Jó reggelt, giccs! – Sagan 17 évesen írta kultregényét, amit most kinyírtak a moziban

–

Jó reggelt, lázadás!

Françoise Quoirez már kamaszkorában tudta, mit akar. Amikor apja megtiltotta, hogy a saját nevén jelenjen meg első regénye, egyszerűen választott egy másikat – Proust egyik szereplője nyomán. Így született meg az irodalom egyik legfiatalabb lázadó ikonja: Françoise Sagan.

1935. június 21-én jött világra, és 1951-ben már a Sorbonne-ra járt, ahol bölcsészetet tanult, de sosem fejezte be az egyetemet, mert René Juillard kiadója szabad utat engedett a botrányosnak ígérkező könyvének, ami 1954-ben elnyerte a kritikusok díját, később pedig elképesztő bevételt termelt a kiadónak és a szerzőnek is.

Számos nyelvre lefordították a dühös kamaszlány történetét.

A nagy siker után az egyetem kicsit sem érdekelte már Sagant, ellentétben az írással. Újságoknak, magazinoknak írt, de sikeres színdarabokat is jegyzett, sőt rendezett is.

Sagan megállás nélkül dolgozott: sanzonszövegeket ugyanúgy írt, mint forgatókönyveket. Ezért is gondolom, hogy ha élne, már az új film forgatókönyvének olvasása után is kikérné magának a szöveget. (Kicsit később azt is kifejtem, hogy miért.)

Vadul élt

Nemcsak az első irodalmi megnyilatkozása volt vad, hanem az élete is. Keményen ivott, később pedig már drogozott is, és rengeteg pénzt veszített szerencsejátékon. 

1955-ben New Yorkban is megjelent az első könyve. Truman Capote és Tennessee Williams is kereste a húszéves nő társaságát. Sagan pedig olyannyira összebarátkozott a nála huszonnégy évvel idősebb, akkor már igen neves amerikai drámaíróval, hogy Párizsban ő rendezte meg Az ifjúság édes madarát.

Imádott különleges autókkal száguldozni, így történt, hogy 1957-ben, még mindig csak 22 évesen súlyos balesetet szenvedett egy Aston Martinnal.

Kómába esett, épphogy túlélte, hosszú ideig kezelték kórházban a sérüléseit. Ekkor szokott rá a morfiumra, amivel a fájdalmait próbálták csillapítani.

Sagan 1959-ben rukkolt elő a másik világhírű könyvével, ez volt a Szereti Brahmsot? (Majdnem harminc évvel később film is született a könyv alapján, amelyben Ingrid Bergman, Yves Montand és Anthony Perkins is szerepelt.)

Nem igazán számított nála az aktuális partnere neme sem: szerelmei között ugyanúgy előfordultak nők is, mint férfiak. Peggy Roche volt 15 évig a titkos társa, aki exmodellből lett az Elle főszerkesztője, javarészt ő nevelte föl Sagan és Robert Westhoff fiát, Denist, aki 1962-ben született.

Siker és önpusztítás

Hiába volt a siker, a csillogás, a rengeteg pénz, a befolyásos emberekkel való komoly barátságok, többek között François Mitterrand-nal is, minél idősebb lett Sagan, annál lejjebb csúszott. 2002-ben egy zavaros adócsalási ügy miatt még a lakását is elveszítette. Barátoknál húzta meg magát hosszabb-rövidebb ideig, de nem lehetett sokáig elviselni a függőségei miatt, és az egészségét is kikezdte az önpusztító életmód.

„A boldogság számomra az, hogy jó egészségnek örvendek, félelem nélkül alszom, és fájdalom nélkül ébredek” – mondta Sagan egy interjúban, de sajnos ritkán adatott meg neki ez az állapot.

2004-ben, 69 évesen halt meg, tüdőembólia végzett vele. 

Aki visszautasítja az öntőformát

A Jó reggelt, búbánat! szokatlanul plasztikusan mutatta be, hogy mit gondol egy kamaszlány a világról.

A jómódban élő főszereplő, Cécile halálosan unatkozott, cseppet sem tette boldoggá a gazdagság, és többnyire cinikusan reagált apja zavaros nőügyeire. Talán azért is aratott olyan nagy sikert akkoriban a történet, mert hitelesen láttatta a kamaszok nehéz érzéseit, aminek addig nem igazán volt hagyománya a kortárs irodalomban. Pláne nem egy fiatal nőtől, és nem ilyen nyersen, ahogy Sagan megírta:

„Én csak önmagam lehetek, senki más; miért ne érezhetném szabadon azt, amit érzek?” 

