Szerelemféltés?

Mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: mi köze ezeknek a gyilkosságoknak a szerelemféltéshez, amellyel előszeretettel címkézik őket a közbeszédben?   

A válasz: semmi. 

Ha valaki azért gyilkol, mert (már) nem kapja meg azt, akit szeretne, és akkor inkább másé se legyen, akkor ennek az aktusnak semmi köze a szerelemhez, de a féltéshez sem.

Ha féltem a szerelmemet, akkor aggódom érte, adok neki egy sálat reggel, mert fúj a szél… vagy rászólok, hogy kösse be magát. Aki pedig öl, mert visszautasították, az féltékeny, és azt gondolja, a másik ember az övé, rendelkezhet vele, akár el is veheti az életét. 

A sajtó szívesen dobálózik a szerelemféltés szóval, de ezt gyakran a bíróságon is hallhatjuk. Mint dr. Bolyky Orsolyától az Országos Kriminológiai Intézet kutatójától megtudtam: „jogszabályban ugyan nem jelenik meg a kifejezés, de jogi magyarázatokban igen – és gyakorta vita tárgya is a szakértők közt, helytálló-e a használata”. 

A másik fontos probléma a szerelemféltés szóval: romantikus színezetet adhat egy gyilkosságnak (holott az égvilágon semmi romantikus nincs benne), enyhítheti a tett megítélését az emberek szemében.

És a bíróéban?

„Lehet enyhítő körülmény a „szerelemféltés” – mondja a jogász szakértő – „de önmagában nem, csak egyéb körülmények fennállása esetén. Okot adhat az enyhébb megítélésű, erős felindulásban elkövetett emberölés bűntettének megállapítására, ha – ez a tipikus példa – valaki rajtakapja a társát egy megcsaláson, de ez nagyon ritkán fordul elő. Eleve erős felindulásban elkövetett emberölést is csak két-három esetben állapít meg a bíróság évente. Sokkal gyakoribb, hogy a féltékeny elkövető évek óta zaklatja áldozatát, és előre kiterveli a gyilkosságot.”

Mit mondanak a statisztikák?

Ha az elmúlt évek rendőrségi statisztikáit nézzük, nagyjából 160-200 embert ölnek meg évente Magyarországon.

Dr. Bolyky 2016-ban végzett emberölésekkel kapcsolatos kutatást, és a „minta” 18 százalékban talált féltékenységi motívumot a 2013-14-es években. Mindegyik elkövető férfi volt, ebből természetesen nem következtethetünk arra, hogy nők sosem válnak elkövetővé ilyen esetekben.

Visszatérve a „szerelemféltésre”, egy harmadik nagy gond is van ezzel a szóval kapcsolatban. Mégpedig az, hogy eszköze lehet az áldozathibáztatásnak, hisz ennek hallatán felmerülhet: talán elkerülhető lett volna a tragédia, ha az áldozat másként viselkedik (nem szakít, kedvesebb, tapintatosabb, nem „áll le” mással). Ennek firtatása pedig totális zsákutca, abszurdum, akárcsak a nemi erőszak, vagy egyéb bántalmazás esetében a szoknya hosszának latolgatása. Már csak azért is, mert jellemzően akkor válnak nyilvánvalóvá az agresszív személyiségvonások, amikor már konfliktus van, nem a kapcsolat kezdetén. Az erőszakra sokszor épp azért kerül sor, mert az áldozat szakítani próbál, mikor már látja partnere valódi arcát. Menne, de nem eresztik.       

Vajon tudunk segíteni rajtuk valamiképp? Társadalmi szinten tudunk-e tenni azért, hogy ne forduljanak elő ilyen tragédiák?

Az efféle gyilkosságok körülményeiben sok a hasonlóság.

A legutóbbi késeléses eset kapcsán azt lehetett olvasni, a tizenhét éves elkövető megfenyegette a lányt, hogy úgy fogja végezni, mint az a másik nő az Újlak utcában – akit öt nappal korábban lőtt fejbe a volt barátja a kisgyereke szeme láttára, miután végzett a nő új párjával is. (Ezután ő maga is öngyilkos lett.)

A tragédiák „forgatókönyvében” sok az egyezés, vajon az elkövetők személyiségében is?

A szakirodalom felsorol tipikus személyiségjegyeket. Kockázat lehet a korai bántalmazás, a traumatikus gyermekkor, a szeretethiány. Az érintettek jellemzően nehezen birkóznak meg a stresszel, és agresszíven reagálnak provokatív helyzetekben. Önbizalomhiányukat uralkodással igyekeznek kompenzálni, magányosak és elszigeteltek. A szerelem számukra függő állapot, érzelmileg kiszolgáltatottá válnak, hajlamosak az egyoldalú kötődésre, az Othello-szindrómára (beteges féltékenység). Rettegnek attól, hogy elhagyják őket, minden áron kézbe akarják venni az irányítást, és ez agresszívvá teheti őket.

A kegyetlenség célja sokszor a férfiasság bizonyítása, hisz a visszautasítás miatt ezen a területen érzi magát az agresszor megalázva. A fenyegetés lényege a hatalomszerzés, a gyilkosságé pedig az, hogy biztosan ne legyen a másé a „szeretett” lény.

