–

Képzeljük el egy percre, mi lenne, ha a szexizmussal, feminizmussal, genderelmélettel és LMBTQ-kérdéssel foglalkozó felvetések nem állnának meg a két véglet szokásos reakciójánál, hanem észrevennék az árnyalatokat.

A totális nyitottság oldalán ma azt mondják: „Hogy merészeli bárki megkérdőjelezni, hogy elnyomott vagyok?! Szenvedő társaim nevében, egy jobb jövőért nekem mindent szabad!”, míg a szabályokhoz vakon alkalmazkodó oldalon: „Hogy merészeli bárki megkérdőjelezni isten akaratát és az ősi hagyományokat?! A deviancia elleni harcban, egy erkölcsös jövőért nekem (is) mindent szabad.”  

Én azonban a magam pacifista, középről tájékozódó, jobbra-balra nyitott, bizonyos területeken konzervatív, más szempontból szabados módján erre ösztönből azt mondanám: ahogyan sosem lesz békés konszenzus azok között, akik szerint a bevándorlók azért érkeznek, hogy tudatosan tönkretegyék a társadalmunkat és azok között, akik szerint felelősségünk befogadni menekülteket, és különben is színesítik a társadalmunkat, ugyanúgy nem lesz egyetértés azok között, akik szerint a Biblia minden szavát a lelkünkre kell tetoválnunk és vasárnap templomban a helyünk és azok között, akik szerint a vallások kevés kivétellel több romlást és agressziót hoztak Földünkre, mint bármi más. Vélhetően a férfi-női genderharc és az LMBTQ-közösség ügye is „veszett fejsze nyele”. 

Szerencsére nem így gondolom, ahogyan az összes említett társadalmi konfliktust sem hagytam veszni soha – dacára annak, hogy időről időre szélmalomharcnak tűnik kiállni az elveim mellett. 

Kihívás úgy hinni valamiben, hogy sem a rezsimkatonák, sem az önjelölt szabadságharcos lázadók propagandája nem érint meg. Az viszont megérint, hogy emberi lények küszködnek, mert oktalan kényszer szerint kell leélniük az életüket. 

Megérint és felbosszant, kétségbe ejt, ugyanakkor végtelenül inspirál – tettekre, a hangom felemelésére –, hogy látom: nem kell leszbikusnak, melegnek, biszexuálisnak, transzszexuálisnak vagy queernek lenni ahhoz, hogy valaki fennakadjon a prüdéria pókhálóján. Elég gyereknek lenni – mondjuk, egy tízéves fiúnak, aki szeret táncolni, akit még nem rontottak meg a menő macsók elvárásai, aki szerint nem gáz, ha rózsaszínt vagy lilát visel, a flitterek és glitterek pedig simán elférnének a tolltartóján és az iskolatáskáján, ha nem cikiznék halálra érte.  

És most nem az osztálytársakról beszélek – akikkel egy okos és érzékeny gyerek éppen olyan eséllyel találja meg a közös hangot, mint egy vegán felnőtt egy mindenevő felnőttel a melóhelyen –, hanem rokonokról, akár magukról a szülőkről is, akik a legrosszabb pillanatban képesek olyasmit mondani, mint hogy „kicsim, ha így öltözködsz, mindenki piszkálni fog”, vagy „ez a póló lányos”, vagy – a legrosszabb – „ez a gyerek tuti buzi lesz, nézd meg, mit csináltál belőle, járattad volna focira, ahogy apám mondta”. Ezekben a pillanatokban a magát okosnak, éleslátónak és felnőttnek tituláló emberi lény a saját nyomorult gendertapasztalatait oltja át egy ártatlan, szabadlelkű, természetesen szabadgondolkodó emberi lénybe. 

Hogy miért tesszük mindezt? Megszokásból? Féltésből? Irigységből, mert ha nekünk nem volt szabad annak lenni, akik csak szerettünk volna, más se legyen az? Talán elsősorban azért, mert nincs előttünk igazi példa, hogyan lehetne másképp. 

