-

2005-ben kerültem az Eurosporthoz, amelynek egyik emblematikus figurája volt Jenci, amíg végleg át nem igazolt a köztévéhez. Sipivel való (Sipos János kerékpár-kommentátor) Tour- közvetítései legendásak voltak, közben pedig rendkívül megosztók. Akiket komolyan érdekelt a kerékpársport – annak minden technikai részletével együtt –, azok általában őrjöngtek és a pokolba kívánták őket, akik viszont életünkben nem néztek még ilyen sporteseményt, azok rabjává váltak az utcai körversenyeknek, és egekig magasztalták a két kommentátort a sajátos stílusuk miatt.

Ők ugyanis mindenről beszéltek, csak arról nem, ami a képernyőn zajlott. Mindenki mindent tudott a francia kastélyokról, arról, hogy melyikük melyikbe költözne be szívesen, mi a kedvenc ételük... és arról is, hogy épp aznap milyen lábbal keltek fel. Volt, hogy valamiért be kellett futnom hozzájuk a stúdióba adás közben, amiről abban a pillanatban tudtak a nézők, amint átléptem a parányi üvegkalitka ajtaját. Mondanom sem kell, nem ezt tanították nekünk a kommentálásról, amikor a szakma rejtelmeibe próbáltak minket beavatni. Gyakorlatilag ők voltak a „csak úgy ne” fejezet illusztrációi.

Nekik mégis lehetett, ugyanis a Tour de France a csatorna egyik legnépszerűbb és legnézettebb műsora lett, amelyben elvitatatlan érdeme volt Sipinek és Jencinek. Gyakorlatilag egy reggeli show-műsort prezentáltak sportkommentálás címszó alatt, amellyel több tízezer emberrel szeretettek meg egy olyan sportágat, aminek nincs túl nagy hagyománya Magyarországon.

Ebből talán érzékelhető, hogy Jenci nem az a kommentátor, aki hónapokkal a nagy verseny előtt elkezdi a felkészülést, adatbankokat búj reggeltől-estig, folyamatosan olvassa a különböző sportágak híreit, majd színes címkékkel díszített, ország-város-fiú-lány-növény-állat-tárgy sorrendbe rendezett mappákkal jelenik meg a stúdióban, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő történettel színesítse a kedves néző tudását.

Ha számadatokban mérjük a felkészültséget, akkor Jenő sosem tartozott az élvonalba, de lelkes és szerethető volt, amivel viszont komoly népszerűségre tett szert.

Hogy pontosan mitől „jó” vagy „rossz” egy kommentátor, az ízléstől, vérmérséklettől, stílustól függ, illetve attól, hogy mennyire érintett az adott sportágban. Nyilván más füllel hallgatja a közvetítést egy olyan ember, aki űzi az adott sportot, és teljesen mással az, aki még életében nem próbálta. Nekem például fontos információval bírnak az úszásban a részidők, a cangához viszont nincs sok közöm, úgyhogy én állati jókat röhögtem a legendás Sipi-Jenci Tour -adásokon.

Az én véleményem szerint azok a legkiemelkedőbb kommentátorok (nem sok van belőlük), akik megtalálják a helyes arányt a lelkesedés és a felkészültség között, akik megpróbálnak információval és érdekességgel szolgálni a laikusok és szakavatottak számára is.

Az úszás igazi kihívás, mert elképesztően pörgős, rengeteg versenyszám van, rengeteg indulóval, és nagyon kevés „hely” adódik a sztorizgatásra. Brutálisan sokat kell rá készülni, ha nem akar felsülni vele az ember. Hogy erre a rendkívül sok előkészületet és háttérmunkát igénylő sportágra miért egy olyan kommentátort választottak, akinek ez egyáltalán nem erőssége, az egy nagyon fontos szakmai kérdés.

Amikor a 100 méteres pillangóúszás előfutamairól beszélünk, akkor a riói olimpia esetében hat futamról van szó, amelyből az első nem teljes (azaz nincs mind a nyolc pályán induló), tehát 45 versenyző áll rajthoz ebben a számban. Ez az úszóversenyek első napjának második versenyszáma volt, amelyet a férfi 400 vegyes előzött meg 27 indulóval, majd a férfi 400 gyors, női 400 vegyes és a férfi 100 mell következett, további 129 versenyzővel. Csak az első napon tehát 174 úszóról kellett vagy lehetett volna valami információt szolgáltatni.

