1950. március 21. a sokszor emlegetett New York-i Nemzetközi (ENSZ) egyezmény létrejöttének napja. Azé az egyezményé, amely az ENSZ-székhely miatt a New York-i jelzőt viseli, pedig pont az Egyesült Államok nem írta alá. Ahogyan Új-Zéland, Nagy Britannia, Németország, Ausztria, Svájc és Hollandia sem. Ellenben a világ 82 országa igen, köztük 1955-ben Magyarország is.

Az egyezmény értelmében a prostituáltat a társadalom áldozatnak tekinti, aki ellen bűncselekményt követnek el, amikor megvásárolják a szolgáltatásait, akkor is, ha beleegyezik az aktusba. És mint áldozatot, nem büntetheti a törvény, hanem védelmeznie kell – ez mondatott ki 68 évvel ezelőtt.

És mi valósult meg nálunk e nemes ideából?

Az ötvenes években a kommunista vezetés hadat üzent a prostitúciónak. Bezáratta a bordélyházakat, és a prostituáltakat átképeztette. A rendszerváltásig, azaz évtizedeken át a prostitúció tiltott volt, nemcsak a stricik, kerítők, futtatók, közvetítők stb. tevékenysége minősült bűncselekménynek, hanem az „üzletszerű kéjelgés” is, tehát az egyezményben foglaltak ezen részével (miszerint a prostituált nem bűnös, hanem áldozat) konkrétan ütközött a törvénykezés.

Persze a tiltás ellenére mindig voltak olyan nők, akik pénzt kértek-kaptak a szexért, és a '70-es évek növekvő idegenforgalma miatt egyre többen lettek.

Mindenki tudta, hogy bizonyos mulatókban és a szállodákban is hozzá lehetett jutni prostituáltakhoz, a '80-as évek végétől pedig sorra nyíltak a „masszázsszalonok”, és egyéb bordélyszerű intézmények, amelyeket az egyezmény és a törvény miatt nem lehetett bordélynak nevezni, de azért még mindenki tudta, hogy azok.

A '90-es években a prostitúció fő helyszíne a külváros lett, az országutak be- és kivezető szakaszai, a kamionparkolók. Már nem lehetett szőnyeg alá söpörni a problémát azon a címen, hogy nem létezik: a prostitúcióra vonatkozó jogszabályok igencsak módosításra szorultak.

Végül faramuci megoldás született.

A test áruba bocsátása 1993-tól nem bűncselekmény (a törvény azóta nem tiltja, de nem is engedélyezi a prostitúciót), ez mindenképpen pozitív előrelépés volt.

1999-ben azonban hatályba lépett a maffia-törvénycsomag, amely meghatározza a prostitúció gyakorlásának feltételeit, felvázolja például a védett és türelmi zónák kijelölésének lehetőségét, és az orvosi igazolás kötelezővé tételét – és ezzel voltaképpen megszegi az ENSZ-egyezményt. A New York-i Egyezmény értelmében ugyanis elvileg nem lehetne szabályozni a prostitúciót, hisz ez azt jelentené, hogy az állam bizonyos keretek között, de mégiscsak engedélyezné azt, aminek visszaszorítására ígéretet tett negyven éve…

„Fizessen a kurva!”

Az egyezményhez annak idején nem csatlakozott Németország, ahol a prostituáltak ma meghatározott helyeken, „piroslámpás” negyedekben, bordélyházakban, fizetett bérlakásokban (kabinokban) dolgozhatnak, adót fizetnek, és nyugdíjra jogosultak. Akárcsak Hollandiában. A német-holland mintára 1999-ben nálunk is kidolgozott türelmizóna-rendelet kötelezte az önkormányzatokat olyan területek kijelölésére, ahol a prostituáltak a „közrend zavarása nélkül” űzhetik a mesterségüket. Az önkormányzatok azonban ezen kötelezettségüknek nem tettek eleget.

