–

Apró rügyeket bontogat az erdőben a vadalma, a magasabb fákon tegnap láttunk idén először fekete rigót. Az énekesmadarak hangja betölti a teret. Tavasz van, gyönyörű. Mosolyogni kellene, mégis alig sikerül.

Jeff azt mondja, ne menjünk a földből és farönkökből kialakított lépcsőn le a völgybe, inkább a füves domboldal felé tartsunk, az kevésbé csúszik. Jeff örül, hogy találkoztunk újra a hosszú tél után, és annak is örül, hogy most már több embert lát, köztük engem is, mert nem szeret egyedül sétálni. Télen, munka után mindig csak alkonyatkor sikerült kihoznia a kutyákat és az nem volt túl jó. – Attól is féltem, – mondja, – hogy megcsúszom valahol, elesek, és nem talál rám senki. Tudod, a mi korunkban már könnyen elesik az ember.

Elmosolyodom. Azon derülök magamban, hogy ezt a kijelentést, hogy „a mi korunkban” mindenki mástól zokon venném, talán az egyetlen lény, akitől nem, az éppen ő. Jeff, az igazgató az általános iskolából. Az ötven körüli férfi a feleségével együtt az elsők között volt, aki részéről itt elfogadást éreztem, kedves és tapintatos kíváncsiságot, és feltételek nélküli befogadást.

Hátranézek rá, ahogy araszolunk lefelé, a fű is csúszós

A télen lezúdult rengeteg esőt a napnak, szélnek még nem volt ereje felszárítani. Jeff jön mögöttem, és ahogy felpillant, elmosolyodik a sildes sapkája alatt.

Nem sétálhatunk, csak egymástól kétméteres távolságban.

A chief medical officer (magyar megfelelője talán a tisztifőorvos lenne) és a járványügyi orvoscsoport javaslata alapján ennyi az emberek között megtartandó távolság. Két méter. A biztonság érdekében. Betartjuk.

Március 16-án, hétfőn a miniszterelnök és a két egészségügyi biztos újabb sajtótájékoztatót tartott, és elmondták, hogy a helyzetre való tekintettel új rendszabályok bevezetése válik szükségessé. Kerülendő minden társasági esemény, a pubok látogatása, a színházak, múzeumok, rendezvények. Kérték azt is, hogy, aki teheti, otthonról dolgozzon ezután, és csak oda utazzon tömegközlekedéssel, ahová feltétlenül szükséges.

A rendszabályok betartására nem utasították, hanem kérték a lakosságot, a polgárokat, és annak megvalósulását nem ellenőrzik karhatalommal. Ami azt illeti, nem is szükséges semmit ellenőrizni. Ma reggelre, délelőttre nagyjából kiürültek az utcák, terek, a buszok szinte üresen járnak. Embereket nagyobb koncentrációban csak az üzletekben látni, ahol még mindig felvásárolják az összes vécépapírt és tisztítószert, amit találnak.

Az vicces, hogy miért éppen a vécépapír fogy el? Senki nem érti, és mindenki mosolyog rajta. Az utcán vásárlásból gyalog hazabaktató vásárlók cekkeréből mindenütt fehér gurigák kandikálnak ki.

A még nyitva tartó, nem élelmiszert árusító boltokban csak egy-egy ember lézeng az eladókon kívül

Az iskolákat pénteken zárják be, Jeff ma még dolgozott.

A koronavírusos betegek száma három napja ezeregyszáz volt, ebben a pillanatban 2651, a regisztrált halottak száma 104. Naponta harmadával növekszik az esetszám, és ez így is lesz még egy darabig, megállíthatatlanul.

Külön kérés, hogy senki ne menjen a kórház sürgősségi osztályára, hacsak nem feltétlenül szükséges, ne terhelje túl az amúgy is telt házas, és a járványra éppen felkészülő rendszert.

Ha pedig láz, fejfájás, köhögés jelentkezik, nem lehet a háziorvoshoz menni, (erről én is kaptam sms-ben értesítést) hanem mindenki hívja inkább a háziorvosát telefonon vagy videóhívással. Vagy hívja a 111-es számot. Ha típusosak a tünetek, valószínűsíthető a koronavírus fertőzés és kórházi kezelésre van szükség, akkor mentő viszi a beteget, és a kórházban elvégzik a tesztet. Pozitív eredmény esetén egyedülálló beteg hét napig kell, hogy karanténban maradjon, ha családja van, akkor az összes hozzátartozó karanténba kerül tizennégy napra.

Nyolc üres ággyal kezdjük a műszakot

Hosszan, kissé értetlenül nézem az átadási naplót az üres rubrikákkal, a négy elmúlt esztendőben ilyesmi nem fordult elő, még a nagyobb ünnepeken sem! A sürgősségin egész nap csak 25-30 között volt a betegek száma – mondja a kolléganőm. – Három-három beteg jut minden nővérre ezen az éjszakán. Soha nem dolgoztunk még ennyire ideális feltételek között. Ráadásul nem is minden páciens műtött beteg, az elektív operációkat ugyanis harminc nappal elhalasztották.

