–

Amióta az eszemet tudom, orvos akartam lenni. Talán az „Egyszer volt, hol nem volt az élet” című sorozat miatt, talán abból a gyermeki elgondolásból, hogy a három szakmából, amit hároméves koromban nagyra értékeltem (orvos, rendőr, tűzoltó), az orvos tűnt a legkevésbé veszélyesnek. A rendőrt lelövik, a tűzoltó megég, leszek hát orvos.

Óvodásként megfogalmazott kósza gondolatom később elhatározássá érett, és iskolás éveimre már biztos voltam benne, hogy az egyetlen létező szakma számomra: az orvoslás.

Úgyhogy amikor ott álltam tizennyolc évesen – az első egyetemi évemben – egy budapesti klinika ódon épületének küszöbén, hogy megkezdjem a nyári gyakorlatomat, tele voltam lelkesedéssel, tettvággyal és azzal az idealizmussal, ami talán a legtöbb pályakezdőben megvan, amikor röppályára áll.

Az egy hónapos ápolástan-gyakorlatom sok szempontból meghatározta a későbbiekben a rendszerről alkotott képemet. Talán az volt az első életszagú találkozásom az egészségüggyel, ezzel az egyszer élhető és szerethető, máskor kegyetlen, kétszínű világgal.

A negyedik napomon összeszólalkoztam az osztályos főnővérrel. A mai napig meggyőződésem, hogy igazam volt, de elragadott az indulat, és onnantól kezdve már teljesen mindegy volt, mi a kiindulópont, a stílusom eltolta a veszekedést arra a pontra, ahol az igazságnak már nem sok köze volt a konfliktushoz.

Duzzogva mentem le a beázott, málló falú alagsor ócska öltözőjébe, hogy egy rozoga padra roskadva lehiggadjak. Ahogy ott ültem, saját zakatoló, lázadó gondolataimmal a fejemben, rozsdás kerékagy nyikorgására kaptam fel a fejem: bejött a takarítónő, maga után húzva takarítószeres kocsiját. Valószínűleg láthatta rajtam a párolgó dühöt és csalódottságot, beszélgetni kezdtünk. Pontosabban: meghallgatta a panaszkodásomat, türelmesen várva, hogy csillapodjak.

– És mit tanultál eddig az ápolástan-gyakorlatod alatt? – kérdezte tőlem, és a kérdésében volt valami olyan várakozás, amit elsőre nem értettem.

– Semmit. Nem tudok vért venni, ágyazni, rendesen tálalni, lázlapot vezetni, semmit sem tudok – feleltem duzzogva –pocsék nővér lennék.

Ez már valami, – mondta a takarítónő – megtudtad, hogy vannak szerepek, ezeket a szerepeket tanulni kell, és nehéz a nővérek munkája.

Hallgattam. Igaza volt, ha valamit, azt egészen biztosan megtanultam, hogy a nővérek munkája felbecsülhetetlen, és ismerhetek én bármit az orvoslásról, de ha nem tudom, hogy orvosként én csupán a tagja vagyok egy csapatnak, és nem a feje, akkor semmit sem tudok…

Megkedveltem a takarítónőt.

Többször is beszélgettünk még abban az egy hónapban ismeretlen ismerősömmel, akinek a nevét sem tudtam. Csak az utolsó héten mesélte, amikor összecsomagoltam az egy hónapnyi gyakorlat alatt belakott szekrényem tartalmát, hogy valaha ő maga is segédnővér volt – egy sajátos életúttal, megküzdött az elfásulással, a meghasonlással, és egy szokatlan, de fontos döntést hozott.

Amikor ugyanis azt érezte, hogy már rég nem tudja önmagát adni, takarítónak állt.

Maradt az általa olyannyira szeretett kórházi környezetben, de egy olyan munkakörben, ami kiszámítható volt a számára, és amiben nem törték meg az emberi és szakmai tragédiák.

Búcsúzóul egyetlen tanácsot kaptam tőle:

– Vedd észre, ha kiégsz, kérj segítséget, és változtass!

Sokáig nem jutott eszembe ez a tanács. Még öt kemény év jött a diplomáig, amit újabb – még keményebb – öt év követett a szakvizsgáig. Intenzív osztályokon és műtőkben követtem végig emberek sorsát, ingerek értek, küzdöttem, figyeltem, alakultam. A kezdeti nehézségek után nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a szakma megismerésébe, öröm volt egy jó csapatban dolgozni, tanulni, látni, tapasztalni.

Eleinte nem érintettek meg a halálok és a tragédiák: mindig azt mondtam, úgy fogom fel, hogy az intenzívre azok kerülnek, akik orvosi segítség nélkül meghalnának – mi pedig megpróbálunk még az utolsó pillanatban is segíteni a betegeinken.