A kommentátor ilyenkor kap egy papírlapot a pályabeosztással, az indulók nevével, egy hárombetűs, a nemzetközi olimpiai bizottság által használt országkódos jelöléssel és a nevezési idővel. Ennyiből kell dolgoznia. Az teljesen egyértelmű, hogy mindenkiről nem lehet beszélni, azt gondolom, hogy nem is szükséges, így kommentátora válogatja, hogy ki mi alapján rendszerezi és csepegteti az információkat a verseny alatt. Egy 100 méteres szám esetében okosan kell beosztani a tudást, mert a legjobbak háromszor ússzák le a számot, tehát három alkalommal kell ugyanazokról a versenyzőkről beszélni úgy, hogy azok számára is érdekes legyen, akik mind a három úszást látták.

Az első nap mindig a legnehezebb, különösen egy helyszíni közvetítés esetén, az olimpiánál pedig hatványozottan. Akkor és ott ismerkedik meg az ember a technikai lehetőségekkel, melyik képernyőn mit lát, a sajtóközpontban milyen információk érhetők el, és mik azok, amiket saját magának kell hozzátennie. Mivel a nemzetközi sportdöntő bíróság a versenyek kezdete előtt egy nappal hozott ítéletet néhány orosz úszó esetében és engedélyezte az indulásokat, az utolsó pillanatban változott a rajtlista, amit az első nap délelőtt programjában már nem tudtak frissíteni, így több szám esetében változott a pályabeosztás. Ez csak egyetlen tényező, ami rögtön megnehezítette az amúgy is tízes erősségű pályát.

Egyetlen szám zajlott le az olimpiai úszó programból, majd következett a 100 méteres női pillangó, amit átlagban egy perc alatt úsznak le a lányok. Jött az első futam, amiben Jenő néhány országkódot megpróbált beazonosítani kisebb-nagyobb sikerrel, de valószínűleg a „ROT” kóddal nem tudott mit kezdeni, ezért úgy döntött, hogy arról a versenyzőről nem beszél. Nagyjából két percet voltak képernyőn az úszók, ezért arra semmi esélye nem maradt, hogy ilyen rövid idő alatt utánajárjon a megoldásnak.

Természetesen jogos a kérdés, hogy ezt miért nem tette meg a verseny előtt, hiszen, ha annyi fáradságot vesz, hogy legalább az országkódokat kiírogatja, akkor valószínűleg beleakad a szír lány történetébe. De fogalma sem volt arról, ki úszik az első futam négyes pályáján.

Összesen két olimpiát és négy világbajnokságot közvetítettem az Eurosporton, és bizony számtalan alkalommal éltünk mi is Jenő-féle „vészmegoldással”: az első néhány futam alkalmával mondtuk el a tarsolyunkban lévő érdekességeket vagy latolgattuk a magyar esélyeket. Ehhez persze szükség volt érdekességekre, valamint a sportág és az ellenfelek ismeretére, így nagyjából be tudtuk lőni a magyar induló várható eredményét. És bizony mi is bakiztunk. Kicsiket és nagyokat is. Volt, ami felett próbáltunk átsiklani, és volt, amiért ott, élő adásban elnézést kértünk. Mert bizony erre is van lehetőség.

Sajnálom Jenőt, mert rosszkor, rossz helyen bakizott. Nagyot. Az olimpián egyszerűen nem fér bele a felkészületlenség, több millióan figyelik minden szavát, és biztos, hogy akad a nézők között olyan, aki észreveszi a stiklit. Ezek pedig most már nem egy fórum mélyén lapulnak, mint tíz éve, hanem rohamos sebességgel terjednek a világhálón. Minden egyes ki (nem)mondott szónak következménye van.

Ennek ellenére szomorú, hogy egy figyelmetlenségből, egy rossz kommentátori döntésből fél nap alatt összeesküvés-elméletet lehet gyártani. Szomorú, hogy egy úszóversenyből is lehet migráns-kérdést generálni, hogy zsigerből teljes a bizalmatlanság, mindenki azonnal a legrosszabb szándékot felételezi anélkül, hogy venné a fáradságot, és megkérdezné az érintetett, hogy pontosan mi történt. Külön cikket érdemelne ennek a háttere, az, hogy egy ilyen helyzetre, miként született a közvélemény reakciója, a számtalan ítélkező cikk, és a kissé szerencsétlen, megkésett magyarázat a köztévétől.

A legszomorúbb pedig mégis az, hogy az MTVA közleményéből a legfontosabb mondat kimaradt: Elnézést kérünk, hibáztunk!

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ Maszol