„Érdemes eldobni a szemellenzőnket, úgy kevesebb csoda mellett megyünk el” – A SzuperWMN-díj első civil jelöltje, Bakonyvári L. Ágnes
Rovattámogatás
Óriási szakadék tátong ma is a társadalomban ép és értelmi fogyatékkal élő emberek között. Az, hogy utóbbiakra is kompetens szakemberként, aktív, cselekvőképes emberként tekintsenek, sokaknak okoz nehézséget. Bakonyvári L. Ágnes drámapedagógus nemcsak hogy ezt a szakadékot kezdte el felszámolni, hanem arra is rámutatott, mire képesek a sérült fiatalok – akikről a többség már lemondott –, ha lehetőséget adnak nekik, odafigyelnek rájuk, megfelelő módszerekkel fejlesztik őket. Göllesz Csilla gyógypedagógussal indított, hazánkban úttörő kísérlet eredményeként létrehozta a MáSzínházat, amelynek inkluzív darabjaiban közösen játszanak sérültek, valamint épek, rámutatva, hogy nincs is közöttük akkora különbség. Ismerjétek meg Bakonyvári L. Ágnest, akinek a munkáját Filákovity Radojka mutatja be nektek.
Hová visz a kíváncsiság és a kísérletező szellem
Tizennyolc évvel ezelőtt, még kezdő drámapedagógusként, Bakonyvári L. Ágnes hazánkban úttörő kísérletbe fogott Göllesz Csilla gyógypedagógussal: arra vállalkoztak, hogy az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő fiatalok fejlesztésébe bevonják a drámapedagógiát mint módszertant is. „Abban az időben nem volt még túl sok tapasztalat itthon arról, hogy a drámapedagógia mint módszertan hogyan működik, milyen hatással van az értelmi sérült vagy autista fiatalokra. Az autizmusban érintetteket, vagy bárminemű értelmi fogyatékossággal élő embereket egész életükben a praktikus ismeretekre, tudásra kondicionálják a minél nagyobb fokú önállóság elérése érdekében. A drámapedagógia mint módszer, a drámajátékok, a komplex dráma mind ezt a praktikumot írják felül vagy kérdőjelezik meg.
A fantázia fejlesztése, az analóg helyzetek vizsgálata, az abban meghozott döntések és azok következményei viszont ugyanarra, tehát az önállóságra mutatnak, csak más megközelítéssel” – kezdi Ágnes.
A két tudományterület – tehát a dráma- és gyógypedagógia – tapasztalatait egybevetve kísérleti jelleggel egy négyfős, kamaszokból álló drámacsoportot indítottak, ahol elsősorban a résztvevők egyéni készségeihez és képességeihez alakítva, differenciált fejlesztést dolgoztak ki. Heti rendszerességgel találkoztak, beszélgettek, játszottak, egy teljes éven át dolgoztak együtt, majd a következő évben meghirdettek egy ötnapos, „bejárós” tábort, amelyre olyan sokan jelentkeztek, hogy Ágneséknek még két kollégát csatasorba kellett állítaniuk. A tábor minden várakozásukat felülmúlta, a részt vevő kamaszok pedig ősztől csatlakoztak hozzájuk a heti alkalmakon – sőt, hozták az osztálytársaikat, ismerőseiket, barátaikat.
Ebből a kísérletből nőtte ki magát a MáSzínház
A társulat által színpadra vitt inkluzív darabokban közösen játszanak sérültek, valamint épek, rámutatva, hogy nincs is közöttük akkora különbség, amint ahogyan sokan gondolják. „Ráadásul nem is tőlünk jött az ötlet, hanem a csoport tagjaitól, akik szerettek volna belekóstolni a színjátszásba. Így hát, meghajolva a »népakarat« előtt, összeraktuk Arany János A bajusz című művének színpadi változatát.
Az első nagyobb siker azonban jóval később, Lackfi János Világablak című művének előadásakor jött – a darabot a szerző a társulattal közösen írta – , amit a Kolibri Pincében mutattunk be” – idézi fel Ágnes. A misszió legfontosabb alapvetése, hogy a sérült alkotókat a többségi társadalom tagjai kompetens szakemberként, aktív, cselekvőképes emberként lássák, így téve őket a társadalom látható tagjaivá.
A MáSzínház nemrég ünnepelte a 18. évadát, és bár anyagi okok miatt bezárás fenyegette, a hűséges nézők és támogatók segítségével végül meg tudták menteni ezt a minden szempontból fontos kezdeményezést – a legújabb darabjaikról ITT olvashattok.
A sztereotípiák és a távolság csökkentésének legjobb módja a megismerés
Bakonyvári L. Ágnes szerint a legnagyobb hiba, amelyet elkövethetünk a többségi társadalom tagjaként az, hogy homogén masszaként tekintünk az értelmi fogyatékkal élőkre. „Hiszen ahogyan az ép értelműek között sincs két egyforma, azonos tulajdonságokkal bíró ember, úgy a sérültek között sem.