Rendbe tesszük a gyógyszeres szekrényt az én gyönyörű „fekete hattyú” kolléganőmmel, Hope-pal.

Micsoda kiváltság, hogy nem kapkodva kell csinálni ezt sem. Közben még beszélgetni is van idő. De mindenről ugyanaz jut eszünkbe, és mindig ugyanoda lyukadunk ki. Az esküvői ruhájáról kérdezem Hope-ot, megvette-e már, mert láttam, hogy sokat keresgélt megfelelőt az interneten. Áprilisban lesz a nagy esemény, azért az már elég közel van. Igen, mondja, odahaza találtam nagyon szépet, a nővéremnek küldtem pénzt és ő fel is próbálta…

Figyeli az arcom, a szája szegletében mosoly bujkál. Az értetlenségem láttán aztán felnevet: – Na, jól van, akkor elárulom, hogy ikrek vagyunk!

De a pillanatnyi önfeledt vidámság után rögtön el is borul a tekintete. – Nem hallottál valamit erről? Lesz még légi forgalom? Ugye, nem zárják le a repülőtereket? Már mindent előre kifizettem, már mindent megrendeltem… 

Inkább lehajtom a fejem, hogy ne tudjon a szemembe nézni, és csak úgy válaszolok egészen halkan: – Erről még semmi hír nincs.

Füllentem

Pedig jól tudom a hírt is, a választ is. A miniszterelnök ma este azt mondta, senki ne utazzon külföldre az elkövetkezendő 30 napban, hacsak az nem elkerülhetetlenül szükséges. És hogy lesz-e még repülőjárat, vagy törlik mindet, azt senki, valóban senki nem tudhatja… – Oh, oké. ne beszéljünk a járványról inkább, Mama Kay! – mondja Hope. – Csak szomorú leszek tőle.

Három betegem közül az egyik egy nénike, nyolcvanhét éves, és biopsziára vár. Már egy hete. Hétvégére haza akarták engedni az orvosok, és mondták neki, hogy a hét közepén mint járóbeteg jöjjön vissza, akkor megcsinálják a beavatkozást.

De Lizzy néni nagyon fél. Attól is, hogy amikor visszajönne, már nem lesz ágy. Meg hogy elmarad a biopszia. Vagy megfertőződik valahol, és akkor nem jöhet vissza. Szeretne már túl lenni az egészen, és tudni, hogy a daganat jóindulatú-e, vagy kezdjen-e intézkedni, elrendezni a dolgokat.

Lizzy néni az a típus, akire azt mondják, „tüchtig”. A köntöse ránctalanra vasalva, a könyvek az éjjeliszekrényén takaros oszlopba rakva, a vizeskancsó mellett a pohár szalvétával letakarva. Ő is, és a környezete is tiszta, rendezett, szép.  Miután gyógyszerelek, csendesen odaint magához. – Nővér, ha lesz egy kis ideje, segítene nekem? – Persze, miben? – Akkor előveszi a kis barna bőrtáskáját és abból egy dobozt. – Nemrég volt a születésnapom, és a gyerekek összedobták nekem ezt a drága ajándékot – mondja, miközben a doboz csomagolását bontogatja.

– Egy okostelefon, egy igazi! – néz rám csillogó szemmel, és egészen belepirul az örömbe.

– De nem értek hozzá, hiába magyarázták kétszer is el, és nem akartam tőlük megkérdezni még egyszer.  

Bólintok, odahúzom a látogatók számára kitett, a kórteremben felejtett széket az ágya mellé. – Azért a nagyját már tudom, – mondja Lizzy néni – Hogy hogy kapcsolom be és mit kell megérinteni rajta, ha telefonálni akarok, meg még azt is tudom, hogy fényképezni, hogy lehet vele, csak ezt a Facetime-applikációt nem egészen értem, hogy működik! Pedig éppen emiatt vették nekem. Hogy ha majd otthon leszek bezárva, és esetleg már ők sem jöhetnek át, akkor tudjunk beszélni, és láthassuk is egymást… Megmutatná nekem?

– Igyekszem. 

Hosszasan magyarázok azután, ő pedig boldogan jegyzeteli a kis noteszébe, hogy melyik ikon érintése után hogyan találja meg egyesével a lányát, fiát és az unokáit a névjegyzékben.

Az egészségügyi válságstáb a tegnapi sajtótájékoztatón az is kérte a lakosságtól, hogy a hetven év feletti idősek és a krónikus betegek, például kardiológiai vagy légzőszervi betegek, diabéteszben szenvedők és a várandós anyák három hónapra, azaz tizenkét hétre szeparálják magukat minden szociális eseménytől, és lehetőség szerint maradjanak bent a lakásaikban. Lizzy néninek biztos jól fog jönni a jókor időzített ajándék, még ha egy kicsit bonyolultnak tűnik is a használata.

A kevés beteg mellett szinte vánszorog az idő

De ezen az éjszakán sem unatkozunk. A huszonhat éves fiatal lány, aki tízhetes terhes, pár nappal ezelőtt járt nálunk a klinikán, akkor húzódott egy kicsit a hasa, pecsételgetett, de a vizsgálat szerint a méhszája zárva volt, így hazaengedtük, és előjegyeztük erre a hétre ultrahangra.