A tipizálással kapcsolatban azonban dr. Bolyky óvatosságra int. „Minden emberölési ügyben készül igazságügyi elmeorvosi- és pszichológusi szakvélemény – magyarázza. Azonban a szakértői vizsgálódás irányát befolyásolja az adott bűncselekmény indítóoka. Más személyiségjegyek kutatására helyeződik a hangsúly egy féltékeny elkövető esetében, mint mondjuk egy nyereségvágyból ölőnél.”

Nem biztos tehát, hogy a féltékenységből gyilkolók karaktere lényegesen eltér az egyéb emberölést elkövetőkétől.

Ami például bizonyára közös az emberölésekben: az elkövetők 40 százaléka korábban is mentális zavarral küzdött (ide tartoznak többek között a személyiségzavarok, a depresszió és egyéb hangulatzavarok, vagy például a demencia is.) Az „alkoholos befolyásoltság” pedig nagyon gyakori motívum az emberölésekben – ez is egy szép nagy felkiáltójel lehet. 

Nem kérdés, ezer további szempontból sem az, hogy óriási szükség lenne egy erős, és azok számára is elérhető mentálhigiénés támogatórendszerre, akik nem tudnak komoly összegekért magánterápiára járni.

Igaz, aki féltékenységből leszámolást fontolgat, az kevéssé valószínű, hogy a pszichiátrián kérne segítséget. Akkor sem, ha nagyon szenved, ami erősen valószínű.

És, ha már segítségkérés…

A januári mészárlás áldozatait tudhatóan hosszú idő óta zaklatta az elkövető. De nem fordultak a hatóságokhoz – legalábbis így tudjuk a híradásokból. Ki tudja, miért…?

Talán úgy gondolták, urai a helyzetnek.

Talán nem hittek abban, hogy érdemes bárhová fordulni.

Tény, hogy nagyon nehéz egy ilyen helyzetet kizárólag büntetőjogi eszközökkel kezelni.  

(Létezik ugyan a távoltartás „intézménye”, mint tudjuk, de a távoltartási végzés konkrét határidőre szól, és a betartatása is sokszor problémás.)

Dr. Szabó Judit, jogász-pszichológus, az OKRI munkatársa úgy véli, nincs egységes recept arra, hogy a gyilkosságok mind megakadályozhatókká váljanak, hisz minden „ügy” nagyon speciális, sok szerencsétlen körülménynek kell összedolgoznia, hogy valaki embert öljön. (Ezt bizonyítja, amit még dr. Bolykytól tudok, hogy az elkövetők 68 százaléka még sosem állt erőszakos bűncselekmény miatt bíróság előtt, sőt 55 százalékuk büntetlen előéletű!) „De szükség lenne hosszú távú prevenciós, erőszakellenes, „érzékenyítő” programokra, kampányokra. Egy gyermek társadalmi sémákba nő bele, a felnőttektől lesi el, milyen válaszok adhatók egy problémás helyzetre – és mely válaszokat nem tűr el a közösség.”

Ilyen séma az is, mi az, amit megtehet egy féltékeny ember, és mi az, amit nem.

És most nemcsak arról van szó, hogy a törvény bünteti-e például az emberölést, hanem arról is, hogyan értékel egy ilyen tettet a közvélemény, milyen határozottsággal utasítja el, mit beszélnek az emberek egymás közt egy-egy „eset” kapcsán a boltban, az utcán, a munkahelyen, a gyerekek előtt akár.

A féltékenységgel kapcsolatos agresszivitás megítélése kultúránként, közösségenként változó. A tudomány is több irányból közelíthet, kereshet a bántalmazás mögött evolúciós-, szociális- vagy például fejlődéslélektani okokat. Van olyan szakember, aki az ősöket tanulmányozza a kérdés kapcsán. Más a gyerekkorba nyúlna vissza. Egy harmadik esetleg a jelenünket szemléli, és azt mondja, – mert ilyet is olvasni –, hogy azért van több kórosan féltékeny (és ebből az okból a másik felet bántalmazó) férfi, mert a kultúránkban a nő számára még ma is kevésbé bocsánatos bűn a megcsalás, és a férfiaknak nagyobb szégyen, ha felszarvazzák őket, míg az „okos” nő köténye sok mindent eltakar. (Ugye, milyen beszédes a nyelv?)

Amellett, hogy határozottan leszögezzük, a férfiak többsége nem bántalmazza a nőket, tény, hogy a nők elleni erőszakos cselekedeteket túlnyomórészt ismerős férfiak követik el, családtagok, aktuális vagy volt partnerek. A cél mindenképpen hosszú távú: általános szemléletformálásra lenne szükség. Nemcsak ebben a kérdésben, de ebben is. És ennek egyik eleme a szóhasználat is. Hogy ne cukrozzuk fel, ne romantizáljuk például hamis jelzővel az emberölést. Válasszuk el végre a közbeszédben nagyon határozottan az erőszakot, a birtoklást és a hatalomvágyat a szerelemtől.   

Kurucz Adrienn