Egyazon szindrómával élők is rendkívül különbözők: emberek jó és rossz tulajdonságokkal, szerethető vagy kevésbé szimpatikus kommunikációval, viselkedéssel.
Ahogy mi, épeknek tituláltak is tudunk jószívűek vagy épp igazságtalanok lenni, úgy atipikus barátaink is lehetnek barátságtalanok vagy épp érdektelenek. Ha azonban nincs bennünk valódi kíváncsiság, szándék a megismerésre, akkor nem fogjuk megérteni a másikat, nem fogunk egyenrangú félként tekinteni rá, és együttműködni sem tudunk majd vele. Csupán elveszünk a sztereotípiák útvesztőjében.”
Ennek a megismerésnek az elősegítésére indította el Ágnes a MáSzínház mellett az az ELfogadva EGYmást kifejezésből születő ELEGY tábort is, amely évente egyszer egy hétre lehetőséget teremt ötven ép és sérült fiatalnak, hogy a gyakorlatban tapasztalják meg az együttélés és a közösen alkotás szabályait. „Azzal kapcsolatban már volt tapasztalatunk, hogy a középiskolások heti egy alkalommal, önkéntes segítői pozícióban prímán működnek a MáSzínház fiataljaival, de felmerült bennünk a kérdés: vajon hogyan menne mindez, ha egy hétig össze lennének zárva, együtt laknának, azonos szabályok szerint töltenék a mindennapjaikat.”
A „kísérlet” sikeresnek bizonyult: a tematikus alkotótáborban, amelyben ép értelmű és neurodiverz fiatalok vettek részt, a mindennapok hívószavai az elfogadás, a megértés és a megismerés lettek. A közös élmények hatására pedig senki sem távozott úgy a táborból, mint ahogyan átlépte annak küszöbét. „Rengeteg, főleg hozzáállás- és személyiségbeli változást tapasztaltunk a táborozóknál.
A fogyatékossággal élő fiatalok szüleitől minden évben sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy a gyerekük egy hét alatt többet fejlődött, mint az egész év alatt – ez nem véletlen, ez az inklúzió hatása.
Az ép fiatalok számára pedig a tábor lehetőséget nyújt, hogy olyan helyzetben ismerjék meg magukat, amely nem adatik meg bármikor.”
Az elkötelezett munka ellenére Ágnes nem érez küldetéstudatot
Elsőre furcsának tűnhet, de ahogy ő fogalmaz: csupán a munkáját végzi, amit szenvedélyesen szeret, és aminek „járulékos eleme” az érzékenyítés. „Sokkal előrébb való ennél, hogy a foglalkozásainkon részt vevő lányok és fiúk hogyan és hová fejlődnek. Az, hogy hogyan tud kapcsolódni egymáshoz egy ép értelmű és egy sérült gyerek az inkluzív játszóházban. Vagy az, hogy az előadásainkban szereplő neurodiverz és ép értelmű színészek közös munkáját mivel tudjuk segíteni.
A MáSzínház előadásaira látogatóktól nem várjuk el azt a képtelen nézőpontot, hogy tekintsenek el a játszók állapotától, hanem minden esetben megtaláljuk azt a történetet, azt a karaktert, amelyben a fogyatékossággal élő játszók szerepvállalása adekvát. Ez pedig paradigmaváltást hoz létre a nézőkben:
az eddig minimum sajnálatra méltó, inkompetensnek tekintett és minden bizonnyal segítségre szoruló fogyatékos ember helyett magas státuszú, kompetens, kiemelt helyzetben lévő, a nézőkből maximális figyelmet kiváltó színészt látnak.”
És hogy mit jelent Ágnes számára az értelmi fogyatékossággal élő fiatalokkal való munka?
Azt mondja, ez olyan igazi, valóra vált álom számára. „A MáSzínház meghatározza az identitásomat. Közösséget ad, ahová jó tartozni. Itt vannak a barátaim, a kollégáim és a családom is – a gyerekeim a hozzánk járó srácokkal együtt nőttek fel, nekik a MáSzínház közege a természetes közegük.
A legfontosabb tudás, amit az értelmi fogyatékossággal élő fiataloktól tanultam, hogy érdemes eldobni a szemellenzőnket, levetni a félelmek és a sztereotípiák bilincsét, és kíváncsian tekinteni a világra – így talán kevesebb csoda mellett megyünk el. Hiszem, hogy jó úton vagyunk, és még messzire jutunk így, együtt, sokan, sokfélék.”
A három civil döntős közül a szerkesztőség választja ki a győztest, a közéleti jelöltekre azonban ti voksolhattok. A szavazás már megkezdődött – ÍME, A SZUPERWMN 2022 KÖZÉLETI JELÖLTJEI.
