„A nőket és lányokat érő szexuális zaklatás az erőszak olyan formája, ami nemi hovatartozása miatt éri az áldozatot” – mondja dr. Ötvös Veronika pszichológus, a NANE munkatársa. Idetartozik minden olyan szexuális vagy romantikus közeledés és megnyilvánulás, amely zavaró, sértő, megalázó vagy ellenséges közeget teremt az áldozat számára. És mint ilyen, a szexuális zaklatás megtörténhet gyakorlatilag bárhol: utcán, iskolában, munkahelyen, buliban, vagy táborokban, az elkövető pedig lehet egy-egy személy, de akár egy csoport is.

Ráadásul nem csak a fizikai kontaktus teremtését, a nem kívánt érintéseket értjük rajta. Idesorolható a verbális (például beszólások, nem kívánt bókok, szexuális tartalmú viccek), a vizuális (például szexuális gesztusok, pornográf képek mutogatása) és a pszichológiai zaklatás is (például tolakodó udvarlás, szexuális életről faggatózás, vetkőzős és szexuális tartalmú játékok, szituációk).

Nem egy-egy elszigetelt esetről van szó

Egy 2022-es felmérés eredményei szerint Magyarországon a 18–34 év közötti nők 80 százaléka tapasztalt már szexuális zaklatást nyilvános helyen, ennek ellenére az esetek többségében mégsem vesszük elég komolyan a problémát, nem ritkán normalizáljuk is a nőket érő atrocitásokat. A társadalom sokszor magára hagyja az áldozatot, sőt gyakran őt hibáztatja, holott ami vele történik, az minden esetben az elkövető felelőssége.

Ötvös Veronika szerint néhány éve a #metoo mozgalom elindított egy diskurzust, ami, ha megváltást nem hozott is, de azt láthatóvá tette, hogy a nőket érő erőszak társadalmi szintű probléma.

„Egyre többen felismerték, hogy nem egyedi, ritka esetekről van szó, amit bűnözők követnek el. Napi szinten zaklatnak nőket, és az elkövetők átlagos, sőt sokszor a társadalom által megbecsült férfiak.

A mozgalom abban is segített, hogy sok áldozat beazonosíthassa, hogy az őt ért atrocitás erőszak. Viszont itt általában meg is állt a folyamat. Az áldozatoknak történő segítségnyújtás sokszor elmaradt, csakúgy, mint az elkövetők felelősségre vonása” – emeli ki a pszichológus.

Mindezt az említett felmérés is alátámasztja: az eredmények szerint a segítségnyújtás jellemzően három ok miatt marad el. Ezek:

  • A szemtanúk gyakran nem veszik komolyan a zaklatást, mondván, „csak” verbális abúzus történt, azonban amellett, hogy az áldozat számára ez is kellemetlen helyzetet teremthet, amiben nem érzi magát biztonságban, a verbális zaklatás nem ritkán fizikai erőszakká fajul.
  • Másik gyakori ok az úgynevezett járókelő-effektus (amiről ITT írtunk korábban). A jelenség lényege, hogy amikor több szemtanúja van egy kritikus helyzetnek, hajlamosak vagyunk egymásra várni – még akkor is, ha egyetlen ember közbelépése is elég lenne ahhoz, hogy megakadályozza a tragédiát.
    Ha senki sem tesz semmit, eloszlik a felelősség is.
  • A harmadik leggyakoribb ok a félelem. Egy amúgy is kritikus helyzetbe beavatkozni veszélyes lehet, hiszen sosem tudhatjuk, hogy a közbelépésünk mit vált ki a zaklatóból, de ez nem jelenti azt, hogy tétlenül kell végignéznünk a jelenetet. Például tehetünk úgy, mintha ismernénk az érintett nőt, és elkezdhetünk vele beszélgetni, ezzel elterelve a figyelmet. Vagy kereshetünk valakit, aki hatásköréből adódóan segíthet (például a szórakozóhely személyzete).