Türelmi zóna híján az úgynevezett „védett zónán kívül” (iskolától, óvodától, templomtól stb. meghatározott távolságra) árulható a test. Csakhogy a „védett zónán kívül” meghatározás igen ritkán egyértelmű minden szereplő számára, és a védendő intézményektől való távolságot is leginkább szemmértékkel méri a hatóság. Így aztán, ha bűncselekmény miatt nem is, de ilyen-olyan indokkal („aktív vagy passzív felajánlkozás”, „az utca rendjét zavaró viselkedés” stb.) szabálysértőként rendre zaklatják, begyűjtik, megbírságolják a prostituáltakat.

Az internetnek köszönhetően virágzik az online kuncsafttoborzás is.

Míg a saját otthonában elvileg mindenki azt csinál, amit akar, a bérelt lakással már más a helyzet: a rendőrség vadászik is az albérletekben dolgozó szexmunkásokra.

(A lakáskiadás is büntethető ugyanis, ha prostitúciót támogat, akárcsak a futtatás.)  

Papp Réka Kinga írja az Aki kurvának áll című könyvében: „Az 1999-es törvényben eleve túlzott módon körülszabályozott helyzetet jócskán súlyosbította a szabálysértési törvény 2012-es módosítása, amely teljes egészében a rendőrség hatáskörébe utalta a bírságolást. A bírósági eljárás helyét átvette a csekkosztás. A rendőrség maga jár el megfelelő tárgyalás, védőügyvéd jelenléte, bizonyítékok becsatolása és tanúk meghallgatása nélkül. Az egy főre (szexmunkás) jutó pénzbírságok átlaga az új szabálysértési törvény életbelépésének évében meghaladta a négyszázezer forintot, de sokan kaptak tízmilliónál is több bírságot.”

Ha pedig a „lányok” nem tudnak ekkora összegeket kifizetni, akkor elzárás a kompenzáció, a gyakorlat azt mutatja, akár több hónapnyi. Sok prostituált ezért bujkál, illetve a büntetés elől külföldre szökik.  

De mit szeretnének az érintettek?

A prostitúció kapcsán alapvetően kétféle nézet ütközik rendre a vitafórumokon. Az egyik tábor a New York-i Egyezmény szellemében minden formáját (zóna, bordély, vállalkozó szexmunkások…) elutasítja a tevékenység támogatásának, és a prostituáltakat áldozatnak tekinti akkor is, ha magukat esetleg nem tekintik annak.

Mások szerint a tiltás zsákutca.

A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének (SZEXE) is ez a véleménye.

Szerintük új szabályozásra van szükség, és ki kell lépni a New York-i Egyezményből, amely elvileg az ő érdekükben jött létre, mert elavult.

Ez az ötlet egyébként nem új keletű: 15 éve a magyar állam is fontolgatta a nemzetközi szerződés felmondását. 

A SZEXE a türelmi zóna fogalmát megszüntetné, hisz szinte sehol sem jöttek létre, viszont ahol nincs, ott a hatóság úgy értelmezi, az utcán egyáltalán nem dolgozhatnak a szexmunkások. A bordélyházak és/vagy vigalmi negyedek léte lenne kívánatos szerintük.  

Nem ért egyet ezzel számos jogvédő, emberi jogi aktivista, aki a New York-i Egyezmény megtartása mellett érvel, például azért, mert úgy véli, az emberi test nem válhat szabadpiaci árucikké, és kész – ahogy például a szervkereskedelem sem.

A SZEXE szerint viszont különbséget kellene tenni szexmunkások és a prostituáltak között, mert csak így teremthetők törvényileg rendezett, átlátható viszonyok. A szexmunkás az ő terminológiájukban nagykorú, jövedelme felett önállóan rendelkező, önként szexuális szolgáltatást nyújtó ember, míg prostituált mindenki, aki külső kényszer hatására dolgozik a szexpiacon, beleértve minden 18 év alattit is, akik számára a prostitúció eleve tiltott tevékenység, ők kétség kívül áldozatnak tekintendők a SZEXE szerint is. (Ehhez képest gyakorlat, hogy fiatalkorúakat eljárás alá vonnak, tehát mégiscsak az „áldozatot” büntetik.)