„Asszonyszemély ne ártsa magát férfiak dolgába”, „Rabja ne légy, ha ura lehetsz feleségednek”, „Elég szép a férfi, csak azért, hogy férfi” – csak néhány magyar közmondás, amely csöpög a szexizmustól és a szarkazmustól. Amennyire mókás lehet komolytalanul bevetni őket egy random pillanatban, annyira fontos tudatosítani magunkban és abban, aki a képébe kapja, hogy épp annyi relevanciája van, mint a „magyar ember evés közben nem beszél” tébolynak, és valamennyi bölcsességnek álcázott, kártékony sztereotípiának: „hosszú haj, rövid ész”, „cigányt szapul, szerecsent mos”, és a kedvencem: „Asszonynak és lónak soha nem kell hinni.” 

Bár világos, hogy a világunk kezdete óta zajló genderharcokat – mint minden egyéb szociális kérdést – csak humorral lehet elviselni, azért az ősmagyar közmondásokban menedékre lelőknek eszébe kell juttatnom, hogy van olyan is, ami azt mondja: „A szüntelen tréfa határos a hazugsággal”, és „Ha látják, tréfa, ha nem látják, valóság”. 

Rossz látni, hogy a férfiak és nők, nők és nők, férfiak és férfiak megállás nélkül élesítik a kardjaikat, és nem elég, hogy a feminista és soviniszta meggyőződések ütköznek, ezt még megspékeljük azzal, hogy az überfeminista lenézi az „I am feminist” pólót viselő „wannabe feministát”;

hogy a palik kinevetik és kivetik maguk közül azokat, akik mernek térd felett vágott sortot vagy csillogó ékszereket viselni; hogy nők „hülyepicsázzák” , férfiak „puhapöcsű”-zik egymást, és hogy minden alkalommal, amikor találkozunk egy az aktuális minőségünktől merőben eltérő férfival vagy nővel, azonnal elutasítjuk, mert „ha ő úgy csinálja, én pedig így, akkor valamelyikünk bizonyosan rosszul csinálja, én pedig nem lehetek az – szóval ő a hunyó”. 

Sokkal jobb volna látni, ahogyan egy Mr. Macsó, aki tetőtől talpig Armaniban feszít, megismerne egy hosszú ingruhába bújt, hosszú hajú srácot a kocsmában, és arról beszélgetnének: vajon mit üzen a nőknek és más férfiaknak az, amit kommunikálnak önmagukról. Egy óra alatt mindketten sokkal többet megtudhatnának saját magukról, egymásról, és úgy általában véve férfiakról és nőkről. 

Sokkal jobb lenne, ha a decens üzletasszony és a szupermini-szoknyát és ciklámenszínű rúzst viselő plázalány akár csak egyetlen napra is szerepet cserélnének, hogy mindketten megértsék: nem a másik nőben kell keresnünk a saját feminizmusunkat, mert úgy is lehet valaki feminista, hogy azt mondja: „ott rakom ki a mellem, ahol akarom – és ha bárkit zavar, az magában keresse a hibát”. De úgy is, hogy „nőként nem (csak) a testem vagyok, és ezt mértéktartó öltözködéssel és viselkedéssel tudatosítom a környezetemben”.

Számomra a genderszabadság azt jelenti, hogy mindannyiunkban jelen van a feminin és maszkulin princípium, és mindig ahhoz az oldalhoz „nyúlunk” a lelkünkben-szívünkben-elménkben, amit az aktuális élethelyzet megkíván. Mindannyiunknak tudnunk kell – nemtől és szexualitástól függetlenül – lágynak és keménynek, befogadónak és mértéktartónak, otthonteremtőnek és kalandornak, sőt legyőzöttnek és győzedelmesnek lenni, mert ez a dinamika, ez az egyensúlykeresés tartja életben a viszonyainkat.

Bár jóval könnyebb dolgunk lenne, ha kijelenthetnénk: x tulajdonságok a férfit, míg y vonások a nőket írják körül, a valóságban sokkal zavarodottabb, kísérletezőbb és nyughatatlanabb lények vagyunk, mintsem hogy kizárólag nagybetűs Nőként vagy Férfiként határozzuk meg magunkat.  