Sokkal több múlik a felismerésen, mint elsőre gondolnánk

„Mivel gyerekkortól kezdve jelen van, így alapvetően befolyásolja a nők életét a zaklatás. Sokszor annyira beépül, hogy normalizálódik, fel sem tűnik, hogy nőként mennyire más a térérzékelés, és milyen sok szorongással jár az esetleges atrocitásoktól való félelem.

Normális, hogy egy nő nem sétál szívesen egyedül este, mert veszélyesnek érzi. Megszokott, hogy a tömegközlekedésen próbálja kerülni a zsúfolt kocsikat, mert fél attól, hogy valaki visszaélhet a helyzettel. Alapeset, hogy ha bulizni indul egy nő, azt ne egyedül tegye, mert akkor nem tud kihez segítségért fordulni.

És még sorolhatnánk a példákat. Vagyis folyamatosan jelen van egy állandó készenléti állapot. Ez idegrendszeri és pszichés szinten is nagyon fárasztó” – mondja a NANE szakértője. 

Fontos tudatosítani társadalmi szinten is, hogy a zaklatás határátlépés. Ráadásul, ha a múltban volt már negatív tapasztalatunk, akkor az az élmény is aktiválódhat, és létrejöhet egy stresszállapot, amikor az agyunk ösztönös részei veszik át az irányítást, és „fight, flight, fawn vagy freeze” (azaz „harcolj, menekülj, felelj meg vagy fagyj le”) üzemmódba kapcsolunk. 

Ötvös Veronika szerint az, hogy pontosan milyen tünetek jelentkeznek, mindenkinél egyéni. Általánosságban azonban elmondható, hogy

a társadalom áldozathibáztató attitűdje miatt a zaklatás után sok nőnél megjelenik a szégyenérzet, a segítségnyújtás hiánya pedig ahhoz vezethet, hogy a nők saját maguk is jelentéktelennek érezzék a tapasztalataikat, vagy magukban keressék a hibát.

Ilyenkor nagy szerepe van a közvetlen környezetnek abban, hogy az érintettet biztosítsa: ami vele történt, az nem az ő hibája, hanem az elkövető felelőssége. Emellett attól függően, hogy milyen korábbi traumákat hív elő a zaklatás, jelentkezhet álmatlanság, nehézlégzés, szorongás, de beszűkülhet az áldozat élete is: van, hogy inkább nem jár el szórakozni, kikapcsolódni, mert fél az atrocitásokról. 

Mindenkinek joga van a biztonsághoz

„A zaklatás a másik feletti kontrollgyakorlásról szól – mondja Ötvös Veronika. – A zaklató fél általában nem gondolja magával egyenrangúnak a nőt. A pszichológia úgy mondja, hogy az elkövetőnek »jogosultságtudata« van. Vagyis az a meggyőződése, hogy joga van a saját akaratát érvényesíteni akár a másik fél megfélemlítése árán is.” Ez az attitűd gyakran megjelenik az elkövetők védekezése során is: gyakori érv ugyanis, hogy a nők „kéretik magukat”, „nem tudják, mit akarnak”, így „nehéz kitalálni, mi az, ami már zaklatásnak számít”. Ez azonban tévhit, ugyanis a nők legtöbbször határozottan jelzik, hogy nem kívánt a közeledés, ha nem is szóban, nonverbális jelekkel mindenképp.

Aki pedig akaratnyilvánításra képtelen állapotban van, és ily módon nem képes tiltakozni, nos, az beleegyezni sem tud semmibe.

A szórakozóhelyi zaklatások gyakoriságára válaszul hívta életre a NANE Egyesület az úgynevezett NePoharat, amellyel több szórakozóhelyen is találkozhatunk már. A NePohár erejét én abban látom, hogy rávilágít a környezet felelősségére. Egy kézzelfogható, erős vizuális eszköz, amellyel az adott hely azt üzeni, hogy meg akarja teremteni a biztonságos, önfeledt szórakozás lehetőségét a nők számára is. Ez egy fontos első lépés” – mondja a pszichológus. Szerinte azonban elengedhetetlen, hogy a szórakozóhelyek személyzete megfelelő képzésben részesüljön, hogy felismerjék és hatékony módon tudják kezelni a zaklatást.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Lucky Kristianata