5 élmény, amit magammal viszek a Bátor Táborból

–

Kérdésekkel, és persze némi természetes fenntartással. Mert nemcsak, hogy évről évre nagyobb a hájp a szervezet körül, de jól láthatóan az itt dolgozó önkéntesek is imádják a munkájukat. Hogy létezik, hogy a Bátor Tábort valamiért mindenki szereti? A segítők többnyire 20-30 év körüli fiatalok, akik elmondásuk szerint leginkább azért jönnek, mert itt hasznosnak érzik magukat, és életeket változtatnak meg. A táborban 7-18 éves daganatos és krónikus beteg gyerekeket igyekeznek visszavezetni a gondtalan gyermekkorba. Én a tábor kölyök onkológiai turnusába látogattam el, ahol a 7-12 éves gyerekek élményterápiás foglalkozáson vettek részt.

Miután kiderül a rákdiagnózis, nemcsak a gyerekek, hanem az egész családjuk élete megváltozik. Egy felnőtt számára is nehezen megemészthető a daganatos betegség ténye, de mit tehet ilyenkor egy gyerek, aki, mondjuk, épphogy beült az iskolapadba, vagy egy kamasz, aki épp önmagát próbálja definiálni? És mit tehetünk mi, a környezet, a körülöttük, velük élők? Erre az élethelyzetre jött létre maga a tábor, a hely, ahol ezeket a kérdéseket föl lehet tenni, és legtöbbször meg is születhetnek rájuk a valós válaszok.

A Bátor Tábor önkéntesei az onkológiai programban résztvevő gyermekekben segítenek átfordítani a félelem, a kiszolgáltatottság, a negatív jövőkép érzetét pozitív irányba.

Mindemellett biztonságukról egy csapatnyi önkéntes, orvos, dietetikus, gyógytornász gondoskodik a nap huszonnégy órájában. Mindezt egy külső szemlélő számára szinte láthatatlanul.

Talán elsőre megrázóan hathat ez a vállalás, az önkéntesek munkája során azonban nyoma sincs a komorságnak vagy a félelemnek. Önreflexió, öröm, szórakozás, irónia, humor viszont bőven akad, ami tökéletesen megfér azzal a felelősségtudattal és lelkierővel, amit megkövetel ez a munka.

Megérkezés és teljes lekapcsolódás

5:30-kor szólt az ébresztőm, fél órán belül nagy nehezen kikeveredtem az ágyból. Három napja gyakoroltam ezt a mutatványt, hogy amikor eljön a látogatás napja, véletlenül se aludjak el. Zsófival és Böbével, az alapítvány munkatársaival indultunk Hatvanba. Még az autóban átbeszéljük a tábori szabályokat; nincs telefonhasználat, csak az erre kijelölt klubszobában. Fotó se? Fotó se. Egy gyors szelfi, közös kép? Az se. És ez a táborozókra is vonatkozik. „Ne tudd meg, milyen furfangosan próbálják becsempészni az okoskütyüket a gyerekek, hogy véletlenül se maradjanak le semmiről. De mindig mi nyerünk!” – mesélik a lányok. Úgyhogy a szabály az szabály. Nekem is.

A másik fontos szabály, hogy ügyeljünk rá: véletlenül se hozzuk fel, említsük meg a betegségüket. Onkológiai turnusba fogunk becsatlakozni, ahol daganatos betegséggel kezelt gyermekek táboroznak. Ennyi infónk van. Az önkéntesek is csak annyit tudnak, amennyi indokolt. Ez a tábor nem a betegségről szól, a betegséget a táboron kívül hagyjuk. Azonban ha a gyermek hozza fel a betegséget, akkor hallgassuk meg őt, és forduljunk felé értő figyelemmel.

Értő figyelem, oké, vettem!

2. Úttörőtábor 2.0
Értő figyelem elsajátításához pedig mi sem nyújt jobb környezetet, mint a vidéki levegő. Azt hiszem, valahogy így érezhette magát Luke Skywalker, amikor Yodához ment a Dagobára. Persze annyi különbséggel, hogy engem nem óriásfák és misztikus köd, hanem egy osztrák alpesi paradicsom tisztasága és rendezettsége várt. 

Persze nem mindig volt ez így. A Bátor Tábor megalakulása után egy évvel költözött a hatvani úttörőtáborba. Akkoriban a klasszikus szocreál életérzés fogadta a látogatókat, de a tábor vezetői szakítottak a retró hagyományokkal, és átalakították a helyet. Mint mondják, hosszú távon gondolkoznak, ahhoz pedig új, akadálymentesített házakra van szükség.

