„Itt mindenki a szívéből üzen” – Bezárás fenyegeti hazánk egyetlen inkluzív színházát

–

A közös cél ereje

Nem csupán azért mesélek nektek erről a társulatról, mert szép és megható dolog inkluzív színházat csinálni, amelyben értelmi fogyatékkal élők és ép társaik együtt alkotnak. 

Hanem azért, mert elég előadást láttam ahhoz, hogy elmondjam: itt valódi színházat kapok. Sohasem egy misszió eredményét láttam, amelyet csupán nyitottságból és elfogadásból megnéztem. Hanem katartikus pillanatokkal és hús-vér színházi élménnyel távoztam minden alkalommal.

Nincs ez másként az új darab esetében sem, amelynek főpróbájára most ellátogatok. Mielőtt azonban megnézném a FeLeMás című előadást, még néhány izgalmas és fájó kérdést is körbejárunk Bakonyvári Krisztina rendezővel. Kriszti 15 éves kora óta a társulat tagja – az elmúlt években már az egyik vezetője –, hiszen azt 2005-ben édesanyja Bakonyvári Ágnes drámapedagógus és Göllesz Csilla gyógypedagógus alapította. A projekt egy kísérletnek indult annak kiderítésére, vajon a drámapedagógia módszertana működik-e értelmileg akadályozott gyerekek, fiatalok esetében.

Az élet pedig gyorsan beindult a MáSzínház falai között: az érintett szülők szívesen hozták a gyerekeiket, akik pár év tapasztalata után már évente egy-egy bemutatóval is készültek.

„Amikor először feldolgoztak egy adaptált mesejátékot, majd előadták az évad végén, teljesen egyértelművé vált, hogy nem csupán a lelkesedés nagyobb, de maga a készség- és képességfejlesztés is hatékonyabb, ha a háttérben ott mozog a közös cél. Egy előadásban mindenkinek megvan a maga helye, szerepe, miközben adott egy szint, ahonnan indulunk, illetve egy magasabb lépcsőfok, ahová el kell jutnunk. Ez így együtt pedig végtelenül motiváló” – idézi fel az első évek felismeréseit a FeLeMás rendezője.

Bátorsággal felülírt határok

Amikor felvetem Krisztinek, mennyire különleges a helyzete azzal, hogy játszótársból lett vezető és rendező, így tényleg kívül-belül mindent lát és ismer, azt mondja, éppen a kezdeti „tudatlanság” vihette őt előre. „Kamaszos vakmerőség jellemzett kezdetben, és teljesen természetesnek láttam a közeget. Ebből adódóan nem a félelem vagy a bizonytalanság, hanem a közös kísérletezés, tapasztalás iránti vágy élt bennem. Visszatekintve sok megkérdőjelezhető döntésem volt, mert nem mértem fel, mit tudnak vagy nem tudnak megcsinálni a résztvevők, milyen kockázatot hordozhat egy adott helyzet, csak hoztam az ötleteket. Bár megvolt a rizikója, végül jól alakult: sok minden nem jött volna létre, ha az elején arra jutok, biztosabb, ha meg sem próbáljuk” – osztja meg emlékeit.

Kriszti hangsúlyozza: ők diagnózist sohasem kérnek be, ezért nem tudja, hogy szakvélemény alapján kitől mit lehetne elvárni. „Amikor a szakdolgozatomat írtam a MáSzínházból, muszáj volt belefogalmaznom a konkrét diagnózisokat. Ott szembesültem vele: mennyi bennük a leírt határ, miközben mi már rég túlléptünk rajtuk.”

Hozzáteszi: ezzel nem a szakorvosok kompetenciáját kérdőjelezi meg, hanem arra talál bizonyosságot, hogy megéri szabadon kinyitni egy teret, ahol nincsenek definiálva a hétköznapi élet korlátai. Így a határ tényleg a csillagos ég lehet.

A cél: egyenrangúnak lenni

Közben megérkeznek az aktuális előadás szereplői: két nappal a premier előtt vagyunk, tapintható a várakozással teli izgalom. A FeLeMás történetét és szövegkönyvét Kriszti és Fabacsovics Lili írták:

a darab egy demenciával küszködő nagymamáról szól, aki – miután a 20 éve nem látott lánya meghal – két hétre megkapja lakótársként Down-szindrómás unokáját. Vele azonban még sohasem találkozott.

„Amikor az évadot terveztük, még nem tudtuk, mennyire közel a bezárás veszélye, de ahogy kiderült, ezzel a szemmel is végiggondoltuk a műsort. Arra jutottam, ha tényleg ez a vége, nem lehet szimbolikusabb módja a búcsúnak, mint egy olyan történet, amely az elmúlásról és a számvetésről szól” – magyarázza Kriszti. Ő egyébként a saját családjában megélt, Alzheimerrel kapcsolatos élményeket is belefogalmazta a darabba, emellett írótársával járt anyagot gyűjteni idősek otthonába, és fogyatékkal élők számára fenntartott intézménybe.

Az előadás inkluzív módon valósul meg: azaz ép és fogyatékkal élő színész is szerepet kap benne. Ahogy Kriszti mondja, bár a fennmaradást tekintve sok a napi szintű küzdelem, azért a siker jele, hogy az előadások mindig telt házasak. Emellett egyre több profi színész jelzi, hogy szívesen jönne játszani, mert izgalmas számára a közeg, és szeretné megtapasztalni, mire képes itt. „Érdekes kettőség, hogy az inkluzivitást képviseled, miközben téged magadat a színházi közeg nehezen fogad be. Nagyon szeretném, ha születne végre kritika az előadásainkról, de egyelőre nem igazán mernek rólunk írni. Pedig

valószínűleg a pályám csúcsát jelentené, ha egyszer negatív kritikát kapna egy értelmi sérüléssel élő színész, mert azt jelentené: végre szakmán belül egyenrangúként kezelnek minket” – fűzi hozzá a rendező.