Jó játék, és könnyű kezdet a genderfalak lerombolására, ha az élet egészen hétköznapi helyzeteiben önmagunk számára is váratlanul reagálunk az olyanokra, amelyeket a begyöpösödött szexizmus irányít. 

Én például sportot űzök belőle, hogy ha – buszon, tengerparton, irodában – belefutok egy cicibámuló pasiba, aki effektíve nem képes a vele szemben álló nővel kommunikálni, úgy elveszett a melleiben, válaszul, csak úgy mókából, stírölni kezdem a csomagját. Az azonnali reakció ilyenkor zavart irulás-pirulás a pasi részéről, és persze heves lábösszekulcsolás. Én pedig diadalittasan mosolygok magamban, mert úgy vélem: a legtermészetesebb dolog élvezni és értékelni a másik vonzó lényét, szépségét és szexi domborulatait, de sosem szégyentelenebbül, mint amilyen szégyentelen tekintetet elviselünk saját magunkon. 

Nők, ne féljetek olyan nőnek lenni, amilyenek csak lenni akartok – és sose kérjetek elnézést érte senkitől. Férfiak, ne féljetek változni és változtatni, és ha valaki belétek áll, amiért nem vagytok „elég férfiasak”, konstatáljátok magatokban, hogy jó úton haladtok: az elvárásokkal ellenirányban. 

Egyikünk sem jobb, rosszabb, érzékenyebb, érzéketlenebb, okosabb, butább, szebb vagy rondább, mint a másik nem – sokkal inkább arról van szó, hogy túlságosan is egyformák vagyunk ahhoz, hogy beismerjük, ugyanazt akarjuk: békét, szabadságot, kiteljesedést. Így aztán a legegyszerűbb utat választva, ellökve magunktól minden felelősséget, ráakaszkodunk arra az alapvetésre (vagy inkább kifogásként használt hipotézisre), hogy a nők és férfiak per definitionem sosem juthatnak közös nevezőre.

Szerintem pedig mi, mindannyian – LMBTQ-emberek, heteroszexuálisok, sőt homofóbok is – vagyunk a közös nevező. Csak a meglévő megoldás helyett a sosem volt konfliktusra összpontosítunk, mert amíg a férfi nem elég férfi, és a nő nem elég nő, addig a másik fél moshatja kezeit. 

Adjunk teret a csodálatos, színes, határtalan emberi természetnek, feldíszítve mindazzal, amit egyénenként, családonként, közösségenként megszívlelendő szokásrendszernek vallunk – sosem másokra erőltetve mindazt, ami nekünk működik. Ez már csak azért is jó megoldás, mert az ember – ideális esetben – folyamatosan változik, és amíg csak önmagával és a szűk közegével „kísérletezik” az aktuális értékrendje szerint, viszont ideológiáktól mentesen kommunikál a világgal, addig nem kell attól tartania: rövid időn belül dominóként dőlnek majd be a társadalmi normák alapján felépített falak, és attól sem kell félnie, hogy rádöbben: „pont olyan szűk látókörű voltam, mint azok, akiket kritizáltam”. 

Nem mintha ez utóbbi felismerés ciki volna – ellenkezőleg: férfiként és nőként is a legnagyobb dolog, ami valaha történhet velünk, hogy akár az egónk kárára is képesek vagyunk megismerni, és beismerni a saját dédelgetett igazságunktól eltérő, másféle igazságot. Az „igazi férfi” és „igazi nő” ugyanis nem attól az, aki, hogy tartja az ajtót vagy elsőként vonul be a terembe, és nem is attól, hogy sört vagy Cosmo koktélt iszik, esetleg, hogy pinket vagy feketét visel, hanem attól, hogy hiteles, hihető, és valóságos. Ehhez pedig semmi másra nincs szükség, mint őszinteségre és egyenes gerincre. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Zi Fernandes