Kerek arcú, gömbölyded, kedves kislány, udvariasan és csendesen várta az orvost órákon át. Nem panaszkodott akkor sem. Most fél kettőkor éjjel küldi fel a sürgősségi osztály, erősen vérzik. Chala, az ügyeletes szakorvos ma éjjel, hála az égnek, és neki szonográfus végzettsége is van, így minden vizsgálat meglesz. Míg a doktor megérkezik, elhelyezem Jade-et a Lizzy nénivel szemben levő ágyra, persze a függöny mögé egyelőre, hogy ne zavarjunk senkit.

Jade mosolyog.

Kérdezem, hogy nincs-e fájdalma, nagyon sápadt, nem szédül-e, nincs-e hányingere? – Nem vészes a fájdalom, megvagyok, köszönöm szépen – feleli, és tovább mosolyog. Akkor felteszem a többi, szokásos kérdést. Napokkal ezelőtt elkerülte a figyelmem, vagy csak nem emlékeztem, de megdöbbenek a saját magam által papírra írt rövidítésen. Három terhesség, zéró szülés. Ez a harmadik spontán vetélés, akart, kívánt terhességből.

És Jade mosolyog.

Csendesen és kedvesen. Ráadásul, ahogy rám néz, nem fáradtság, nem fájdalom és nem harag van a szemében, hanem szeretet. És türelem. És bizalom. Valamiféle esszenciális ártatlanság és békesség, amit szavakkal nehéz is lenne kifejezni. Állok az ágya mellett, míg meg nem érkezik a doktornő. Félek otthagyni egyedül, mert nem tudom, hogy ez a békesség mikor törik darabokra a gyász súlya alatt. Chala jön, húzza magával a mobil ultrahangos készüléket, mellette a rezidens.

A hasi ultrahangon is jól látszik a befejezetlen vetélés. Chala gyengéd, de az ilyen hírt nem lehet igazán szépen közölni. Hogy tompítson rajta, a doktornő suttogva mondja el Jade-nek, hogy mi fog történni. És nem túl hosszan, hiszen a fiatal nő már harmadszor éli át ugyanezt a tragédiát.

Az éjszaka hátralevő részében többször bemegyek hozzá, egyébként is óránként kell mérni a vérnyomását, de különben is bemennék. Jade, hála az égnek tud aludni pár órát, a fájdalom csak reggel tér vissza, akkor adok neki egy adag intravénás paracetamolt. Valahányszor felébred, mindig rám mosolyog, és mindig mindent megköszön. Rettenetesen érzem magam mégis.

Gondolatban végiglapozom az elmúlt éveket, amiket ezen az osztályon töltöttem, itt a nőgyógyászaton.

És ahogy előkerülnek az emlékek, rá kell döbbennem, hogy igazából nincs is Jade esetében semmi különleges vagy rendhagyó. Hiszen a rengeteg betegem közül talán csak egyetlen egy asszony arcára emlékszem, akit valaha itt a valós veszteségek közt sírni láttam.

Persze volt hisztéria és sok hisztérika. De nem azok közt, akiknek valójában oka lett volna erre.

A fájdalom közepén, a legnagyobb bajban az én betegeim erősek voltak

Keményen, fegyelmezetten tartották magukat.  Néha csak csendes udvariasság vagy éppen szelíd mosoly mögé rejtve az érzéseiket.

Fegyelmezett ez a nemzet is, és messze túl van már a kamaszkoron ez a társadalom, ez jól látszik most, ahogy délelőtt megyek haza az üres utcákon. Odafigyel, megfelelni akar, és engedelmes. Persze biztos vannak kivételek, néhány nagyobb városban, másik kerületben.

De itt, ahol én élek és dolgozom, itt óvatosak, megfontoltak az emberek, és felnőttként viselkednek. Jóllehet nem is jut eszébe senkinek gyerekként, kiskorúként kezelni őket.

Délelőtt van már, álmosan kódorgok, mert a műszak után várt még rám egy második ruhapróba. A kórház megrendelte a védőruhákat és a speciális maszkokat mindenkinek, de nem minden méret stimmel, és ezért külön megtanították nekünk, hogy melyik a megfelelő, mit hogyan, és mikor kell felvenni. Egyelőre még nem használjuk őket, majd csak akkor fogjuk, amikor hozzánk, az osztályra is megérkeznek a fertőzött betegek, vagy ideiglenesen áthelyeznek bennünket beugrósként a speciális koronavírusos részlegbe.

A ruhapróba alatt a Fülöp-szigeteki kolléganőmmel egymást próbáljuk vigasztalni. Ő most ment volna haza három hét szabadságra a családjához, de odafelé törölték az összes létező járatot, így itt maradt. Én pedig nem tudom, mikor fogok hazajutni. De túl leszünk ezen, együtt fogunk átmenni rajta, le fogjuk győzni és nem kell hozzá sok idő, talán pár hét, talán néhány hónap, lehet, hogy akár egy év is, de túl leszünk rajta! És akkor lesz alkalom mindent bepótolni majd!

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció