„Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megérkeztem önmagamhoz” – Egy nő kőkemény története az öngyűlölettől az önelfogadásig

–

Más, mint a többiek

Őszintén megmondom, szerintem gyönyörű kislány voltam. Fenékig érő, barna haj, kék szem, az óvónénik kedvenceként, és a társaságok központjaként élveztem az állandó rivaldafényt.

Aztán iskolás lettem, és szemüveges. Akkor éreztem először, hogy bénább vagyok, mint a többiek. Majd jött a kivehető fogszabályzó, amit a fogorvos mégis egész napos viselésre adott, így abban nyomtam a létszámjelentést is, miközben mindenki hangosan nevetett rajtam. Nem csodálom, valóban röhejes voltam, mintha egy teniszlabdával a számban próbáltam volna mondatokat kipréselni magamból.

Eleve más voltam, mint a többiek. Nem igazán szerettem az udvari közös fogócskákat, a kidobózást sem, inkább olvasgattam. Szóval az is tény, hogy nem sokat tettem a népszerűségért, nem nagyon akartam beépülni a közösségbe. Nem piszkáltak különösebben, de egyértelműen outsider voltam, amolyan észrevétlen fajta. 

Az ártatlanság vége

Ez az észrevétlenség viszont egy pillanat alatt elmúlt, amikor kilencéves koromban úgy jöttem vissza a nyári szünetből, hogy megnőttek a melleim.

Egyedüliként az osztályban.

Na, onnantól kezdve a figyelem középpontjába kerültem, de nem a jó értelemben. A fiúk fogdosni kezdtek, nem volt ritka az sem, hogy erőszakosan lefogtak, hogy aztán mindenki jól megvizsgálhassa az „újoncokat”. Próbáltam védekezni, pofozkodtam, sőt, egyszer még arcon is köptem egy fiút, ezek után jól kikaptam a tanárnőtől, hogy ilyet nem szabad csinálni. Onnantól vált végképp nehézzé a helyzet, amikor néhány lány meg azért fordult ellenem, mert szerintük „csak kelletem magam, nagyra vagyok magammal, hisztizek, miközben biztos élvezem a figyelmet”. Annyira „élveztem”, hogy szinte bármilyen tünetet képes voltam már produkálni, csak azért, hogy ne kelljen iskolába mennem.

A szüleimnek nem nagyon beszéltem ezekről az inzultusokról. Azért nem, mert otthon végre kislány lehettem. Nem akartam az iskolai történetek által az otthonomban is „nővé válni”. Az, hogy a melleimről beszélek... sőt, eleve a „mell” szó kimondása szégyennel töltött el. Ennyire kislány voltam akkor még...

A törés

Volt viszont egy biztonsági zónám. A balett. Imádtam. El is határoztam, hogy felvételizem a Balettintézetbe. És azt hiszem, ott törtem meg igazán. Tizenegy éves voltam. 

Az egyik rostán bugyiban kellett sorban állni. Végigmustrálták a gerincünket, megmértek minket. Emlékszem, egy ducibb kislány állt mellettem bugyiban és pulcsiban. Elég csúnyán leoltották szegényt: az egy dolog, hogy pulcsiban merészel megjelenni, de egyébként is, mit keres itt egy ilyen kövér kislány... Nagyon sírt.

Valahogy mégsem tudtam sajnálni, annyira meg voltam dermedve az élménytől, hogy egyes egyedül nekem volt mellem a több tucat lány közül. Helytelennek, szégyenteljesnek éreztem, hogy ott állok fedetlen mellekkel, mit is keresek én itt? Defektes vagyok, legalább annyira kilógtam a sorból, mint a pulcsis lány. Az utolsó rostán estem ki. Rémesen éreztem magam.

Amikor megkérdeztük, hogy miért nem vettek fel,

közölték, hogy ilyen alakkal sose lesz belőlem balerina, túl vastag a bokám, túl nagy a mellem, nem jó az alakom... és kész.

Ezek után egyre kisebb lelkesedéssel balettoztam, főleg, amikor már amiatt is megjegyzéseket kaptam, hogy a melltartópánt kilóg a dressz alól, és ez ízléstelen. De hát melltartó nélkül nem lehettem... Így hát... nem jártam többé táncolni.

