Nem túlzás azt mondanom: aki a 90-es évek második felében, a kétezres évek elején nézett tévét gyerekként vagy kamaszként, az ő hangján (is) nőtt fel. Bár még mindig nagyon fiatal, szinkronszerepek sokasága áll a háta mögött, és a 30 éves szakmai múlt ellenére sem tudja megunni ezt a hivatást.

Jó ideje már az ősz jelenti számomra az elmélyülés, a megismerés, az apró részletek kibontásának idejét. És ha azt szeretném megfejteni, miért is jó múzeumba járni, akkor a válasz számomra ugyanez. Az idei ősz pedig bőven kínál muníciót ebből a szempontból.

A nadrágviselés a női egyenjogúság egyik markáns jelképe lett, azonban a feminista mozgalmak előtt évszázadokkal is viseltek már a nők nadrágot.

Ma, amikor a politikai korrektség nevében szinte tojáshéjon lépkedve fogalmazunk már meg mindent, majdhogynem elképzelhetetlen az, hogy valaki nyilvánosság előtt azt mondja akár másról, akár magáról: csúnya. Ám ha ez elhangzik, arra garantáltan mindenki azonnal felkapja a fejét. Fehér Lili pontosan ezért hangoztatta mindenhol, hogy ő Budapest legcsúnyább színésznője. Legalábbis elmondása szerint.

Az Egyasszony most tízéves, a jubileum kapcsán pedig írójával, Péterfy-Novák Évával beszélgetett az azóta eltelt időről Milanovich Domi – megpróbálva szétszálazni, mi az, ami változott, ami stagnál, ami múlékony, és ami nem.

Együttérezni egy gyilkossal zavarba ejtő, mégis mindannyiunk érdeke, hogy ne a szörnyeteget lássunk bennük. Ebben segít Az ismert gonosz című könyv.

Kaineusz szerepe mintha mindig Misia Butlerre várt volna. Iskoláskora óta rajong ugyanis a görög mitológiáért, különösképp ezért a mitológiai alakért, akit az egyik első transz irodalmi hősnek tartanak.

Három évtizeddel ezelőtt mutatták be Franciaországban Luc Besson azóta kultuszfilmmé lett moziját. Ám 2024-ből visszanézve meg kell állapítani, az alkotás nem öregedett túl jól. Sőt, ami azt illeti, ha bárki is megkapirgálta volna régebben a létrejöttének körülményeit, valószínűleg már akkor kiveri sokaknál a biztosítékot.