Miközben a SZEXE a nyilvános házak engedélyezése mellett kardoskodik, sokak szerint ez nagyon rossz ötlet. A NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) például nemzetközi tapasztalatokra hivatkozik, amelyek azt mutatják, a „piroslámpás” házak terjedése felvirágoztatja a nőkereskedelmet, és abszurd helyzet lenne az is, hogy a nyilvános házak engedélyezésével az állam ugyanazt a szerepet töltené be, mint a stricik, csak adó formájában szedné a jattot.

Apropó: futtatók…

És mi a helyzet a prostitúció haszonélvezőivel: a stricivel, a kerítővel, a „szállásadóval”, a szállodai portással, ha az üzletkötésért pénzt vagy ellenszolgáltatást kér?

A gyakorlat azt mutatja, hogy miközben ők a prostituáltakkal ellentétben nem „csupán” szabálysértők, hanem bűnelkövetők, mégis alig-alig indul ellenük büntetőeljárás.

A német-holland gyakorlat („piroslámpás” negyed, zóna, legalizált prostitúció) ellenpontja az ezredfordulós svéd modell, amelynek célja a prostituáltak kimenekítése és társadalmi integrálása. Az ottani rendszer a prostitúció visszaszorítása érdekében ráadásul a klienseket is bünteti, (pénzbüntetés vagy akár börtön). A sikeres modellt – legalábbis részben – átvette Norvégia, Finnország, Dél-Korea, Litvánia és Dél-Afrika is.

(Persze ahhoz, hogy felelősségre vonhassák a klienst, tetten kell érni, ami nem egyszerű, vagy legalábbis nehezebb, mint lekapcsolni az út szélén ácsorgó lányokat.)

A fő kérdés 68 évvel a New York-i Egyezmény után is az: mindenképpen megmentendő áldozatnak tekintendők-e a prostituáltak, vagy egy részük a szexre önként vállalkozó szexmunkás, akiket békén kell hagyni, hadd űzzék szabadon választott mesterségüket?

A SZEXE szerint ideális esetben a szexmunkások engedéllyel rendelkeznének, tevékenységük legális lenne, így nem lehetne őket kizsákmányolni, védenék őket is a polgári- és a munkavállalásra vonatkozó törvények, nem kellene félniük a rendőrségtől, nem szorulnának „védelemre”. Egészségügyi és gazdasági ellenőrzésük is biztosítva lehetne.
Az ellentábor ugyanakkor nonszensznek tartja a legitimizációt, és Hollandiával példálózik, ahol nem vált be a bordélyházas rendszer, amely voltaképpen a modern kori rabszolgaságnak az egyik formája.

Nem nyújt igazából védelmet a prostituáltaknak, kiszolgáltatja őket az alvilágnak: sokukat sakkban tartják a futtatók, bántalmazzák, kifosztják őket, kereskednek velük.

Szerintük nincs olyan, hogy valaki önként választja ezt a mesterséget, akkor sem, ha ezt állítja. Legfeljebb a kényszerítés nem jelen idejű, hanem valamikor a múltban történt. És nem csak a verés törheti meg az embert, figyelmeztet a tudomány. A gazdasági-szociális helyzet is hajtja erre a „pályára” az embereket: a nyomor, az iskolázatlanság, a hatalmukkal visszaélő felnőttek (tény, hogy a prostituáltak nagy részét bántalmazták gyermekkorában, az sem ritka, hogy adósság fejében adtak túl rajtuk a rokonok), az állami gondozásból való menekülés, a drog, a sérült psziché is az okok között szerepel.

Akárhogy is van, elég nehezen képzelhető el, hogy valaki ép lélekkel, könnyű szívvel vesse oda a testét mindenki prédájául. Akkor sem, ha örömlánynak hívják.

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, ITT