Ilyen volt: 

Ilyen lett: 

3. Szórakozás éhgyomorra nem megy, avagy éljen a napi hatszori étkezés!

Pontban nyolckor megszólal a tábori hívózene, ami reggelire invitál minket. Dietetikus által összeállított napi menünk összesen hat étkezésből áll, ami az esti lefekvés előtti pótvacsorával zárul. Vegetáriánus, gluténmentes és laktózmentes ételek is vannak – kinek-kinek igénye szerint. Na, nekem ezen a ponton kezd igazán megtetszeni ez a hely, el is határozom, hogy ezt a jó szokást átültetem a hétköznapjaimba.

Volt itt reggelire homoktövis lekvár, tízórai gyanánt pedig életemben először megbarátkoztam a meggykompótos köleskásával. Meg azzal, hogy naponta megigyak öt kulacsnyi vizet. Nem kötelező, de ajánlott, ha szeretném az egész napot energiával telve végignyomni, ahogy a többiek. A programok reggel nyolctól egészen este tízig-tizenegyig tartanak, a lezáró beszélgetésig.

Kezdetnek lovasterápián veszünk részt, utána horgászunk, a kézműves foglalkozáson álomfogót készítünk, benézünk a tábor magaskötél-pályájára (bátorkodópályára), ahol több méter magasról integetnek le a srácok, majd végre jön az ebéd és a csendespihenő. Merthogy ez csak a délelőtti program volt. És, ahogy az én gyerekkoromban, úgy itt sem volt csendes a pihenő.

A fiúk szobájában hatalmas a zsibongás, ahol az egyik nyolcéves táborozó fiú rafinált keresztkérdésekkel próbálta kicsalni belőlem, hogy melyek az ő legjobb tulajdonságai. Mindeközben a lányok a másik házban az asztal köré ülve rajzoltak.

Persze csak a higgadtság látszatát keltve, ugyanis pár perc múlva kirobbantak belőlük a történetek, és a filozófusokat megszégyenítő bölcsességek. Egymás szavába vágva mesélik el a reggeli horgászást:  

Én: – Na, és fogtatok halat?
Ő: – Igen, egy naphalat!
Én: – Tényleg? És milyen színű a naphal?
Ő: – Hát, CD színű!

Végül is tök igazuk van. Nem?

4. Gyógyító szavak: folyamatos megerősítés és visszajelzés

A terápia esszenciája – minden, ami a szemnek láthatatlan – nehezen csíphető el, és mégis mindent beleng. Amellett, hogy az átélt traumát, a betegséget a tábor falain kívül hagyjuk, és a pozitív élményekre koncentrálunk, fontos részét képezi a terápiának a megerősítő kommunikáció.

A gyerekekre vigyázó önkéntesek (hivatalos nevükön: cimborák) a beszélgetések során folyamatos megerősítést adnak a gyerekeknek. Amennyire a hétköznapokban tapasztalt magyaros pesszimizmusunk ragadós, úgy a pozitív, támogató, megerősítő kommunikáció is az tud lenni. Ahogy az önkéntesek is mondják, a gyerekek egyik napról a másikra átveszik, eltanulják az önkéntesektől, és elkezdik egymást támogatni a játékoknál.

A tábor számára épült kötélpályán pedig mindenképp elkél a bátorítás. A „bátorkodópályán” van egy kilenc méter magas oszlop, amire felmásznak a gyerekek, majd leugranak a hálóba. Talán ez az a pálya, ahol a legmélyebb tanulságokat fogalmazzák meg a gyerekek – mondják az önkéntesek.

„Egyszer, az egyik turnus során egy lány nagyon-nagyon sokáig ült az oszlopon, kitartó biztatásunkra végül megcsinálta a bátorugrást. A program lezárásakor pedig mindenki előtt azt mondta, hogy az oszlopon ücsörgés közben rájött, hogy végül is az élet nem is olyan rövid, annyi minden belefér még” – meséli az egyik segítő.

5. Értő figyelem, avagy hogyan viszonyuljunk a gyerekek betegségeihez, mit kezdjünk a necces helyzetekkel?

