Néhány napja beszélgetést tartottak az ombudsmani hivatalban az interszexualitásról. Az egyik leginkább magával ragadó előadó, Miriam Van Der Have, holland aktivista volt. XY kromoszómával született, de egy különleges tünetegyüttest, az úgynevezett androgén-inszenzitivitási szindrómával (AIS) érintett, ezért nőként éli az életét.

Az AIS hím nemi hormonra való érzéketlenséget jelent, és a magzati fejlődés során megakadályozza a hím ivarszervek kialakulását. A herék kifejlődnek a magzat testében, és elkezdenek férfi nemi hormont termelni, azonban az AIS magzatok testi szövetei érzéketlenek erre, ezért a külső nemi szervek fejlődése női irányban folytatódik. Miriam genetikailag hímnemű, de női testfelépítése van, női külső nemi szervekkel. Elmesélte, hogy a belső női nemi szervek AIS esetén nem alakulnak ki, ezért ő sem tud teherbe esni. De például neki nincs testszaga és intim testszőrzete sem.

És hogy miért foglalkozik az interszexualitás kérdésével egy gyerekjogász? Hát, mert a társadalmunk nem tud mit kezdeni azzal a minden kétezredik gyerekkel, aki így születik. Csak fiúban és lányban gondolkodunk, ezért tabuk és társadalmi sztereotípiák veszik kerül az interszexuális gyerekeket. A szüleik gyanítható kétségbeeséssel és kiszolgáltatottságban próbálják „korrigálni a természet hibáját”, amiben a jelenleg uralkodó orvosi praxis is támogatja őket.

Jellemzően az történik, hogy a szülők eldöntik milyen nemű legyen a gyerek, és ennek műtéti úton is érvényt szereznek – akár van egészségügyi indoka a beavatkozásnak, akár nincs.

Általában az orvosok is elismerik, hogy a társadalmi elvárások miatt műtik meg az interszexuális gyerekeket – mi több, később sokszor titokban is tartják a gyerek előtt, hogy egyáltalán sor került ilyen beavatkozásra.

Minden ilyen esetben azt kell mondanunk, hogy a társadalomnak van problémája és nem a gyereknek. Ha azt hisszük, hogy korrekcióra szorulnak az interszexuális gyerekek, azzal stigmatizáljuk, megbélyegezzük őket. Igen nehéz helyzetbe kerülnek azok a családok (sokkal kevesebben vannak), akik úgy döntenek, hogy a gyerek nemét nem ők fogják meghatározni, és hogy ez az egész nem orvosi kérdés. Ahogy azok a gyerekek is, akik felnőttként  találják szembe magukat az interszexuálisokat sújtó előítéletekkel.

A nemünk, a nemi identitásunk azonban nem csak nevelés kérdése. Attól hogy rózsaszínbe öltöztetnek egy gyereket, még nem fogja magát lánynak érezni.

Nagyon sok kérdés van, amit feltehetünk magunknak, amikor a saját identitásunkra gondolunk: férfinak vagy nőnek tekintjük magunkat, esetleg egyiknek sem? A férfiakhoz vagy a nőkhöz vonzódunk, talán mindkét nemhez? Nőiesen vagy férfiasan viselkedünk, öltözködünk vagy is-is? XX vagy XY kromoszómánk van? (Na, jó, ezt általában nem tesszük fel magunknak kérdésként...)

Fontos lenne, hogy ezekről szabadon, értő módon, szégyenérzet és előítélet nélkül lehessen beszélni. Ráadásul erre halad a világ is. Kiesik a fősodorból az az ország, amelyik szemellenzőt hord, és úgy tesz, mintha minden kétezredik állampolgára nem is létezne. Az állam egyre több országban tekinti magánügynek azt, hogy mi történik a hálószobákban, ha egyébként a párok egyetértenek és önként teszik, amit tesznek.

Az azonos neműek házasságát épp most szavazták meg az írek, akikről most már nemcsak azt tudjuk, hogy katolikusok, hanem azt is, hogy toleránsak és elfogadók. Jó lenne, ha mi is ezzel az attitűddel segítenénk minden gyereket és családot.

dr. Gyurkó Szilvia

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/bangkoksmile