Ennél – az utolsó pillanatban érkező gyors segítségnél – izgalmasabbat és szebbet aligha tudtam volna annak idején elképzelni. Aztán jöttek azok az esetek, amelyek mégis megérintettek. Volt, ahol segítettünk, aztán kiderült, hogy mégsem. Volt, ahol azt hittük, segítettünk, de talán rosszabb lett a kimenetel, mint a halál maga. És előfordult, ahol – racionálisan nézve – az egész ellátásnak semmi értelme nem volt.

Egy különösen megrázó, érthetetlen emberi tragédia után végül eltörött bennem valami. Szabadságra mentem utána a rodoszi nyárba feltöltődni, de amikor visszajöttem, azt éreztem, nem ugyanúgy állok a szakmámhoz. Már nem rohantam, hogy mindig az első sorból várjam a beteget. Már nem olvastam mindennek azonnal utána. Már nem motivált a sok szakmai érdekesség és újdonság, viszont elkezdett frusztrálni az a megannyi szomorúság, amit az egészségügyben nap mint nap látunk. Már nem örültem a nappalaimnak, nem örültem az ügyeleteimnek, és nem örültem a betegek vagy a hozzátartozók kérdéseinek. Fáradt voltam. Úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem.

Volt, aki akkoriban azt mondta, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy a kiégés jeleit mutassam.

Nem hiszem, hogy ez korfüggő, pontosabban: hiszem, hogy sokkal összetettebb kérdés ez annál, hogy pusztán a szakmában eltöltött évek száma determinálja. Annyi mindentől függhet! A családi-, baráti- és munkakörnyezetünktől, a munkánk jellegétől, a minket ért behatásoktól, a habitusunktól, a világról alkotott képünktől, a stresszkezelésünktől, az énvédő mechanizmusainktól… megannyi dologtól, ami nem, vagy nem csak az életkor függvénye.

Akárhogy is, a kiégés minden segítő szakmában, így az egészségügyi pályán is egy valós és nyomasztó jelenség, ami kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkat utolérheti pályája során.

Megannyi valaha talán lelkes kollégát látok naponta fásultan, flegmán és nemtörődöm arccal elmenni a folyosón aggódó betegek és hozzátartozók közt, rezzenéstelenül átlépve tragédiák fölött.

Rengeteg kommunikációs hiba, oda nem figyelés, sértés vezethető vissza az egészségügyi dolgozók kiégettségére, ami ugyan felmentést sosem adhat, mentségként sosem szolgálhat, de magyarázatként talán igen. A kiégés eltemetheti a hivatástudatot, az emberek iránt érzett kötelességtudatunkat, és a legsúlyosabb esetben eltemetheti az önmagunk iránt érzett szeretetünket is.

Huszonhét éves voltam tehát, amikor egy különösen megrázó eset után eszembe jutott a majd’ egy évtizeddel korábbi beszélgetés, ami egy budapesti kórház pincéjében esett meg: „Vedd észre, ha kiégsz, kérj segítséget, és változtass!”.

Nem adhatott volna ennél pontosabb tanácsot ismeretlen társam: mindenkinek a saját módszerét kell megtalálnia a lelke megóvására. De mégis, ebben a hármasban benne van minden, ami ennek a lefelé húzó spirálnak a megtöréséhez kell. Én is megtaláltam a magam útját, megtaláltam a saját módszereimet, hogy hogyan töltsem vissza a lelkesedést magamba.

Része ennek az a heti négy alkalom, amikor elviszem a gondolataimat futni. Része ennek az, hogy az orvosi szakmám mellé beemeltem félállásban egy lelki segítő szakma aktív gyakorlását is, hivatásszerűen figyelve a mások- és a magam lelkére egyaránt. Része ennek az, hogy beszélgetek, kapcsolódom, együtt vagyok emberekkel. És része az is, hogy most épp a kiégésről írok.

Szeretem az új utamat, mert ennek köveit már sokkal tudatosabban raktam le, mint a régiét, és ez sokkal inkább én vagyok, mint a nyomás alatt senyvedő kezdő rezidens. Mindegy, ki miben találja meg a saját énvédelmi módszereit: a sportban, a zenében, az elvonulásban vagy a társas kapcsolataiban, a családjában vagy az egyedüllétben, egy önsegítő csoportban, egy teljesen új szakmában vagy a réginek egy új aspektusában. A lényeg, hogy keressük azt, amivel megőrizzük magunkat és a hivatástudatunkat.

Ennek a szakmának csak így van értelme!

Figyeljünk oda egymásra. Figyeljünk oda magunkra.

Dr. Máté-Horváth Nóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ artpipi