Hogy izgulok-e? Dehogy!

A nagymama szerepében Szalontay Tünde színésznőt láthatjuk, aki játszott már inkluzív előadásban, ezért ismerős számára a terep. Ahogy meséli, nem is ebben fedezte fel a legnagyobb feladatot, inkább a tőle korban távol álló karakter megformálásában. A megkeresésre könnyen igent mondott: „Izgalmas szerep, amely folyamatos kihívást jelent, ezért nagyon inspiráló. Vannak emberek az életemben, akikre tudok gondolni közben: főleg a magány részét szeretném igazán erősen megfogni és kidomborítani” – mondja Tünde, aki kifejezetten üdítőnek éli meg a munkát partnerével, Demeter Orsival. „Orsi, aki a Down-szindrómás unokámat játssza, annyira nyitott, pozitív, hogy könnyen kapcsolódtunk egymáshoz. Láthatóan tapasztalt színész, nem kellett félnem tőle, hogy a hektikus nagymamaszerepem eltávolítja tőlem a színpadon kívül. Az előadásban nagy hangsúlyt kap a humor, és bevallom, sokszor erőt kell vennem magamon, mert annyira jól játszik: nehéz visszatartani a nevetést.”

Orsi pedig tényleg maga a derű és a nyitottság: egy pillanat alatt kiderül, amikor leül mellém beszélgetni. Nemcsak a színészi rutinja irigylésre méltó, de a magabiztossága is elragadó: „Tündével mi nagyon jó páros vagyunk. Szeretem a darabban a humort. Nagyon örültem, amikor Kriszti szólt nekem. Azonnal elfogadtam tőle a szerepet. Annyi csak a dolgom vele, hogy belemozogjak a történetbe” – fogalmazza meg Orsi végtelen érzékletességgel a lényeget. Amikor megkérdezem, izgul-e színpadra lépés előtt, nevetve legyint: dehogy! Könnyen elhiszem: a beszélgetésünket rögzítő dokumentumfilmes stáb jelenlétét is teljes természetességgel kezeli.

Kriszti szerint az egyik legüdítőbb a MáSzínház tagjaiban, hogy nem ismerik a szorongást. Nincs megfelelés, nincs félelem a színpadon. Minden a nagy egész játszótér része. Mitől is kellene hát tartani?

Ahol mindenki önmaga lehet

Bár a színházi élmény nem különbözik, a munkafolyamatban persze vannak apróbb eltérések: például adaptáláskor, vagy darabíráskor. „Esetünkben fontos figyelembe venni, hogy konkrétan ki játssza majd az adott szerepet, mert a karakter szövegét igenis befolyásolja. Orsi például tőmondatokban szeret beszélni, illetve szívesen válaszol úgy, hogy megismétli, amit hall. Azt is tudom róla, hogy két »is«-t nem szeret egy mondaton belül látni, mert megzavarhatja a tanulásban. Ezeket mind szemmel tartottuk, amikor Roni figuráját megfogalmaztuk” – mutat rá a háttérben megbúvó részletekre Kriszti. Hozzáteszi: Gazder Adél rendezőasszisztens rengeteget dolgozott Orsival a szövegtanulási időszakban, neki is nagyon sok munkája van abban, hogy a színész ennyire magabiztosan létezik a színpadon. Miközben azt is elmondja: Orsit nagyon ritkán kell instruálni, olyan mértékig együtt mozog a történettel érzelmi szinten.

Mire ide jutunk a beszélgetésben, a művészek már az előtérben gyülekeznek. A rendező utánuk megy: néhány közös bemelegítő játék, a hangolódás zajai, nevetés hallatszik. A fények beállnak, a nézőtér elcsendesül. Kezdődik a főpróba. A következő pillanatban pedig elindul valami, amiből csak 80 perc múlva eszmél majd az ember. Súlyos mondatok, kifejező tekintetek, magával sodró történet.

A kérdés egyértelmű: melyik a valódi sérülés? Egy diagnózist viselni, vagy szeretetlenségben élni? Itt mindenki ugyanúgy mesél, itt mindenki a szívéből üzen, itt mindenki egyformán színész.

Miközben egyszerre nevetek és sírok, eszembe jut, amit Kriszti említett még a próba előtt. Minden évben 50-60 fővel megy le a MáSzínház tábora, ahová az ország számos pontjáról jönnek fiatalok, hogy az értelmileg sérült társaikkal drámajátékozzanak. Élsportoló, programozó, művészlelkű, diszkós és rocker, szóval sokféle-fajta kamasz. Amikor megkérdezték tőlük, mégis miért töltik az idejüket ezzel a nem feltétlenül menőnek tartott elfoglaltsággal, mind azt felelték: mert itt nincsenek szorító elvárások. Nincs megfelelés. Mindenki az lehet, aki. A kapu nyitva.

Annyit kívánok csak, hogy be se kelljen záródnia.

A fennmaradás érdekében a színház adományokat gyűjt, ha támogatnád őket, EZEN a linken teheted meg. 

Képek: Hámori Zsófi / WMN

Széles-Horváth Anna