Amikor megérkeztem a táborba, bevallom, egyfajta félelmet éreztem. Tulajdonképpen féltettem őket magamtól, mintha porcelánból lennének. Csak nehogy összetörjem őket – gondoltam. Nehogy egy óvatlan mozdulatot tegyek, olyat mondjak, úgy mondjam, hangosan, halkan, vagy úgy nézzek rá, félelemmel a szememben. Hiszen, ha a betegségről nem is beszélünk, egy pillantás is beszédes tud lenni.

Bár az önkéntesek rutinosan a tábor falain kívül hagyják a betegséget, én még kezdő vagyok, és nekem végig ez járt a fejemben. „Hogy tudtok ilyen erősek maradni?” – tettem fel a kérdést egy majd tíz éve itt dolgozó önkéntesnek, amivel meg is adta az értő figyelem első számú szabályát. „Az értő figyelem lényege, hogy a másikért teszel valamit. Tedd meg értük, hogy nem félted őket, hogy meghallgatod őket, hogy értük vagy.”

„A félelmet a betegséggel együtt kint kell hagyni. Neki is, neked is. Persze ez nem mindig sikerül. Velem megtörtént egyszer, hogy egy nemcsak halmozottan sérült, hanem még halmozottan hátrányos helyzetű srác érkezett a táborba. Ki kellett mennem a mosdóba, sírtam öt percig. Ott és akkor ez nehéz volt. Persze treníroznak minket, és az sokat segít, a gyakorlatban mégis más” – meséli Dorka, majd folytatja:
„Mindemellett a gyerekek nagyon sokat segítenek, annyira természetesen kezelik a saját betegségüket. Csak megkérdezed, hogy mit tudsz segíteni, és ők elmondják. Ennyire egyszerű. A félelmet nem szabad sugallni, mert átveszik az érzést. Ők tisztában vannak vele, hogy mi a betegségük, mi van velük – nekünk csak asszisztálnunk kell ahhoz, amit szeretnének. Ha ő nem sír, én sem fogok.”

Lezárás

Ahogy a gyerekek lefekvéshez készülnek, ahol az esti lezáró beszélgetésben elmondhatják a tapasztalataikat, félelmeiket, úgy mi is lezárjuk a napot a kertben egy padon ülve két kísérőmmel, Zsófival és Böbével. Mindketten önkéntesből lettek az alapítvány dolgozói.

Noha az itt táborozó gyerekek súlyos betegségeken esnek át, egészséges embereknek is szükségük lenne erre az élmény terápiára – vonjuk le közösen a tanulságot. Megtanulni nem félni, nem elfordítani a tekintetünket, a másikat meghallgatni, jelen lenni, megnyílni, felvállalni magunkat, mind-mind olyan tudás, melyeket jó lenne mindenkire kiterjeszteni.

A civilszervezetek az utóbbi idők közbeszédének célkeresztjébe kerültek. Ezzel az itt dolgozók is tisztában vannak. Ennek ellenére vélik, hogy egészen addig támadhatatlanok, amíg nem mennek bele a játszmákba, hanem a dolgukat végzik. „Kizárólag vállalati és magánadományokból gazdálkodunk, állami forrásokat nem fogadunk el, nem is pályázunk rájuk. Persze nem gondoljuk azt, hogy teljesen sérthetetlenek lennénk. Aggódunk egy picit, hogy hogyan alakul a jövő, de ebben hiszünk, erre koncentrálunk, tudjuk, hogy mi a missziónk: életet megváltoztató táborokat nyújtsunk a gyeremekeknek és családjaiknak” – mesélte Zsófi, az alapítvány marketing munkatársa, és egyben önkéntese.

Hogy mit jelent, az életet megváltoztató élmény? Böbe a következőképp fogalmazta meg ezt:

„A táborba ellátogató kamaszok olyanok, akiket a testük cserben hagyott. Nagyon sokan vannak, akiknek a külsejét a gyógyszerek eltorzítják: lefogynak, híznak, megváltozik a bőrük – ezeket sokszor szégyellik. A kemoterápián átesettek parókában jönnek, mert szégyellik, hogy kopaszok. A paróka a második nap lekerül.
A tábor végére nem félnek ordibálni, hülyét csinálni magukból – én ezt az érzést próbálom átadni nekik – vállalják fel önmagukat, minden hegükkel, sebükkel, fájdalmukkal meg tapasztalattal, ami bennük van.”

Ha szeretnéd megnézni a Bátor Tábor egy napját, kattints a galériánkra.

Fotó: Mundy Márton/Bátor Tábor

Szőcs Lilla