A május eleje nekem már egy ideje nemcsak az érettségiről szól, hanem a táborozásról is: mindig az érettségi alatt van a tavaszi témahetünk, amikor elmegyünk az osztállyal erdei iskolába. Persze ennek az a praktikus oka, hogy az érettségi ideje alatt viszonylag üres és csendes legyen az iskola épülete. Ezért ilyenkor az alsóbb osztályok kirándulni mennek. Én nagyon szeretek táborozni, mindig várjuk a gyerekekkel ezt a hetet. Idén Balatonakarattyát vettük célba, ráadásul öt napra mentünk oda. Különleges alkalom ez, hiszen az új osztályommal (a háromnapos gólyatábort leszámítva) ez volt az első nagy közös táborunk. Izgatottan indultunk el a Déli pályaudvarról, vagyis én voltam az, aki nagyon izgult. Ugyanis tudni kell rólam, hogy amíg fel nem szállunk a vonatra, és el nem indulunk, addig tiszta hülye vagyok: hússzor lepörgetem magamban, hogy minden megvan-e, nem hagytam-e valamit otthon, elérjük-e a vonatot, mindenki odaér-e időben...

Ennek persze az lett az eredménye, hogy kicsit hisztisen, de fél órával korábban érünk ki a pályaudvarra. Amikor viszont elindulunk, akkor mindig ellazulok, és mehet a móka. A hét elején eldöntöttem, hogy ezalatt az öt nap alatt nem dolgozom. Csak a srácokra koncentrálok, velük vagyok. Jelentem, sikerült, és egészen felszabadító érzés volt. Az pedig felemelő, hogy ők ezt mennyire érzik, mennyire értik. Bármikor telefont láttak nálam, valaki mindig megkérdezte: ugye, Jocó bá' nem dolgozik?! Nem.

És arra is rájöttem, hogy nélkülem sem áll meg a világ forgása...

Idén először döntöttem úgy, hogy a költséghatékonyság és az időbeosztás lazasága miatt önellátók leszünk, magunknak intézzük az étkezéseket. Bevallom, csaltam, mert két napra az anyukám vállalta a főzést, így nekem csak egyetlen ebédet kellett megoldanom. A reggelit, vacsorát pedig a gyerekekkel közösen készítettük elő, és utána együtt is raktunk rendet. Betegesen féltem attól, hogy valakinek kevés kaja jut, vagy netalántán éhes marad, ezért ipari mennyiségű étel volt, ami persze nem fogyott el. Izgalmas volt, hogy a lányok, srácok tüsténkedtek, kiszolgálták egymást, elpakoltak maguk után, és lelkesen mosogattak is. (Igen, kell némi írói túlzás, hogy giccsesen tökéletes legyen a cikk: a „lelkes” szó pont ezt a célt szolgálja).

Amikor odaértünk, a szállás nem tetszett mindenkinek, hisz eléggé retró hangulatú volt, de aztán hamar megbarátkoztak a hellyel. Minden tábort egy nagy közös megbeszéléssel kezdünk, amikor tisztázzuk az együttlétünk szabályait: mindig meghallgatom a gyerekeket, aztán hozzáteszem én is a saját szempontjaimat. Ráadásul szuper dolgokat mondanak: kopogás, egymás tiszteletben tartása – hogy csak néhányat említsek. Mindig kardinális kérdés a takarodó: amint az ember megszabja, vizionálja maga előtt, hogy a megbeszélt időpont után smasszerként próbál diákokat ágyba, és a saját szobájukba terelni. Én meg nem vagyok ilyen alkat: nálam sosincs takarodó, mert hiába szabom meg, úgysem alszanak. Azzal pedig csak magamat hergelném, ha ötpercenként rá kellene szólni valakire. Az a szabály, hogy aki aludni szeretne, azt hagyják, reggel mindenki felébred a megbeszélt időben, és másnap senki sem nyavalyog, hogy álmos vagy fáradt. Eddig bejött. Mondjuk, a harmadik reggelen sokan nem keltek fel kilenckor, ezért két nagy hangfalból elkezdett szólni Zámbó Jimmy: Nézz le rám, ó Istenem! című száma (meghallgatás csak saját felelősségre – a szerk.) amit én a szobákban, az ágyon ugrálva, igen hangosan énekeltem nekik. Valamilyen furcsa okból kifolyólag mindenki perceken belül ébren volt.

A másik fontos szabály, amit évekkel ezelőtt találtunk ki: nincs káromkodás. Ha valaki csúnya szót szeretne mondani, mondja helyette azt, hogy „ribizli”.

Persze az évek alatt ez továbbfejlődött, és már a legváltozatosabb gyümölcsnevek és szóösszetételek röpködnek a levegőben. Vicces párbeszédek alakulnak ki, például ez: „Kapd be a banánomat, te nyálas ribizli”... A lényeg, hogy ezt is igyekeznek betartani, odafigyelni arra, miként beszélnek egymással.

Régi, jól bevált praktika a csapatépítésre, hogy minden este van tábortűz, ami köré leülünk, és egyszerűen csak beszélgetünk. Mindig van egy adott téma, amit megbeszélünk. Jó látni, hogy egymásra odafigyelve, az érzelmeiket felvállalva, egymást végighallgatva csinálják végig ezeket az esti rituálékat. Az egyik este nagyon meghatóra sikeredett, mert az volt a téma, hogy mindenki köszönjön meg valamit az osztálynak, vagy valakinek az osztályból, ami az elmúlt nyolc hónapban történt velünk. Igazán kedves dolgokat mondtak egymásnak, egymást tisztelve és szeretve. A vége pedig sok-sok ölelés volt. Azt gondolom, – osztályfőnökként –, ennél többre nincs is szükség.

Ebben az öt napban voltunk bobozni, faluportyán Papkeszin, naplementét néztünk, éjszaka sétáltunk, és nem utolsósorban ott volt a Balaton is. Meg éjszakánként egy-két fok, ami ellen úgy védekeztünk, hogy minden ruhánkat magunkra vettünk, és úgy néztünk ki, mint egy rakás szumó birkózó. Emellett volt rengeteg érzelem, sírás és nevetés, nagy kibékülések, egymásra találások. És persze a játék: mert a 15-16 éves kamaszok végig játszottak, folyton pattogott a pingponglabda, pörgött a csocsó, zakatoltak az agykerekek a logikai feladatoknál, csilingeltek a zsetonok a pókerasztal körül. Mindezt utasítás nélkül, maguktól.

A szálláson volt egy idős gondnok, Ernő bácsi, aki hosszú évek óta intézi a táborhelyek életét. A hazautazásunk utáni este felhívott, és nagyon megható dolgokat mondott. Hálásan megköszönte, hogy a gyerekek ilyen szuper rendet raktak maguk után. Azt mondta, ő nem emlékszik ilyenre, hogy valaki így hagyta volna el a szállást. Percekig dicsérte a srácaimat, hogy milyen aranyosak, kedvesek és tisztelettudóak, ami a tapasztalatai alapján sajnos ebben a korosztályban egyre ritkább. Megköszönte azt a munkát, amit az osztállyal végzek. Hihetetlen nagy büszkeség volt hallgatni a szavait, igazán felemelő volt, ahogy beszélt és nyilatkozott az osztályomról… Köszönöm, 9. a, nagyon szeretlek titeket!

Balatoni József