom a történetet jó mélyre. Legalábbis addig, amíg nagykorú leszek. Tudtam ugyanis, hogy ha akkor kérek segítséget pszichológustól, már nem értesítheti az anyukámat akaratom ellenére. Anyu még akkor is ennek a férfinak volt a párja, ugye.

Az eltemetett trauma persze fortyogott a mélyben, dührohamaim voltak, hisztériáztam, falcoltam, megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata, és fenyegetőztem is vele. Diagnosztizáltak később borderline szindrómával.

Szégyelltem magam. Úgy éreztem, lemoshatatlan rólam a mocsok.

Nem értette a családom, mi van velem. Én se értettem.

Így kerültem az iskolapszichológushoz. Majd a pszichiáterhez. Később a rehabilitációs programba, de ez persze már azután volt, hogy a titok kiderült.

Mivel vannak kisebb testvéreim, az iskolapszichológus behívta anyukámat, miután elmondtam neki tizennyolc évesen, mi folyt otthon tizenegy és tizennégy éves korom között. Ezzel nem számoltam. De anyukám nemhogy nem fordult ellenem: mellém állt, és azóta is küzd velem az igazamért.

Vannak, akik nem hisznek nekem.

A nevelőapám – aki azóta már nem a nevelőapám, anyukám szakított vele, és most egy nálam nem sokkal idősebb barátnője van – azt állítja, csak azért találtam ki a vádakat ellene, hogy tönkretegyem a kapcsolatát anyámmal. Még a nagyszüleimet is meggyanúsította, hogy ők főzték ki velem együtt ezt a hazugságot.

A rendőrségi ügy harmadik éve zajlik.

Nagyon fárasztó elmondani újra és újra más és más rendőröknek, hogy mi történt.

A legelejéről.

Iszonyú részletesen, belemenősen, miközben csomó dologra nem emlékszem tisztán.

Próbálok értelmesen válaszolni a legkínosabb kérdésekre is, miközben a szoba másik felében pizzát rendelnek épp a zsaruk, vagy ki-be járkálnak a szobából.

De mindegy, a lényeg az, hogy ha lassan is, de haladunk előre.

Mivel nem működött együtt a rendőrséggel, a volt nevelőapám most már előzetesben van.

Ő a rács mögött, mi odahaza várjuk a tárgyalást, most a járvány miatt csúszik az is.

De nagyon bízom benne, hogy nyárra megszületik az ítélet.

Szeretném lezárni valahogy magamban a történetet. Vagy legalábbis lekerekíteni. Élni az életemet. A gyerekkorom egy nagyon fontos részét elvesztettem, elvette tőlem az az ember. Iszonyú sok időbe és pénzbe került a sok terápia. Elég volt. Nem akarok még éveket veszteni. Leérettségiztem, továbbtanulok. Valamilyen segítő szakmában. Arra jöttem rá ugyanis, hogy ha ilyen hivatást választok, úgy tudom támogatni az embereket, hogy magamat nem teszem tönkre közben. A magánéletben ugyanis hajlamos vagyok mindent beáldozni a szeretetért. Nehezen hiszem el, hogy nem kell megdolgoznom érte, ha igazi.     

Lejegyezte: Kurucz Adrienn  

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images