– mondja könyvének főhőse, Cécile, de ez az idézet is jellemzi a lázadását: „Nem voltam egyéb, csak formálható agyag, de olyan agyag, amely visszautasítja az öntőformát.”

A könyvből 1957-ben Otto Preminger rendezett egy ma már klasszikusnak számító, igen nagy sikerű filmet. A történet főhősét az akkor húszéves, gyönyörű és mindig szomorú Jean Seberg alakította, akinek tragikus életéről és haláláról Gyárfás Dorka is írt korábban nálunk. 

Túl sok szépség, kevés tartalom

Durga Chew-Bose, az új adaptáció rendezője azt nyilatkozta egy interjúban, hogy kamaszként Sagan könyve volt az egyik kedvence. Lehet, hogy így történt, de annyi bizonyos, hogy a hazájában íróként elismert Chew-Bose debütáló rendezése a nézhetőség határán van. Azt is mondta, hogy szerinte azért volt szükség 66 évvel az első adaptáció után az új feldolgozásra, mert szerette volna megmutatni ennek a történetnek az érvényességét. (Chew-Bose filmjét eredetileg 2024-ben mutatták be, a magyar mozikban most júniusban tűzték műsorra – a szerk.)

Az a helyzet, hogy szerintem az érvényesség nem merülhet ki abban, hogy olyan nagyon szép embereket mutogatunk gyönyörű ruhákba öltöztetve, akik luxuskörülmények között, festői tájakon látványosan szenvednek az ürességtől.

Először is születnie kell egy tisztességes forgatókönyvnek az erős történetből, mert ez sajnos tele van lapos és közhelyes párbeszédekkel és papírízű figurákkal.

Így hiába igyekeznek a színészek, ha egyszer nincs igazi karakterük. Cécile szerepében Lily McInerny örökös faarca egy idő után érdektelenné teszi a nézőt. Kábé ennyiben ki is merül a színészi eszköztára.

Egy dühös kamasz biztosan nem úgy reagál a felnőttek bántásaira, hogy elegánsan és többnyire bikiniben kisétál az ajtón.

Egy megcsalt nő (Naïlia Harzoune mint Elsa) biztosan nem mosolyogva csomagolja össze a holmiját, miután aljasul becsapták.

A másik megcsalt nőt, Anne-t alakító Chloë Sevigny nyújtja a legerősebb színészi teljesítményt, ám hiába próbálkozik, ha egyszerűen nincsenek játszótársai.

Sajnos Cécile apjának szerepében Claes Bangról semmi mást nem mondhatok, mint azt, hogy veszettül jóképű, de ez azért elég kevés a bonyolult viszonyrendszerben bukdácsoló, életközepi válságot átélő Raymond ábrázolásához. Az Anne és Raymond közti, semmiből jött szerelmi szál pedig kifejezetten parodisztikusra sikeredett.

Ha valóban létezik kémia két ember között, akkor annak a vásznon is meg kellene jelennie, itt inkább csak azt éreztem, hogy a jobb sorsa érdemes Chloë Sevigny folyamatosan ezt kommunikálta: „mit keresek én itt a pénzen kívül?”

Egy rövid interjúban ugyan megpróbált néhány értelmes szót kipréselni magából a karakteréről, de minden mondatában legalább háromszor szerepelt a You know… kifejezés, így az volt az érzésem, hogy valójában maga sem tudja, mit is mondhatna.

Abban ügyes volt a rendező, hogy profi alkotótársakat választott magának

A képek kompozíciója, a zene, az épített és a természeti környezet, valamint a jelmezek ellen nem emelhetek semmiféle kifogást. Minden tökéletesen sikerült.

De sajnos semmiféle mondanivalója nem volt ezzel a történettel a rendezőnek azon kívül, hogy a szépség és a gazdagság még nem ok a boldogságra. A nagy szépségkeresésben

sem a szabadságról, sem pedig a veszteségről nem maradt egyetlen épkézláb gondolata sem,

pedig szerintem Sagan épp ezért írta meg a történetet, hogy ezekről hitelesen beszélhessen.

Amikor Sagantól egyszer megkérdezte egy újságíró a sokféle betegsége okán, hogy fél-e a haláltól, ezt válaszolta: „Csak az unalomtól félek.”

Na, hát ő tuti, hogy belehalt volna az unalomba, ha meg kell néznie ezt a bűnrossz filmet.

Both Gabi