Hétköznapi szégyenérzet

A hétköznapjaimba beivódott a szégyenérzés, reggelente úgy válogattam ruhát, hogy miben látszik kevésbé a két utált domborulat. Minden melltartó- és fürdőruha-vásárlást több napos sírás követett, mert sosem találtunk rám megfelelő méretet, hiszen a nagy mérethez képest elég sovány voltam. Ezt is gyűlöltem. Egyszer egy eladó azt vágta az arcomba: nem az ő készlete tehet arról, hogy ennyire aránytalan vagyok. Megsemmisülve távoztam a boltból. Minden vágyam az volt, hogy lapos legyek. Egyszer, tizenhat évesen még plasztikai sebészhez is elvitt apukám. Direkt nem egy nagy spílerhez, hogy a portfóliója alapján megrémüljek. Sikerrel járt, egy időre legalábbis letettem a kicsinyítő műtétről.

Később a kapcsolataimban is komoly gát volt, hogy szégyelltem a testem.

Csúnyán beszéltem magamról, borzasztóan bele tudtam lovallni magam az önostorozásba, önsajnálatba. Nehezen bíztam meg bárkiben, hisz azt hittem, engem mindenki csak két mellnek lát.

Pedig utólag visszagondolva semmi, de semmi baj nem volt a testemmel. Anyukámtól örökölt homokóra alakom volt, igazán nőies, feszes, szóval az égvilágon semmi kóros nem volt a külsőmben. Ezt persze akkor egyáltalán nem láttam. Annyit észleltem, hogy beszólogattak az utcán, oda kellett figyelnem az öltözékemre, hogy ne fogják rám, hogy igazából zabálnám a feltüzelt figyelmet. Most pedig ugrás az időben. Nem is kevés. Majdnem tíz év.

Nő a tükör előtt

Állok a zuhany alatt, egy héttel a császármetszésem után. Szemben velem óriási tükör. Bámulom magam. A melleim görögdinnyéket megszégyenítő méreteket öltöttek, sötétkék erek futottak rajtuk, a hasamon friss vágás, még őrizte az elmúlt kilenc hónap változásait. Épp kezdett lehúzódni a felvizesedés, körülbelül húsz kiló plusz volt rajtam.

Először félve pillantottam a tükör felé. Arra számítottam, hogy az egyébként is ingatag lelkem akkor egészen biztosan össze fog zuhanni a látványtól. És mit éreztem helyette?! Semmit! Valahogy a világ legtermészetesebb látványa volt a tükörképem.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megérkeztem önmagamhoz.

Duzzadt, löttyedt, megviselt látvány voltam? Hát persze! Kilenc hónapig növesztettem egy kisbabát, kőkemény, két és fél napos küzdelemmel, végül császárral megszültem, küzdöttem a szoptatással, hogy is néztem volna ki?! 

Fél éves volt, amikor elkezdtem rohamosan lefogyni. Három hónapos harc után sikerült végre szoptatnom, a kilók is olvadoztak lefelé. Annyira, hogy soványabb lettem, mint előtte. A bőröm megereszkedett, de soha nem éreztem olyan jól magam a benne, mint akkor. A testem életet adott, csúnyán fogalmazva: hasznos volt. A melleim a legütősebb fegyvereimmé váltak a fogzós éjszakákon, a nyugtalan, szorongós napokon, vagy amikor csúnya balesete volt a kisfiunknak. Először csak tisztelni kezdtem a testem, majd szépen lassan meg is szerettem.

Tökéletlenebb, mint valaha...

Harmincnégy hónap után abbahagytam a szoptatást, és visszaszaladt vagy tíz kiló, de ez sem zavart. A testem tökéletlenebb, mint valaha. De semmit nem változtatnék már rajta. A fókusz máshova helyeződött, a dolgok a helyükre kerültek. És nem, nem gondolom, hogy a testem egy templom, de valahogy a perspektívaváltás sokat használt. Talán az segített, hogy nem szexualizáltam többé a testem, a melleimet, a méreteimet. Ezáltal a szégyenérzet is megszűnt.

Az önmagamba vetett hitem levizsgázott a szülés során, amikor hagytam, hogy bedaráljon a kórházi protokoll, ahol elhitették velem, hogy nem vagyok képes szülni. A szülés szimbolizálja, mennyire nem hittem magamban. A testem egészen addig számomra egy külső kéreg volt, ami máshogy nézett ki, mint amilyennek valójában éreztem magam. Nőnek néztem ki már akkor, amikor még javában kislány voltam. Megismertetett a hétköznapi szexuális visszaélésekkel már akkor, amikor még javában Disney-meséken éltem.

De már nem vagyok kislány. Se kívül, se belül. Anya lettem. A lelkem pedig transzformálódott a testemhez.

Már nem kényszerít a testem semmire, megértem, ismerem. Nem haragszom rá többé. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Tatyana Dzemileva